És nincs kedved a moziig se menni

2007.11.02. 11:56 - címkék: - 1 komment

Nincs kedvem blogot írni se, csak már régen írtam. Totálisan nyomi vagyok, nagyrészt a melegfrontra fogom. Még volt az is, hogy kedden hipnotizáltak - ezt szeretem a pszichiátriában mondjuk, más tudományterületeken viszonylag ritka lehet, hogy az ember elmegy egy phD kurzusra gyanútlanul, és ott a kurzusvezető hipnotizálja. A hipnózisról volt szó ugyanis, és megkérdezte, ki akarjuk-e próbálni, persze, ki akartuk, és egyébként klassz volt, félálom-szerű érzés, csak sajnos volt egy csomó olyan feladat, hogy "emeld fel a bal karod. Nagyon nehéz, alig bírod tartani. Nem is bírod tartani, annyira nehéz" meg "nagyon nehéz a szemhéjad, ki se tudod nyitni. Vagy lehet, hogy ki tudnád, ha akarnád, de nagyon-nagyon nagy erőfeszítésedbe kerülne" és ez nagyon rossz volt. Hogy nem bírtam felemelni a saját karomat. Oké, tudom, hogy kontroll-freak vagyok és megőrülök, ha kiveszik a kezemből az irányítást, de azért csodálkoztam, hogy a kb húszfős csoportban senki másnak nem volt ez rossz érzés, csak nekem. Persze, a végén, "ébredés" előtt az mondta a Mester, hogy kellemesen érezzük magunkat és kipihentnek, bár nekem addigra már megfájdult a fejem, de lehet, hogy a többiekre nagyobb hatással volt ez a mondat vagy nem tudom.

Meg a szakvizsgám miatt kezdtem szorongani, amiért mérges is vagyok, mert magamtól eszembe sem jutna októberben szorongani egy jövő februári vizsga miatt, de először Johnny, majd egy ex-kolléganőm (ők ketten nemrég vizsgáztak), majd Sziporka szándékosan paráztattak, minden nap másik. Ex-kolléganőm, nevezzük mondjuk Mónikának, elmondta, hogy másfél hónap alatt szerinte meg lehet tanulni, ha minden nap reggeltől estig csak tanulsz, neki erre nem volt lehetősége, mert ügyelt, valamint fogorvoshoz is járt, tehát nem tanult minden nap, így olyan két és fél hónap volt. Sziporkával pedig együtt fogok vizsgázni februárban, és néha nagyon kedvesen és segítőkészen megjelenik, és megkérdezi, hogy aláírattam-e már az indexemet, de tegyem meg mielőbb, mert ha valami nem stimmel benne, akkor visszaküldik, hogy pótoljam, és ha nem pótolom a hiányzó aláírásokat időben, akkor még az is lehet, hogy nem engednek vizsgázni. És nem beszélve arról, hogy mint tudjuk, szorgalmasabb nálam, például már utánanézett egy csomó, a tételsorban szereplő és a könyvben nem található kérdésnek. De komolyan, honnan tudja, hogy az nincs benne a könyvben? Már kiolvasta a könyvet, amit én még csak most kértem kölcsön, igaz? Na jó, azért annyira nem aggódom ám. Nekem olyan memóriám van, hogy bármit meg tudok jegyezni max egy hétig, de egy hónap múlva már mindent elfelejtek, ezért nekem a vizsga előtt behatárolt idővel kell elkezdenem tanulni, ez a módszerem, eddig mindig bevált. Persze, azért beszereztem a tesztkönyvet gyorsan, és most teszteket csinálok, és szerelmes vagyok a férjembe. Ugyanis az a helyzet, hogy én szeretek teszteket csinálni, és ezt még soha senki nem értette meg eddig, de még én sem, és már középiskolás koromban is éreztem, hogy ez iszonyatosan égő, hogy én hazamegyek a Micsoda buliból, és ha józan vagyok, akkor csinálok még pár tesztet (akkoriban a biológia oktv-re kiadott tesztkönyvből, fel is vettek aztán felvételi nélkül a helyezésem miatt), szóval szabad akaratomból csinálom őket, csak nehogy valahogy a kortárscsoportom tudomására jusson, mert ekkora stréberséget már biztosan nem lennének képesek tolerálni és soha többé nem buliznának velem. És akkor most kiderült, hogy Bright ezt pontosan érti, és rejtvényeket szokott fejteni (azokat a logikai rejtvényeket, mint a sudoku meg ezek) hasonló helyzetekben. Szóval végre valaki megért engem.

És azt is utálom, hogy mindenki belebeszél a fogyókúrámba, de komolyan, emberek, egy hónapja csinálom, és nem bírnak leakadni róla, az lesz a vége, hogy már egyáltalán nem fogok emberekkel találkozni. Az alaphelyzet, hogy hetven kg-ról szeretnék lefogyni 65 alá (mondjuk, 65-tel már kiegyezem), mivel szűkek rám a régi ruháim, meg pocakom van, és nem érzem magam a formámban. Hat év orvosi egyetem és rendkívüli önismeretem eredőjeként pontosan tudom, hogy hogyan kell fogyókúráznom: a lehető legkevesebb szénhidrátot eszem, csomó gyümölcsöt és zöldséget, iszom a Poromat (fogyókúrás turmix), hogy ne legyen semmi hiánybetegségem, napi 1000 kalóriát fogyasztok, és heti háromszor tornászom az Alexandrára. És tudom magamról, hogy ugyan megehetek egy kocka csokoládét, de akkor utána órákig szenvedni fogok, hogy hadd egyek még egyet, és szénhidrát után sóvárogva fetrengek, ezért a legtöbbször inkább visszautasítom a csokit, vagy sütit, amivel kínálnak. És akkor azt hallgatom az emberektől egy hónapja, hogy 1. neked nem kell fogynod, milyen hülye vagy, hogy itt koplalsz, majd aztán a végén anorexiás leszel, 2. nem így kell fogyókúrázni, hanem <insert tetszőleges csodamódszer here> 3. nem szabad megvonni magunktól az édességet, hanem igenis egyek meg egy kocka csokit, ragaszkodnak hozzá, mert az úgy helyes, 4. ne az Alexandrára tornásszak, hanem Norbira / Bíró Icára / Cindy Crawfordra / járjak inkább futni/úszni/boxaerobicra. Utálom a boxaerobicot. Utálok futni. Utálom a Norbit. És ettől tényleg ideges vagyok, és már minden alkalommal hosszasan kiosztom adott kollégáimat és barátaimat (tegnap pl. a mra-t, de legalább felébredtem, mert már épp kezdtem bealudni a Tokio Drift valamely lelkizős jelenetén, amikor a szememre hányta, hogy a múltkor nem ettem a fagyiból, és majdnem leharaptam a fejét, pedig kár lett volna, mert jól főz). De komolyan, hadd döntsem már el én. Alapból is elég nehéz egy fogyókúra, anélkül, hogy csokival kínálgatnának. És nem, nem kell félni attól, hogy én valaha anorexiás leszek, nem vagyok az a típus.

Min is akartam még rinyálni, ja tudom, néztünk egy csomó filmet mostanában, soha ne nézzétek meg a Fekete dáliát, idegesítően borzasztóan elcseszett film, pedig kár, mert szép a noiros hangulat, meg szép a Scarlett Johansson, de az idegesítő párbeszédeken és a borzasztó forgatókönyvön és a logikátlan cselekményszálon és Josh Hartnetten ez sem segít. Néztem Boston Legalt is, és elhatároztam, hogy nem fogom nézni a negyedik seasont, ezen a ponton vesztett el engem a sorozat, az idegeimre megy ugyanis az a két idióta (az Asperger-szindrómás és a transzvesztita ügyvédek, nem is ilyen az Asperger-szindróma), először kiírták a sorozatból az összes jó nőt, aztán az összes jó pasit, aztán a maradék két kvázi jó nőt (Denise-t és Claire-t) és helyettük a két fentivel, valamint egy iszonyatosan csúnya, nagy orrú csajjal kell beérnünk, és ezen Alan Shore sem segíthet, az meg külön idegesít, amikor azon kellene nevetnem, hogy Denny Crane-t már kínosan szenilisnek állítják be. Én ezen nem nevetek, és azon sem, ha egy férfi női ruhába öltözik, bocs. És azt is utálom, hogy nincs olyan sorozatunk, amit lehetne darálni, mert a korábban daráltakat utolértük, én pedig utálok részről részre nézni valamit. A Californication-nek pedig, amit szerettem még így is, most lett vége, be is teszek egy képet a csodálatosan sármos Hank Moodyról (David Duchovny), hogy kicsit jobb kedvünk legyen.

 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása