Egy barátnőmmel folytattam egyébként az alábbi beszélgetést, a saját jelenlegi párkapcsolatomról, ha esetleg nem lett volna világos. Később jutott eszembe, hogy éppen az ő szülei szolgálnak klassz példaként. Kevés jó házasságban élő felnőttet ismerek ugyanis, sőt mi több, rettentően keveset, de ők az egyik pár, akiket külső szemlélőként jó házasságnak tartok. Nevezzük el őket Judit és Lacinak, padtársak voltak gimiben, majd végig az egyetem alatt haverok/barátok. A diploma után Judit kezét megkérte egyik aktuális udvarlója, de Judit nem nagyon tudta eldönteni, hozzá menjen-e vagy sem. Tanácsot kért régi jó barátjától, Lacitól, aki meglepő fordulattal azonnal megkérte Judit kezét. Happily ever after.

Csomót gondolkodom ezen azóta. A Klasszikus Viharos-Romantikus Szerelem vs. Érzelmi Biztonságot Nyújtó Normális Kapcsolat-témán. Hogy miért idealizáljuk ennyire azt a jelenséget, amikor két, kvázi ismeretlen ember örülten vonzódik egymáshoz, és miért értékeljük le ezzel szemben azt, amikor két ember egymást ismerve hétköznapokon szeretik egymást. Csak mert kevésbé látványos? Mert sokkal látványosabb az "egy háromnapos utazáson örökre rabul ejtett a varázslatos szemeivel", mint a "szeretek vele élni"? És félreértés ne essék, semmi bajom a szerelmi drámával, szerettem nagyon az olyasmit, rengeteget rendeztem magamnak az elmúlt két évben, mindegyikben iszonyúan hittem, és talán egyiket sem bántam meg. Egyszerüen csak felmerültek bennem ezek a kérdések. Hogy miért értékeljük a szerelmi drámát többre a békés együttélésnél. A megismerkedés misztikumát többre az ismerve szeretésnél. Miért is? Média? Századunk? Neveltetés? Irodalom? Hm?
Ezúttal tényleg kíváncsi lennék véleményekre. Írjatok emailt.