Jaés, kértem idöpontot lehetséges leendö analitikusomtól, hamarosan választ kapok a Nagy Kérdésekre. Vagy nem. Ellenben mindkét bicepszemben izomlázam van attól, hogy tegnapi napon segítettem apukámnak elcipelni egy táskát a keleti pályaudvar egyik vágányának végétöl egészen a vonat elején található soproni kocsiig, ami legnagyvonalúbb becsléseink szerint sem lehet több kétszáz méternél.

Most keltem fel (azaz délben), kicsit összezavarta az alvásciklusomat a pénteki buli. Elötte még rohangáltam kissé a városban, meglátogattam apukámat a hajón (tengerész), meg Lillát a munkahelyén (gyerekgyógyász). Egyébként klassz lehet egy olyan helyen dolgozni, ahol narancssárga tehenek meg lila vízilovak vannak a falra festve a lépcsöházban, nem értem, miért csak gyerekosztályokon lehetséges a ilyesmi, szerintem a pszichiátrián is ugyanolyan népszerü lenne.
A buli végül klassz volt, és kissé más megvilágításba kerültek számomra bizonyos dolgok, amiröl végképp nagyon szívesen írnék itt, ám sajnos megfogadtam. Mindenesetre, kicsit jobban érzem magam, kicsit meg talán rosszabbul, ám semmiképpen sem hibásnak. De...szeretem a barátaimat, föleg. Mindenféle interperszonális élmény ellenére a legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor felébredtünk a pasimmal Kolléga nappalijában, és némi folyadék- és algopyrinpótlás után a hazamenetel mellett döntöttünk. Szóval taxit hívtunk és gyanútlanul kiléptünk az utcára, ahol a lakás szürke félhomálya és néma csendje után mellbevágóan ragyogó napsütés, rohangáló emberek meg a hatsávos úton száguldozó autók fogadtak. Álltunk döbbenten, hunyorogva.
Bright: - Ez milyen bolygó?
isolde: - A mienk, csak reggel kilenc van.
Bright: - Idöhurokba kerültünk?
Aztán aludtunk, meg pizzáztunk, jut eszembe, Ákos még a bulin megjegyezte, hogy hogy meghíztam, de különösebben nem izgattam fel magam ezúttal. (Bár szerintem illetlenség ilyet mondani egy nönek, akárhány kiló.) Most pedig elmegyek a lakásomba, elhozom a nyári kollekciót, aztán átültetem a virágaimat.
Peace, flowers, freedom, happiness.

Egyébként

Holnap lesz Niké szülinapi bulija. Tavaly ezen a bulin mondta az arcomba ex-reménytelen szerelmem, hogy hagyjam már abba. Idézem.

isolde: - Na, mondd.
Kolléga: - Mindketten tudjuk, nem?
i: - Nem, én nem tudom biztosan, meg kell mondanod.
K: (fogalmazgat az okos kis fejében)
i: (kétszázas pulzus, mert vele táncol, plusz szívritmus-zavarok, mert tudja, hogy most utoljára reménykedhet a 2 % esélyében)
K: - Én sosem fogok udvarolni neked.

bang bang he shot me down
bang bang i hit the ground

Bezzeg azért tudott velem a körúton kilométereket sétálgatni meg észveszejtöen rámmosolyogni és sok-sok hónapig hagyni, hogy hajtsak rá, mert legyezgette a hiúságát. Köcsög nárcisztikusok.
Azért azt gondolom, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy hálát adok a sorsnak, amiért így történt. Nem lett volna jó nekem, ha összejövünk. Betöltötte a szerepét: otthagytam miatta Görit, rájöttem, hogy reménytelen szerelem létezik, elmentem Amszterdamba; és minden neheztelés vagy rosszindulat vagy önámítás nélkül örülök, hogy nem lett a pasim. Az én befejezésemben az ifjú Werther Amerikába disszidál, ahol képregényboltot nyit, megismerkedik a szintén képregény-geek Tracy-vel, és rengeteg hógolyózás meg hamburger+lightkóla-fogyasztás után rájön, hogy mennyire egyezik az ízlésük, nem beszélve a világnézetükröl. Happily ever after.