Többrendbelileg is betekintést nyertem a holland egészségügybe a napokban.
Hétfőn beszélgettem egy doktorral, aki bevezetett az itteni
hangulatzavar-osztály működésébe, ebben nem volt sok meglepő elem,
talán az, hogy milyen széleskörűen alkalmazzák az ECT-t
(elektrokonvulzív terápia, régies nevén elektrosokk), meg, hogy heti öt
napból kettőt kap kutatásra. A kutatása viszont olyan, amiért
lelkesedem, nyelvi lateralizáció skizofréniában. (Ismeretterjesztő
rovatunk: az ember beszédközpontja a domináns agyféltekében van, jobb
kezeseknél bal félteke. Nem így születünk, a féltekék munkamegosztása
később alakul ki. Egyesek szerint a lateralizáció zavarainak köze van a
skizofréniához, sőt, egyszer olvastam egy cikket, amiben Crow, neves,
öreg skizofréniakutató egyenesen azt állítja, hogy "az emberiség a
nyelv kialakulásáért a skizofréniával fizetett". Merthogy állatoknál
nincs ilyen betegség.) És ambulánsan is lát el betegeket, annyit,
amennyit akar, de két-három óra azért mindig jut egy betegre meg a
családjára. (Mármint a beteg családjára).
Azután Martin, a főápoló körbevezetett minket a pszichotikus
osztályon.(Mindannyian olyasfélére asszociáltunk, amikor
kényszerzubbonyból kiszabadult dühöngő őrültek között szlalomozunk, a
cseh csaj meg én, de nem mernek minket bántani, mert zordul néz rájuk
Martin, a drabális néger főápoló?) Valójában a srác kb velem egyidős,
kb ugyanannyi iskolát is végzett, úgy néz ki, mint aki a légynek sem
tudna ártani, és valószínűleg ez az igazság. Az osztályon összesen
tizenhat beteg van egyágyas szobákban (most sokkal kevesebb, mert az
osztályvezető és az orvosok nagy része Coloradoban van egy
kongresszuson). Van kétágyas szobájuk is, de ott is csak egy beteg
szokott lenni, mert pszichotikus szobatársak között túl sok a súrlódás.
A betegek nappalija úgy néz ki, hogy azt én is elfogadnám, plazmatévé,
dvd-lejátszó, X-box, egyik fala üvegből, türkizkék függönyök, kijárat a
nárciszokkal és egyebekkel teli bájos kis kertre. A kertet mondjuk
magas kerítés veszi körül, de Martin szerint "azért át lehet mászni".
Konyhasarok szekrényekkel, mosogatóval, mikróval, és szuperjó
csillivilli kávégéppel (nem tehetek róla, bukom a presszógépekre).
Pingpongasztal, nővérpult, hat nővér. Este csak kettő. Átmegyünk a
kreatív terápia-szobába, nagy, színes szoba, virágok, képek. Agyag,
ezerféle színű máz, kis égetőkemence, bőr, faanyagok, eszközök a
fentiek megmunkálásához, varrógép, üvegfestő-kellékek. Egy beteg
bütyköl valamit a szobában, beszédbe elegyedünk a terapeutával, aki
elmondja, hogy a kínálat gazdagsága ellenére ezek a mai betegek állandóan
a számítógép előtt ülnek (hat db van) és játszanak vagy neteznek. A
bőrért (mert az drága és hogy ne pazarolják) és az üres CD-ért (ha
zenét akarnak kiírni) kell csak fizetniük jelképes összeget.
Az ápolók majdnem mind főiskolát végzettek. Mind az ápolók, mint az
orvosok évente elvégeznek egy pár napos kurzust agressziókezelésről,
ahol megtanulják, hogyan lehet hamar észrevenni, hogy a beteg agresszív
kezd lenni, hogyan kell ezt kivédeni, hogy kell viselkedni, testbeszéd,
hogyan kell szóban megnyugtatni. Ezt színészekkel is gyakorolják, akik
szakavatottan eljátsszák az agresszív beteget. Valamint önvédelmi
technikákat tanulnak: hogyan bújjunk ki a szorításból, ha a beteg
hátulról akar megfojtani, stb.
Én egyébként végig szemrebbenés nélkül hallgattam, különösebben nem lepődtem meg semmin, gondoltam, hogy sokkal jobban néz ki az egészségügy ott, ahol sokkal több pénz van rá, de ennél azért elszomorodtam. Nem tudom, mennyivel kevesebb nővért vagy orvost ruháznának meg, ha otthon is lenne ilyen, de ha már eggyel kevesebb ötvenkilós pszichiáternőt csap fejbe paranoid skizofrén, akkor is megérte. Nem beszélve arról, hogy a betegnek is jobb, ha időben leállítják. És igaz, hogy ezeket a szkilleket az ember többnyire megtanulja menet közben, ellesi másoktól, meg ráérez maga, de akkor is.
Gondoltam, hogy megkérdezem, úgy nagyságrendileg mennyit keres itt egy ápoló vagy egy orvos, de aztán nem volt kedvem. Nem mindegy az nekem?
Aztán ma elmentem háziorvoshoz, mert elkaptam valami bacit, és
gondoltam, itt az alkalom, hogy betegszemmel is betekintsek az
ellenséges vonalak mögé. A rendelőben három háziorvos rendel külön
szobákban. Az egészhez tartozik egy váróterem és egy nagy, narancssárga
pult mögött (a királynő színe) két fiatal recepciós. Előre időpontot
kellett kérnem, úgyhogy annyi a papírmunka, hogy szólok, hogy
megérkeztem. A nevemen beszólít az orvos, idős férfi civilben,
határozott kézszorítás. A szobájában hatalmas, kezeletlen tömörfa
íróasztal és ugyanolyan vitrin, tömve vastag, komoly külsejű könyvekkel
(nem tehetek róla, bukom a kezeletlen tömörfa bútorra). Az asztalán számítógép,
egy db fonendoszkóp, és egy db földgömb. A falon festmények régi
keretben, egy polcon pedig egy egzotikus küllemű műtárgy. Az egész úgy
néz ki, mint a Kelet-Indiai Társaság nyugalmazott
tengerészkapitányának dolgozószobája, beleértve magát a doktort is, aki
klasszikus brit úriember módjára viselkedik. Elmondom, mi a bajom.
Elmondja, hogy két dolog közül választhatok, ennek ez az előnye, annak
az, melyiket választom. Ezt tanultuk mi is az egyetemen, hogy a beteg
az nem mentálisan retardált kisgyerek (kivéve persze, ha az), hanem
értelmes felnőtt ember, csak beteg, ezért nyugodtan lehet vele
egyenrangúan tárgyalni, elmagyarázni neki dolgokat, kikérni a
véleményét. Én szoktam is, ha van rá idő, bár néha csodálkoznak a
betegek, mit magyarázok ennyit. De most rájöttem, hogy velem még sose
viselkedtek így, magyarázni szoktak néha, de döntést rám bízni sose.
Még akkor se, amikor tudták, hogy orvos vagyok, olyankor is maximum
annyi, hogy hosszas könyörgés és győzködés árán rá tudtam venni az
illető doktort valami alternatív megoldásra. Mondjuk, olyan gyakran nem
is járok otthon orvoshoz, az tény. Beletelt pár másodpercbe, mire
visszanyertem a lélekjelenlétemet, és megmondtam, melyiket választom.
Wow.
A képek csupán illusztrációk, nem az orvos szobájában készültek, hanem a Cutty Sark nevű gyönyörű clipperen, az egyik utolsó, egyben az egyik leggyorsabb vitorláson, Greenwichben lehet megnézni, menjetek.
Más izgi nem történt. Rájöttem, hogy megszerettem ezt a várost, a hangulatát, meg a biciklizést (meg is javíttattam a Kölcsönbringát, kezdett kicsit rozoga lenni, és hálistennek a kórház bicikliparkolójában van egy biciklibolt- és javítóműhely, úgyhogy reggel beadtam, délutánra kész lett). De tudom, hogy ez csak azért van, mert süt a nap, és akkor a jó hollandok azonnal előözönlenek a házaikból, és fél perc alatt úgy néz ki a város, mint egy Városligetbe oltott Liszt Ferenc tér. Simán el tudnék itt éldegélni örök időkig, ha 1. mindig ilyen időjárás lenne, 2. hozhatnám a barátaimat, 3. magyarul beszélnének az emberek, 4. nem lenne szünet a moziban, 5. lennének hegyek. Persze, tudom, hogy az ember szerezhet új batátokat és megtanulhat új nyelveket, de az már nem olyan, vagy csak én nem vagyok az a típus. Az apukám tengerész, tehát nálam az a standard, hogy az ember elutazik jó hosszú időre, a végén meg hazamegy.