Álmos hétfő délután, vigasztalanul zuhogó eső, a Szerkesztő pedig még mindig nem heverte ki teljesen a szombati bulit és a vasárnapi másnaposságot. De a fogadóórát muszáj megtartani, mert egy valamirevaló magazinnak legyen szerkesztőségi fogadóórája, ugye. Az más kérdés, gondolja a Szerkesztő, hogy mért éppen neki kell ezt csinálni. Két órán keresztül most majd megint egymásnak adják a kilincset a magukat science-fiction-írónak képzelő lúzerek meg kiskamaszok. Hátha ezúttal az eső elriasztja őket... Még a múlt héttel ezelőtti novella-és-egyéb-köteget sem olvasta el, és amilyen hideg van itt... ha lenne itt egy kályha, be is gyújtana velük, az egyszer biztos.
Csöngetnek. A Szerkesztő héhány szokványos káromkodást morzsol el a fogai közt, és a lehető legbarátságtalanabb arccal nyit ajtót - azonban a küszöbön a szokásos pattanásos ifjonc vagy szemüveges geek helyett egy jó csaj áll.
Istenem, ezt nemtom, mivel érdemeltem ki, de köszi - rebeg egy egyszerű fohászt a Szerkesztő, miközben szemügyre veszi a csajt. Olyan 25 és 30 közöttinek tűnik, a vagány naci törékeny, nőies formákat sejtet, azt pedig nagyon jó lenne látni, hol végződik a fekete felső alól dévajul kikandikáló rózsaszín melltartópánt. Vörös haja van, göndör, és olyan kócos, mint aki éppen most kelt ki az ágyból egy egész napos...
- Jónapot! - köszön a jó csaj illedelmesen, bűbájos, kicsit huncut mosollyal.
- Fáradjon beljebb, foglaljon helyet, miben segíthetek? - tolja a Szerkesztő a csaj formás feneke alá az egyetlen kényelmes széket.
- Hát... - mondja a lány, majd némi szünetet tart, és csak mosolyog, szégyenlősen, de mégis sokat sejtetően. - Szeretném megjelentetni ezt a novellámat.