Az egyik kedvenc versem, Apollinaire, az időjárásról jutott eszembe meg arról, hogy dobozoláskor előkerült az a tálcám, amire egyszer rendkívül stílusosan ráírtam alkoholos filccel ezt a verset.

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idők szava, hangaszálak
És várlak téged tudhatod

Kicsit hiányzik megint az irodalom. Manapság scifi-n és fantasy-ponyván kívül csak laikuspszichológiát olvasok. És tudom is, hogy amikor indokolatlanul depressiós vagy hisztériás vagyok, azt általában a következők valamelyike indokolja: 1. Több, mint fél éve nem olvastam el a Száz év magányt. 2. Több, mint fél éve nem néztem meg a Brian életét és/vagy Az ötödik elemet. 3. Több, mint fél órája nem ettem egészmogyorós milkát és/vagy toblerone-t és/vagy lindt csokigolyókat és/vagy bármilyen olasz tésztát.
Mivel jelenleg mindhárom kitétel teljesül, csoda, hogy egyáltalán még életképesen funkcionálok.

Ó, és ebben a pillanatban csörgött rám az ápolónőnk, hogy ismeretlen jóképű fiatalember csokicsomagot hagyott nekem odalent náluk. Vajon ki lehet az, és főleg: mit hozott? Megyek is.