Három pszichiáter kórusban magyarázza nekem ebédnél, hogy az baj, ha a sok negatív visszajelzéstől elszomorodom, és meg kell tanulni, hogy ne hasson rád a negatív visszajelzés, én meg magyarázom nekik, hogy ha bántanak, akkor megbántódni a normális, és ha kritizálnak, akkor elszomorodni normális, és egyáltalán nem akarom megtanulni, hogy ne fájjon nekem a kritika, hanem azt akarom, hogy fájjon, én nem akarom, hogy ne érdekeljen az emberek véleménye, én ragaszkodom ahhoz, hogy ha elégedetlenek velem, az elszomorítson és ha dicsérgetnek, akkor örüljek, én nem akarom kifejleszteni magamban azt a képességet, hogy leperegjen rólam. Magyarázzák, hogy de nem erről van szó, nem kell, hogy leperegjen, hanem hogy megértsd és felfogd a kritikát és hasson rád, de ne hasson rád túlzottan, és meg kell tanulnom ezt a képességet. Úgy teszek, mintha nem érteném, és perszepersze, igazuk van abban, hogy nem jó, ha az ember totál kiszolgáltatott mások véleményének és csak attól függ az önértékelése, hogy ma csúnyán nézett-e rá a BKV-ellenőr, és helyén kell kezelni a kritikát, de azért én vitatkozom velük, mert szeretek.
Szóval ezen rugózunk pszichiáterekkel, pedig mostanában különösebben nem is kritizált senki, aztán meg azon, hogy Idő nem is létezik, hanem minden egyszerre történik, és az idő múlása csupán annak a műterméke, ahogyan az agyunk "szkenneli" a sok egyszerre történő dolgot, mert egyszerre nem képes befogadni, csak részletekben, és amikor az az érzésed van, hogy három helyen kellene lenned egyszerre egy időben, akkor az teljesen normális, hiszen az igazság az, hogy egyszerre vagyunk mindenütt. A jelenlévő egyetlen "valódi" orvos csak kicsit néz furán.