Faluni bánya, irigykedem

Idegen tollakkal ékeskedem, Kislány fedőnevű kolléganőm ugyanis járt Falunban, a bányában, ahol a mellékelt fotókat készítette. Nem csak az derült ki, hogy a faluni bánya nem teljes mértékben Hoffmann fantáziájának szüleménye, hanem valóban létezik, hanem ráadásul még a történet is: a helyi legenda szerint egyszer megtalálták a bányában egy harmincéves-forma bányászruhás férfi holttestét, de a bányászok közül senki sem hiányzott, és az elmúlt néhány évben sem tudtak senkiről, aki eltűnt volna. Mígnem előcsoszogott valami kilencvenéves néni, hogyugyanis hatvan évvel azelőtt az ő vőlegénye a bányában tűnt el, és pont úgy nézett ki, mint a frissen kiásott fiatalember. Mondjuk ezeket a fotókat látva semmin sem csodálkozom. Igen, ott lent a kis fekete lyuk a bejárat.

 

S egy estén, vigye ördög a limonádét

A hatalmas sátorban lagzi, emberek buliznak vagy vacsoráznak, mi pedig kijövünk a fűzfák közé sétálni, és táncolunk* a holdfényben a tóparton a kiszűrődő zenére. Meg találgatjuk, mik lehetnek a sötét víztükör irányából felhangzó hatalmas csobbanások, bizonyára a ravazdi tó réme. Romantikus nagyon, szeretem, amikor az élet olyan, mint egy film.

*Szebb lenne persze azt írni, hogy "keringőzünk a holdfényben", de ha egyszer nem tudok keringőzni, se más táncot. Ami azt illeti, most járni se nagyon tudok, edzésből eredő súlyos izomlázból kifolyólag.

Love is all around

Az azért cuki, amikor hosszú szőke copfos, kissé piszeorrú, dögös középiskoláslány fülében ipoddal Vörösmarty: Csongor és Tündé-t olvassa a futógépen.

Analyze this

Akkor második rész, folytatom az ismeretterjesztést a pszichoterápiás módszerekkel. Ha már így belelendültem. Részleteiben nem mindegyikben vagyok otthon, úgyhogy túl nehezeket ne kérdezzetek.

Van vagy háromszáz pszichoterápiás iskola/módszer, én most a három nagy, alapvető elméletet és ráépülő módszert kísérlem meg röviden és felületesen leírni.

Az első számú pszichoterapeuta Freud volt, akiben egyáltalán felvetődött, hogy beszélgetéssel lelki problémákon javítani lehet, és ezt pszichoanalízisnek nevezte el. Freud elmélete szerint (nagy vonalakban) a problémákért a személyiségben lévő belső konfliktusok a felelősek, amiket az ember ugyan maga előtt is letagad, de azért azok ott vannak a tudattalanban és tüneteket okoznak. A későbbi analitikusok kicsit különböznek abban, hogy melyik típusú belső konfliktusokat hangsúlyozzák inkább: Freud szerint az ilyenek főleg gyerekkorból erednek és főleg szexualitással kapcsolatosak, Adler szerint a hatalom vs. alárendeltség konfliktus a fontosabb, kedvenceim, az egzisztenciál-analitikusok szerint inkább a haláltól, a felelősségtől, a magánytól való ki nem mondott félelem. Az analízis klasszikusan úgy zajlik, hogy a páciens díványon fekve heti 3-5-ször arról beszél, ami eszébe jut, a terapeuta pedig ebből kihámozza a nemtudatos konfliktust, majd értelmezi azt. Az analitikusan orientált, vagy másnéven dinamikusan orientált pszichoterápiák az analitikus elméleten alapszanak, de más formát használnak: a páciens és a terapeuta egymással szemben ül széken, a terapeuta a klasszikus analitikusnál aktívabb, többet beszél, és heti 1-2 alkalom is elég. A dinamikusan orientált terápiák többnyire sokáig tartanak (évekig), és inkább olyan esetekre jók, amikor nem egy jól körülhatárolt probléma van, hanem a személyiség egészén akarunk változtatni, az emberi kapcsolatokkal, az érzelmekkel van probléma, vagy csak szimplán mélyebb önismeretre vágyik az illető. Én személy szerint nem nagyon hittem ebben, amíg el nem kezdtem járni, de mivel a gyakorlatban nagyon jól működik, így most már nincsenek kétségeim a módszer felől. Freud rendkívül kényelmesnek tűnő, híres díványa képünkön.

A második nagy iskola a kognitív viselkedésterápia, ez eredetileg két elmélet volt (kognitív és viselkedés), csak időközben kombinálódtak. A viselkedésterapeuták a korai analitikusok nagy ellenségeként azt találták ki, hogy egyáltalán nem kell foglalkozni azzal, mi van az ember fejében, csak meg kell tanítani "viselkedni", mint ahogy a kutyát idomítod. Pl. ha valaki fél a lakásból kilépni, és fokozatosan egyre nagyobb távokat tesz meg, először két métert a terapeutával, később egy utcányit egyedül, stb; vagy ha az anorexiás lány hízik egy kilót és akkor jutalmul elmehet moziba, az a viselkedésterápia.

A kognitív terápiát is megpróbálom röviden elmagyarázni. Az embernek vannak valamilyen sémái, attitűdjei, előfeltételei a világról, és aztán ezek alapján értelmezi a vele történteket. Ezek a sémák lehetnek olyan, téves beállítódások is, amik akadályozzák az örömteli életet. A terápia célja, hogy a diszfunkcionális sémákat felismerjük és megváltoztassuk, de mondok egy példát, úgy érthetőbb lesz. Ha Irénnek* az a sémája, hogy "engem nem lehet szeretni", akkor ha az élete során valaki, példánkban éppen Pista mégis kedvesen fordul hozzá, Irén azt nem tudja elhinni, mivel szilárd meggyőződése, hogy őt nem lehet szeretni. Ehelyett vagy szimplán észre sem veszi, vagy azt fogja gondolni, hogy a Pista hazudik, az osztálytársai bérelték fel, hogy hívja randira aztán majd jót röhögnek rajta. A Sanyi csak a pénzét akarja. A Laci csak dugni akar, utána meg jól otthagyja majd. A Gyuri már minden lehetséges módon bizonyította, hogy Irént, mint embert végtelenül szereti, de a Gyuri egy hülye, ő nem számít. Irén végül magányos, depressziós öregasszony lesz két macskával, akiket gyűlöl, hacsak nem sodor a jószerencse egy kognitív terapeutát az útjába, akivel közösen azonosítják a téves hiedelmet, a hiedelmet fenntartó logikai hibákat, és korrigálják azt. A cél az, hogy a páciens egy fokkal objektívebben legyen képes értelmezni a vele történteket: tehát oké, természetesen szomorkodjon, ha megbukik a vizsgán, de ha ötöst kap, akkor ne mondja azt, hogy "csak szerencsém volt", hanem bátran örüljön.
A kognitív- és a viselkedésterápiát gyakran kombinálják és CBT néven (cognitive behavior therapy) rövidítik. A CBT általában időhatáros, 10-15 ülés, viszont a kliens egy csomó házifeladatot kap, olyanokat is, amiket meg kell tenni (pl. pókfóbiás nézegessen pókos képeket), és olyat is, amit meg kell figyelni magán, átgondolni, leírni, naplót vezetni róla. Ez a terápiás forma főként körülírt problémákra jó, nem a személyiség változtatását célozza, nem annyira önismereti jellegű, és sok munkát kíván a pácienstől; viszont a hatékonyságát szorongásos és depressziós kórképekben tudományosan bizonyították, ami nem sok terápiás formáról mondható el. A saját személyes benyomásom, hogy a CBT egyszerűbb, kevésbé mélyreható, de gyakorlatiasabb megoldás: ha hideg van a szobában és felveszel egy pulóvert, az kognitív terápia, ha meg kihívod a fűtésszerelőt, közösen szétveritek a falban futó régi fűtéscsöveket és megjavítják a kazánt, az inkább analitikus megközelítés.

A harmadik nagy irányzat a rogersi terápia, Carl Rogers találta ki az ötvenes években. Rogers személyközpontú terápiája önmagában eléggé "lájtosnak" tűnhet, azonban ő írta le azokat a jellemzőket, amiknek minden (nem rogersi) pszichoterápiában is meg kell lenniük. Az öreg Rogers eleinte kertészetet tanult, és szerinte az ember, ugyanúgy, mint a növények, tudja magától, hogy hogyan kell szép rózsának lenni, csak mostoha körülmények között ez nem mindig sikerül. A rogersi terapeuta feladata, hogy a fejlődéshez, kibontakozáshoz megfelelő környezetet biztosítson, ez pedig az, hogy legyen 1. kongruens (=hiteles), 2. empatikus, 3. feltétel nékül elfogadó. Ebben a szellemben aztán beszéljen a pácienssel arról és olyan tempóban, ahogyan a páciens akar. A rogersi "hozzáállás" nagy hatással volt az egyéb, nem pszichoterápiás segítő kapcsolatokra (pedagógia, lelkészek), valamint felismerte, hogy ez a három alapkő minden pszichoterápiához kell. Nekem az a fantáziám a rogersi terápiával kapcsolatban, hogy az analitikussal ellentétben itt nem derülnek ki kényelmetlen és nagy megrázkódtatást okozó elfojtott konfliktusok, és a kognitívval szemben nem kell megerőltető házi feladatokat csinálni, így kellemes és megnyugtató lehet, de ilyenbe sose jártam. Egy ismerősöm járt a terápiás forma hazai meghonosítójához, és ő úgy fogalmazott, hogy semmi hatalmas változás nem történt vele, csak annyi, hogy sokkal jobban elfogadja önmagát.

Meg kell még említenem a sématerápiát, ami valamelyest kombinálja a kognitív terápia tényszerűségét az analitikus elméletek mélyrehatolásával; illetve az interperszonális pszichoterápiát, ami szintén kognitív terápia alapú, de érzelmekkel, emberi kapcsolatokkal is dolgozik.És ezen kívül még számtalan terápiás forma létezik, amik többnyire a fent leírt három nagy elméletből fejlődtek ki valamilyen úton-módon; és még egy nagy csomó terápiás technika, relaxációs technikák például, de azokról most nem írok.

Azon kívül, hogy kinek melyik terápiás forma fekszik jobban, nagyon fontos a terapeuta személye. Nem akarom azt mondani, hogy még a módszernél is fontosabb, de kis híján ezt mondom, mert elég fontos: nem is konkrétan az, hogy a terapeuta maga milyen, hanem hogy az adott két ember tud-e együtt dolgozni. Semmiképpen nem szabad olyan terapeutához járni, akiben nem bízunk vagy akit az első perctől kezdve gyűlölünk**: akkor szépen keresni kell másikat, mindenkinek más a stílusa. Ugyanígy nem is szabad olyan pácienst elvállalni, akivel nem érezzük úgy, hogy tudnánk együtt dolgozni. Értem én, hogy ez kicsit zavaró, és sokan próbálták már mérhetővé tenni a pszichoterápiás hatótényezőket, de mivel emberek beszélnek emberekkel, ezt tökéletesen nem lehet objektivizálni: van olyan ismerősöm terapeuta, akihez több embert is küldtem, az egyik azóta is odajár és nagyon elégedett vele, a másik meg idegbajt kapott tőle és pár alkalom után otthagyta a fenébe.

Egyáltalán nem vagyok képben, melyikek a jó pszichoterápiáról szóló weboldalak, úgyhogy csak a pszichoterapia.lap.hu-t linkelem, ott van számtalan.

*Kitalált személyek, a valósággal történő bármely egyezés a véletlen műve, valóság nem létezik.
**Bár, ha ez egy jó analitikus, akkor direkt örömhír, mert máris dolgozhatunk az indulatáttétellel :)

Fly away to what you want to make

Jaj, hadd nyerjek repülőjegyeket a goldenblogon Londonba-Párizsba, úgysem nyertem még ott soha semmit. Meg nem is fogok nyugi, tisztában vagyok vele, de azért a biztonság kedvéért növelném most a blog komplexitását némi popzenével itt a sok rinyálás meg tudományos ismeretterjesztés után. Ezt a Feist számot hallgatom mostanában minden reggel, egyszer régen volt yummie-n, de akkor épp szakvizsgáztam és tanuláshoz idegesítő volt, reggeli napfényben villamosozáshoz viszont klassz, hallgassátok. 

I'm gonna need so much therapy

Akkor most ismeretterjesztésbe fogok. Már megint naponta megkérdezi valaki, mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, és melyikhez kell menni, a pszichoterápiáról már végképp semmit nem tud a nép, ez persze nem lenne baj, csakhát így nem tudják, hova kell fordulni és ott mit lehet várni, úgyhogy nem bírom tovább, muszáj itt osztanom az észt. Az a benyomásom, hogy sok olyan ember segítség nélkül marad így, aki szeretne is valami segítséget, és tart is ott a tudomány, hogy kaphatna, csak éppen nem találja meg, mert rossz helyre megy vagy nem tudja, hol keresse. De most elmagyarázom. Nem lesz rövid. Kérdéseket a kommentekbe nyugodtan. 

Kezdjük azzal, hogy a legtöbb, a nép körében előforduló pszichés probléma (úgy is, mint depresszió, mindenféle szorongás, pánikbetegség, szociális fóbia..) kétféle módszerrel kezelhető: gyógyszerrel és/vagy pszichoterápiával. Van néhány biológiailag nagyon megalapozott betegség, amiknél ugyan szintén szóbajönnek pszichoterápiás módszerek, de ez önmagában kevés, a terápia alapja a gyógyszer (pl. bipoláris zavar, skizofrénia). Ezek most nem képezik a jelen bejegyzés tárgyát. Hogy adott szindrómára/állapotra/kórképre/problémára (nem kívánt törlendő) éppen melyik, a gyógyszeres vagy a pszichoterápiás kezelés jobb-e, ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények mind a szakma, mind a betegek körében: a szakmai álláspont többnyire az, hogy mindkettő, a betegek közül meg van, aki elszántan gyógyszerellenes, más meg abban nem hisz, hogy beszélgetéssel bármit gyógyítani lehet és inkább egy egyszerű tablettát akar; vagy aki gyors javulást akar. Én abba az iskolába tartozom, mint legtöbben, akik szerint mindkét módszer hasznos és egyénileg kell eldönteni, hogy kinek melyik a jó. Tudományos mérések szerint egyébként depresszióban és szorongásban a kettő kombinációja jobb, mint bármelyik külön-külön. Nagy általánosságban a gyógyszerek gyorsan használnak, de ha abbahagyjuk a probléma visszatérhet, plusz mellékhatásuk is előfordul. A pszichoterápiához sok idő és elszántság kell a páciens részéről, és idő, és pénz, de talán tartósabb eredménnyel járnak.

A Leggyakrabban Feltett Kérdés ever, hogy mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, illetve melyik mit csinál. A pszichológia egy bölcsész-szak, a pszichológusok bölcsészkarra járnak és személyiségelméleteket meg effélét tanulnak. Ha végeznek, elmehetnek pl. reklámpszichológusnak vagy kutató pszichológusnak, vagy ha betegekkel akarnak foglalkozni, akkor klinikai pszichológusnak. És foglalkozhatnak pszichoterápiával is, amit részben az egyetemen, részben az azt követő speciális képzéseken tanulhatnak meg. Gyógyszert pszichológus nem adhat. A pszichiáter az egy orvos, orvostudományi egyetemre járt, ahol anatómiát meg sebészetet meg belgyógyászatot meg ilyeneket tanult, majd általános orvosként diplomázott, ezután öt évet pszichiátriai kórházi osztályon dolgozott, ezután pszichiátria szakvizsgát tett. A pszichiátria szakvizsga után, ha az illető pszichoterápiával is akar foglalkozni, egy három éves képzésen kell résztvennie, pszichoterapeuta ráépített szakvizsgát tennie. Ennek megfelelően a pszichiáter dolgozhat kórházi osztályon, vagy foglalkozhat ambuláns rendelés keretében csak gyógyszeres kezelést igénylő esetekkel, vagy - ha akar - lehet pszichoterapeuta is, és akkor csinálhatja azt is. Tehát, ha az ember pszichoterápiára szeretne járni, akkor pszichoterapeuta képesítést szerzett pszichiáterhez vagy pszichológushoz mehet, itt összeér a két vonal, mivel mindkettőből lehet pszichoterapeuta. 

A pszichoterápia alapesete az, amikor az ember hetente ötven percet eljár egy terapeutához, ott beszélnek, és ez jó esetben segít a problémáján, ez az egyéni terápia. Ezenkívül számtalan különféle módszer létezik, párterápia, családterápia, pszichodráma, egyéb csoportos terápiák, mozgásterápia, amelyek közül mindegyik másra jó, és speciálisan képzett szakembert igényel. A leggyakoribb tévhitek egyike, hogy ha az ember elmegy egy pszichiáterhez, akkor ott automatikusan pszichoterápiát fog kapni, pedig nem. A társadalombiztosító csak nagyon korlátozott mértékben támogatja a pszichoterápiát, főleg a bentfekvős, csoportos formáit lehet "ingyen", tb-re megkapni, az egyéni terápia hazánkban leginkább magánrendelés keretei között működik. Sokszor hallom, hogy "elmentem a pszichiáterhez, de alig beszélt velem, csak felírta a gyógyszert, és csak egy hónap múlva kell visszajönni", és nem értik, miért nem részesülnek mindjárt pszichoterápiában: azért, mert a körzeti, tb-támogatott rendelők legnagyobb többségében nincs ilyen, vagy olyan magánpszichiáterhez ment, aki nem pszichoterapeuta, és nem mondta, hogy azt szeretne, mert nem tudta, hogy egyáltalán kellene mondani. Arra a kérdésre, hogy a tb miért nem támogatja jobban a pszichoterápiát, nem én fogom tudni a választ. 

Ez még nem minden. Egyéni pszichoterápiában is nagyon sokféle módszer létezik. A főbb módszerek alapjait a fent említett hároméves pszichoterapeutaképzésben megtanítják, egyes módszerek ettől különböző, vagy plusz tanulást is igényelnek. Az egyes pszichoterápiás iskolák különösen a múltban szerettek fújni egymásra (ti. hogy csak a mienk a jó, a többiek sarlatánok), ma már elég jól kezd körvonalazódni, melyik mire jó és mire való. Mind a probléma, mind az illető személy beállítottsága, ideje és elszántsága befolyásolják, hogy melyik pszichoterápia való neki inkább. A pszichoterápiás módszerekről egy másik bejegyzésben fogok szólni, mert ez már túl hosszú lesz, és az nem szép az oldalon. A címben szereplő idézet a Middleman második részéből való. 

Nem szállhat le, bomba van a fedélzeten!

Mennyire félelmetes már tűzszerésznek lenni ebben a szituban, én rendesen izgulok értük, bár nem ismerek egyet sem. Úgy képzelem, egyrészt minden tűzszerész álma az, hogy jelen lehessen valami hasonlóan izgalmas és valódi téttel bíró helyzetben; másrészt bemenni egy teljesen kiürített, néptelen kerületbe egy négyezer fontos bombát bütykölni, ami, ha felrobban, kilométeres sugarú körben teríti szét a darabkáidat, hát, nem tudom. Én kevés valódi dologtól szoktam félni (csak irreális félelmekben utazom), mégsem szívesen állnék most ott a lyuk körül. De ami még sokkal-sokkal kevésbé szívesen lennék, az a tűzszerészek barátnője/felesége/anyukája.