És aztán, még mindig szombaton, hazautaztam Sopronba, mert Anikóék, akik tavaly disszidáltak, most hazalátogattak hétvégére. Először azt hittem, csak vasárnap délután kávézunk majd a cukrászdában, de aztán az események váratlan fordulatát követve és kibővülve néhány régi jóbaráttal, egy vörös rasztahajú húszéves masszőrlánnyal, valamint egy másik lánnyal, aki nem nevet, ha a foglalkozásával viccelnek, de egyébként rendkívül jó fej, egy ezidáig ismeretlen festőművésznő ötvenedik szülinapi meglepetéspartiján találtam magam valamely városszéli borozóban, ahol élő mulatószenére ugráló népek és zaklatottan szitkozódó pincérlányok gyűrűjében az éhhalált elkerülendő ettem egy szelet csokoládétortát.
Később valamiért elsétáltunk a mozihoz, és itt jegyezném meg, hogy a soproni Elit moziban egészen update filmek mennek, aztán eltaxiztunk egy másik városszéli kocsmába, csak az a város ellentétes széle volt, és mulatós helyett halk jazz, valamint mozzarella, unikum, búzasörök és café latte szolgáltatta a hátteret, amíg a fiúk többnyire a pináról beszéltek nagyjából négy óra hosszat, de szóba került a Világbéke is. Végül pedig kikötöttünk a Pub Fiction nevű helyen, ami az aktuális trendi hely Sopronban, drum and bass-sel, chillout nemdohányzó kanapékkal, mindez egy félig bevakolt házudvarból nyílik és kb tíz négyzetméter. Ugráltunk kicsit elektronikus zenére mintegy hajnali négyig, valamint összefutottunk az ifjúkori, nosztalgikus emlékeket ébresztő ismerőseink helyett fenti ismerőseink kistesóival (konkrétan Barni és Charles öccseiről van szó), akik időközben szép szál fiatalemberekké cseperedtek. (Kicsit túljátszom ezt az öregedést, igaz? Érzem én is.)
Másnap aztán már csak elmentem szavazni, ahol menetrendszerűen megdöbbentem, hogy az ovi milyen kicsi, abban az óvodában van ugyanis a szavazóhelyiség, ahová én jártam négy évig (kiscsoportba kétszer). Nekem úgy rémlik, hogy egy hatalmas terem egyik sarkában sírok, hogy mikor jön értem anyukám, az ovistársaim mind sokkal nagyobbak nálam és szekálnak (de aztán találok egy jó képeskönyvet és azzal elvagyok pár évig), szóval a hatalmas hodály jelenleg még a Pub Fiction nemdohányzó részénél is kisebb szoba. Végül pedig csak eljutottunk a Cukrászdába, ahol Ildikó állítása szerint napra pontosan tizenöt éve kávéztunk először, és ahol mindenképpen érdemes bodzaszörpöt inni. Rájöttem, hogy ha Sopronba költöznék, akkor ott is lennének barátaim, ami klassz, valamint találkoztam a Csavarhúzós Fiúval, aki az előző fejezetben még St. Moritzban volt erdész, most azonban már erdőket vásárol fel az Eszterházyak részére az erdélyi havasokban, ahol a farkas él és a lomha medve, és négyszázezer hektáros érintetlen vadonokat próbál elpasszolni lehetőleg olyan vevőknek, akik meghagyják azt érintetlenül, szóval a jó oldalon áll. Azt is megtudtam tőle, honnan ered az a német kifejezés, hogy "das ist 08/15!", ami azt jelenti, hogy valami tök snassz, unalmas, szokványos, egyszerű: a 08/15 az első világháborúban, majd a másodikban is használt német gépfegyver volt, az alapcucc, ami mindenkinek volt* és amit napjában kétszázszor kellett a katonáknak szétszedni és összerakni a gyakorlatokon, tehát egy 08/15-öst bárki össze bír rakni, nem ügy.
Aztán visszautaztam Pestre és megnéztem a Buffy hetedik évad utolsó részét, de minek.
*Update: nem volt mindenkinek, ezt rosszul tudtam, ld. a kommentekben.