Working for vacation, walking for meditation

2018.07.22. 19:41 - címkék: Címkék: gyereknevelés erdő nyafogás Sopron -

Ami az életet illeti, azzal meg úgy vagyok, hogy majdnem minden munkámban nyári szünet van, amiben nincs, ott sem jeleskedem, mert hirtelen a gyeses anyukává változtam, azaz kisgyermekekkel vagyok és háztartást vezetek próbálok vezetni 0-24-ben. Nagymamák vidéken elfoglaltak, a férjem meg el volt havazva a munkáival fő- és mellékállásaiban, hétvégén ügyelt, majd munkaügyben külföldre utazott, oviban nyári szünet, a Fiút meg eleve sem sikerült beszoktatnom a bölcsibe, mert ugyan pszichésen remekjól vette, de két hét után hat hétig beteg volt, asztmatikus bronchitistől atípusos tüdőgyulladásig mindenfélében, plusz nátha. 

Úgyhogy azzal telnek a napjaim, hogy játszótérre járok, meg próbálok három részletben elmosogatni, miközben kisgyerekek húzgálnak, vagy kiabálnak, hogy Anya! Anya! Éhes vagyok, szomjas vagyok, a Fiú elvette ezt, a Lány nem engedi azt! Visítás. Mindehhez persze fullon megy a cukiságfegyver, imádnivalóak, okosak, viccesek és szépek. A Fiú megtanult beszélni hirtelen (jó, mondjuk a Kazinczy szépkiejtés versenyre még nem nevezném be), a Lánynak meg vicces és okos szövegei vannak. Jó velük lenni, csak sok, meg frusztrál, hogy meg kell küzdenem azért, hogy reggel felöltözzenek, hogy reggelizzenek, hogy elmosogathassak, hogy fogat moshassak, hogy főzhessek, hogy pelenkát cserélhessek, ésatöbbi. Mintha annyira szeretnék mosogatni meg pelenkázni. Vigasztalásul kiváló sütiket sütök, most épp a mascarponés-áfonyás vonal meg a pavlova volt szezonban, de abba kellene hagynom, mert kezdtem hízni. Vááá! Mondjuk nem csoda, ezekhez a könnyű, nyári, gyümölcsös édességreceptekhez literszám fogy a habtejszín és kilószám a vaj a hűtőből. 

Egy ponton elhívtam hozzánk Kollégámat és cuki családját (3 kisfiú), akiknek elpanaszoltam egy mondatban, hogy "két hete szinte egyedül vagyok a kölykökre", mire tök komolyan azt mondták, hogy "hű, az kemény". Mármint nem a kisfiúk mondták, hanem Kollégám felesége. Na, pont ennyi kellett nekem, eddig azt hittem, hogy mit rinyálok itt, amikor csodás életem van, cuki, egészséges gyermekek, robotporszívó, nincs háború és a pelenkát se kézzel mosom, de egy félmondatos érzelmi legitimizálás elég volt, hogy kitaláljam, hogy nekem mostazonnal el kell mennem egyedül sétálni a soproni erdőbe gyesneurózis + természetmegvonás szindrómából kifolyólag.  

Úgyhogy egy nappal azelőtt, hogy a férjem elutazott, rábíztam a gyerekeket, reggel elvonatoztam Sopronba, gyalogoltam kb. 20 km-t az erdőben, megkávéztam a Kultúrpresszóban, majd fürdetésre hazaértem. Volt két őzike, meg megszámlálhatatlan ciklámen meg pillangó, meg szeder, a Kultúrpresszóban pedig zöldborsóleveleket tesznek a sajtosszendvicsbe. Minden szombaton ezt kéne csinálnom, most nem azért.

20180721_130020kicsi.jpg

Ui. aztán másnap észrevettem magamon egy kullancsot, úgy, hogy rajtam volt az ultrahangos kullancsriasztó, magas szárú bakancsban voltam,  és át is néztem magam este, de ez olyan picike volt, hogy nem vettem észre. Szóval izguljunk, hogy túléljem, és ti ne lógjátok el a kullancsencephalitis emlékeztető oltásokat. 

You can't always get what you want

2018.07.18. 12:09 - címkék: Címkék: nyafogás -

Elhatalmasodott rajtam megint a nature deficit disorder, de legalább már tudom, hogy mi bajom van, az is valami. Olvastam jó pár kutatást az utóbbi időben arról, hogy a természeti környezet hogyan hat a stressztengelyünkre és az immunrendszerünkre, valószínűleg legalábbis részben a fák által termelt ún. fitoncidok révén. Van könyv is. Persze, ezek többnyire kis elemszámú kutatások, de ha az én véleményemet támasztják alá, akkor kit érdekel. Meg biztos van erre is, mint mindenre, egyéni érzékenység, konkrétan ismerek olyat, aki a hatsávos utakat meg a kerozin illatát szereti, ám legyen. Én ideges vagyok, ha túl sokat vagyok Budapesten / házak és autók között, ez van. 

Úgyhogy kimentünk hétvégén a Római Partra, mint természeti környezet, ahol mondjuk több a műanyag szék, mint a fa, az északibb, vadregényesebb helyeken meg annyi, hogy babzsákfotelben hömbölögve lehet hatféle kézműves sört inni a gluténmentes kecskesajtsaláta mellé és befőttesüvegben adják a limonádét, szóval maga a vad, érintetlen természet, de azért jó volt. Meg kimentünk a kertészetbe, azt is szeretem, átültettem az orchideákat, és még mindig szép a hortenziám a teraszon. A balkonparadicsomról nem mondható el ugyanez. Mindez persze pótcselekvés, és tudom, hogy sokak számára érthetetlen rinyálásnak tűnik, de: a római part nem erdő, a balkon nem kert. 

Az anyukám soproni kertje elég jó lett, kicsit foglalkoztam vele tavasszal, hát mondjuk engem konkrétan lenyűgöz, hogy az előző ugyanilyen hisztim során még februárban vettünk egy kis zacskó cukkinimagot a Lánnyal és abból lett egy tonna cukkini, de komolyan nevetségesen sok és gyönyörű. Sárga héjú, mert az finomabb, és nincs az intersparban. Kellett hozzá föld, víz, levegő, meg hogy a Zsolt felássa a kertet, meg hogy kiszedjem a komposztálóból a Lényekkel teli komposztot. (A Lényekről tudom amúgy, hogy cserebogár csimasz, csak hatásvadász vagyok).

20180619_113042_hdr.jpg

Júniusban voltunk két hetet Sopronban, pont lehetett meggyet, málnát meg ribizlit szedni meg befőzni meg gyümölcsös sütiket csinálni, csak aztán a családi dinamika folytán úgy tűnik, nem fogunk további heteket Sopronban kertészkedni. Kár, mert ültettünk a Lánnyal úgy kb. hatféle paradicsomot, aztán meg elmentünk a könyvesboltba Helga Jazz koncertre, ahol kaptunk még négy paradicsompalántát, és ezek még csak most készülnek érni. Hát szóval haragszom a szüleimre, amiért ilyenek, most miért, lehetnének normálisak is, és akkor kertészkedhetnék a kertjükben. Ők nem szeretnek kertészkedni és ezért el is hanyagolják, én meg szeretek. Szeretnék. Meg a gyerekek is szeretik a kertet, mondanom sem kell, úgy vizeznek meg saraznak, hogy Vekerdy sírna örömében. Hát szóval most gyászolom a kölcsönkertemet és szomorú vagyok miatta. Persze, még változhat mindez. 

Meg hát néha azért zavar, hogy akkor most hol fogunk élni? Épp beletörődtem, hogy jó, hát akkor itt fogunk élni, és majd eladom a lakásomat, ha lemegy róla a hitel sohanapján, és veszek belőle egy kis nyaralót Sopron környékén, és ott lesz a kertem és úgy fogunk élni, hogy az év nagy részét Budapesten töltjük, kis részét Sopronban. Erre a férjem kitalálta, hogy á, megpályáz egy ösztöndíjat Bergenbe (Norvégia). Ami klassz és örülök és reménykedem, hátha megkapja. De akkor most folytassam a félbehagyott norvégtanulást? Norvégia megoldást jelentene a természetmegvonás szindrómámra, Osloban simán kevesebb az autó, mint Sopronban. 

Igazából mindegyik lehetőség tetszik. Csak olyan jó lenne, ha ültethetnék egy fát (mostanában hársban gondolkodom), és tudnám, hogy pár év múlva majd lehet az árnyékában üldögélni. Vagy az ilyet úgyse lehet tudni, mert az Élet kiszámíthatatlan és szélfútta papírként sodródunk hosszú folyosókon? 

Megint utazgat

2018.06.02. 22:45 - címkék: Címkék: nyafogás -

Szanaszét utaztuk magunkat májusban, ennyit az ökológiai lábnyomomról meg a félretett pénzünkről. A családi nyaralás volt Máltán, ami úgy kezdődött, hogy a férjem kitalálta, hogy 40. szülinapom alkalmából elvisz engem innen februárban a téli depresszióból Tenerifére gyerekestül. Csak hát addig nézegettük Tenerifét, míg mégse tetszett meg túl drága is, és kitaláltam, hogy akkor menjünk máskor máshova, Máltára előszezonban például, nem, mintha tudnám, mi az a Málta, de megy oda fapados és Európában van, mi baj lehet. 

Valamiért az volt az elképzelésem akkor, hogy Máltán már nyár lesz, itt még hűvös tavasz, de nem számoltam azzal, hogy az időjárást három indiai egyetemista csinálja egy londoni laptopról és május elején Norvégiában melegebb lesz, mint Budapesten, majd május végén Máltán meg valamivel hűvösebb. Így is tűzött a nap ezerrel és lehetett fürödni 27 fokban a nem tudom, hány fokos, de jó hideg tengerben. 

Egy csodálatos airbnb-t béreltünk, a legjobb döntés volt, két kis hálószoba és egy kis amerikaikonyha-nappali plusz erkély, lehetett otthon főzni-mosni, imádtam. Mármint tényleg, két kisgyerekkel sokkal kényelmesebb, mint a hotel. A környékünk egy ilyen semmilyen turistanegyed volt, máshol vannak szép, régi részek is, de most így elég kevés városnézés jutott. Tengerpart, hajókirándulás, akvárium, Cafe del Mar. Kicsit röhögtem azért a gyerekeimen, amikor másfél és 5 évesen napszemcsiben vedelték szívószállal a dinnyés koktélomat a közvetlenül a tengerparton fekvő, feszített tükrű medence szélén a nyugágyban. Ezek bazmeg tudnak élni. Hát én meg Répcelakon nyaraltam a rokonoknál gyerekkoromban, most miért, az is jó volt, voltak tyúkok. 

Málta különben biztos szép, mármint a táj, csak hát Norvégia után bevallom, nem tudtam megfelelően értékelni, meg nem is én vagyok a célcsoport, jó, vannak szép, kopár, sárgásbarna sziklák meg tengerpart. És az egy dolog, hogy sajnálatosan hiányoznak a fenyvesekkel borított hegyek (tudom, minek ment oda), de kb egyáltalán alig vannak növények, van úgy az egész országban érzésre három db poros kaktusz meg két csoffadt leánder, meg gondolom, a fővárosban a botanikus kertben még kettő, csak oda nem jutottunk el. 

Megnéztünk két filmet is, a Get out-ot, ami tetszett, de nem jó érzés utólag rágondolni, meg a Trollhuntert, amit nagyon cukinak találtam és Máltával ellentétben hemzsegnek benne a fenyvesekkel borított hegyek. Meg ettünk egy csomó olajbogyót meg kecskesajtot meg gyümölcsöket, mert találtunk egy tök jó "balkáni élelmiszerek" feliratú boltot, volt benne szőlőlevél meg baklava, meg gulyáskrém, erős pista és negró is. És vettem egy főzőbanánt (plantain), mondta az eladónő, hogy ugye tudom, hogy ez nem banán, mondtam, hogy fogalmam sincs, mondta, hogy az afrikaiak szokták venni, de ő nem tudja, mit kell vele csinálni, mire a mögöttem álló fekete csaj elmagyarázta, mit. Semmi extra, olyan, mint a krumpli. Valamint ettünk egy csomó fagyit meg canollit. Ez a multikulti hangulat mondjuk tetszett, meg nem mondanád, melyik országban vagy, hangulatra talán egy ilyen extra-délolasz városnak érződött, a szemét az utcán hömbölög, mindenki összevissza rohangál, a busz pedig akkor jön, amikor kedve tartja. 

Élménydús, ugyanakkor fárasztó dolog a kisgyerekekkel-nyaralás, részemről most pár napig max a legközelebbi homokozó szélén szeretnék bambulni. Ja, és hazafelé a repülőn az előttünk ülő hölgy megdicsérte a gyerekeimet, milyen jól viselkedtek, biztos sokat repülnek. Az kéne még csak. 

Hirtelen, ahogy a tigris ugrásra lendül, az Élet elénk tornyosul, sötét tarajával kiemelkedve a tengerből

2018.05.23. 08:37 - címkék: Címkék: nyafogás -

Azt mondta a férjem, hogy régen okos és vagány voltam, és ezen gondolkodom azóta, hogy most komolyan, emberek, mikor voltam én vagány? Bele is olvasgattam a régi blogomba kicsit, dehát többnyire a munka- és lakókörülményeim miatt rinyálok, meg állandóan beteg vagyok, mármint meg vagyok fázva. Jobb időszakaimban max viccesebben rinyálok a lakókörülményeim miatt. Milyen jó, hogy ezt elolvastam, máris iszonyú boldog vagyok, hogy nem ott kell lifteznem a gyerekeimmel. Amúgy lényegesen kulturáltabb társasházunkban is megjelenik néha egy-egy ilyen kézzel írt felirat a liftben vagy a kapun, amin lakótársak üzengetnek egymásnak, ezeket mindig azonnal le szoktam szedni, mert úgy döntöttem, nem olyan házban akarok élni, ahol emberek fecniken basztatják a szomszédot. Arra való a társasház levlistája és facebook-csoportja. 

Ami jelen lakókörnyezetünket illeti, társasházunk kertjében van egy úgynevezett tó is, kb. 1 négyzetméter, ma végre beleesett a Fiú, de mivel a Magdi néni szerint minden gyerek beleesik egyszer, így régóta drukkoltam, hogy nyáron essen bele és ne télen. Úgy esett bele, hogy meg akart fogni egy ebihalat. Az ebihalakat az összes házban lakó gyerek vadássza homokozójátékkal. A fejlődés különböző stádiumaiban vannak (mármint az ebihalak, bár a gyerekek is), ma láttunk egyet, aminek már rendes lábai voltak, de még farka is. Erős a kísértés, hogy biológiai megfigyeléseiről laborjegyzőkönyvet vezettessek a Lánnyal, de ellenállok. Aztán belement a Fiúba egy kullancs, aztán belenyúlt egy csigába. Veszélyes és kiszámíthatatlan, vad dzsungel ez az Óbuda. 

Visszatérve a vagányságra, én kérem, kikérem magamnak, én mindig is egy szorongó voltam. Max annyi, hogy manapság a gyermekek egészségi állapota, valamint a klímaváltozás és a politikai helyzet miatt szorongok, régen meg attól szorongtam, hogy, mittudomén. Nem áll jól a hajam. Min is? Nem emlékszem, de biztos mind nagyon fontos és félelmetes volt. 

Igazából okosabb és vagányabb vagyok, mint huszonéves koromban. Szerintem. 

Do more of what makes you happy

2018.05.17. 14:08 - címkék: Címkék: nyafogás -

Voltunk Norvégiában, Norvégia gyönyörű, részemről máris költöznék, max hazajövünk néha berúgni, hát nem? Csodálatos napsütés volt mindvégig, és nevetséges mennyiségű pénzt költöttünk el. Majd mesélek róla bővebben is remélem. Mindenesetre menjetek Norvégiába nyaralni, vigyetek pénzt, naptejet és napszemcsit, és ne is álmodjatok egy jó sörről, ugyanakkor a medvecukros fagyi az alap. 

Egyebekben pedig szomorú dolgok vannak, amikről nem ír az ember az internet nyilvánossága előtt, max megfejthetetlen képekben, szóval tessék, ezt tudom ma nyújtani nektek: lélekben egy fenyőerdőben, a tűlevélszőnyegen fekvő, hosszú hajú lány vagyok, közelebbről az is látszik, hogy a lány sír, és ahol a könnyei a talajba szivárognak, ott nem virágok nőnek, hanem térkő. 

Ma meg elmegyek niára, az egy ilyen női tánc-dolog, tudjátok, a projektem, hogy hiányzik a színes ruhákban táncoló énem, hát ennél olyanabb valószínűleg nem sok van. Csak be kell jelentkezni és nem veszi fel a csaj a telefont, szóval nem tudom, lesz-e egyáltalán, ja, meg azt se, hogy mi az, de majd mesélek. 

Műveljük kertjeinket meg másokét

2018.04.20. 14:10 - címkék: Címkék: nyafogás -

Az összes közül a mostani hétvégére vállaltam túl magam a leginkább, erre nem pont most van könyvfesztivál? És nem pont egy másik városban oktatok, amikor Maja Lunde dedikál? Nem baj, vasárnap azért kimegyek és elverem a pénzem. 

Különben meg kicsit hektikus az élet, most jöttünk vissza Sopronból, ahol elsősorban kertészkedtünk a szüleim kertjében, több éves munkám ért véget, amelynek során leromboltam a kertet kettévágó kb, 25 éves rozsdás és korhadt kerítést - egy részét agyonromboltam egy baltával (Húgom: "fenn van youtube-on?"), a maradék kiáshatatlan kerítésoszlopok eltávolítására ismét megkértem csákánnyal rendelkező sógoromat és sütöttem neki gyümölcskenyeret cserébe. Valamint levágtam a száraz ágakat és elhalt fatörzseket egy láncfűrésszel. Mindenkinek ajánlom a baltával és láncfűrésszel rombolást, pszichoterápiás értékű tevékenység. 

Ültettünk mindenféléket is a Lánnyal, hatalmas kertészt neveltem belőle, középsős korára képben van, hogy mag, virághagyma, palánta, komposzt. A komposztban akkora giliszták meg kukacok voltak, mint egy horrorfilmben, de úgy, hogy az egyiket megmutattam a tapasztalt kertész szomszéd Jóska bácsinak, hogy szerinte ez így jó-e vagy ezt meg kell ölni, különben jövő héten lenyeli a házat. Azt mondta, ilyennek kell lennie, tegyem vissza. 

Elég nagy kár, hogy nincs saját kertünk, mert a szüleim kertje azért nem az én kertem (egyrészt messze lakunk tőle, másrészt semmit sem lehet kidobni, mert apukám a "jó lesz még valamire" álláspontot képviseli, így az egyik része inkább lomtár), de azért átmenetileg szívesen használom. Úgy látszik, van egy ilyen problémám, határtartási nehézségek mások kertjeivel kapcsolatban, a társasházunk kertjében is megmetszettem a hortenziát és ültettünk gerillanapraforgókat, mert a kertészek nem annyira jeleskednek arrafelé. 

A gyerekeim is imádták most a kertet, tíz másodperc alatt válnak rendezett fővárosi gyerekekből homokkal és aszfaltkrétaporral borított, itt-ott vizes vidéki vadállatkölykökké. 

A férjem meg azt mondta, május végén megmondja, hol fogunk élni, izgatottan várom. 

Hulló szőrétől foltos a rétség

2018.03.11. 11:15 - címkék: Címkék: nyafogás -

Itt szeretném bevallani, hogy egyáltalán nem utáltam március elején az egy hét telet. Ilyennek kell lennie a télnek: mínuszok, hó, napsütés, végre nem a rémes novemberi időjárás volt. Mondjuk jobb lett volna, ha ez januárban történik, de így is oké. Ha Norvégia ilyen, mehetünk. Bár gyanítom, hogy ott nem egy hétig tart. 

Különben rémesen depressziós voltam egész január-februárban, a tél meg a gyerekbetegségek és azok miatti tehetetlenség és bezártság miatt, de már jobb. Februárban még wellnesshétvégén is voltam a barátnőimmel: mivel mind a hatan negyven évesek vagyunk idén, ezért már rég elterveztük, hogy nem rendezünk külön bulikat, hanem elutazunk egy hétvégére. Természetesen a kalandos és festői Sopronra esett a választásunk, a Könyvesboltos Lány eléggé röhögött is, amikor beállítottam gurulós bőröndömmel az új Knausgard-ért (ti. nyáron már megcsináltuk ugyanezt a férjemmel, hogy lemondtuk a nyaralást és helyette Sopronba mentünk hotelba nyaralni)(ahol mindketten felnőttünk és amúgy is ott lógtunk a nagymamáknál kb. egész nyáron). 

Dehát Sopron kiváló nyaralóhely, mindjárt a könyvesboltban Harrer málnás sachertortát kaptam a könyv mellé, aztán voltunk Mongooz and the Magnet-koncerten, akik egy ír, egy norvég és egy magyar srác, ittunk, dohányoztunk, kirándultunk az erdőben a Károly-magaslatra, szaunáztunk, és minden nap úgy reggeliztünk és vacsoráztunk, hogy nem kellett egyetlen gyereket sem etetni közben, sem a ledobált kajájukat felszedegetni, csodás volt. 

Tavasztól meg egy csomót dolgozom, ugyan a hivatalos munkahelyemre még nem megyek vissza, de mindenfélét elvállaltam mindenféle területen, szóval nem fogok unatkozni, kicsit parázom is, hogy fog beleférni mindez. Májusban pedig megyünk a férjemmel kettesben Norvégiába négy napra, és végigmegyünk a vonatúton, amit lefilmezett ez a pasas, utána pedig Máltára megyünk családilag, a 40. szülinapomra ugyanis azt kaptam a férjemtől, hogy elmegyünk januárban Tenerifére, csak addig nézegettük Tenerifét, amíg Málta lett belőle májusban. Nem panaszkodom. 

Te is más vagy, te sem vagy más

2018.02.14. 18:50 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Lány: - De Anyi, csak olyan van, hogy egy néni meg egy bácsi veszi férjül egymást vagy két néni? Olyan nincs, hogy két bácsi egymásba szerelmes?
isolde: - De, olyan is lehet. 
Lány: - Hát akkor a Sully meg  Mike Wazovski is olyanok! Dolgozósok, felnőttek és együtt laknak és mindkettő fiú. 
isolde: - Ööö.....

A folyón át a fák közé

2018.02.09. 20:38 - címkék: Címkék: nyafogás -

Arról akarok még rinyálni, hogy pszichotikus szintű nature deficit disorder-em van, amit ugyan sem a DSM, sem a BNO nem ismer el betegségként, de mit is várunk azoktól, akik szerint pszichiátriai betegség a rabszolgák szabadságvágya meg a homoszexualitás meg a premenstruációs szindróma. A másik nemlétező pszichiátriai problémám egyébként a binge reading disorder, de utóbbi nem okoz jelentős szenvedést sem nekem, sem másnak, úgyhogy az amúgy sem lenne diagnosztizálható. 

A nature deficit disorder-em, amit most önkényesen NDD-nek rövidítek és természetmegvonás szindrómának fordítok, abban nyilvánul meg, hogy idegbajosan gyűlölöm a Várost, most konkrétan Budapestet, de bármilyen más valós vagy képzeletbeli nagyvárost is szívesen gyűlölök, ha van rá igény. Hát az nem normális dolog, hogy úgy kell sétálnom a gyerekekkel, hogy a séta mérhető része abból áll, hogy kicseszett közlekedési lámpáknál állunk és várjuk, hogy zöld legyen. Minden alkalommal, amikor valamelyik ovis anyuka megjegyzi, hogy "friss levegőre" megyünk, legszívesebben hisztérikusan ordítozni kezdenék, hogy itt a hatsávos út melletti panelházak közötti kis betontéren elkerített játszóteret nevezitek frisslevegőnek, hát mindenkinek elment itt a józan esze? 

A kedvencem a Garden Expo plakát, minden évben ilyentájt teszik ki ugyanazzal az aljas szöveggel, hogy "csillapítsa kertvágyát", ja, bazmeg, mert a kertvágyamat pont az fogja csillapítani, hogy elutazom a közösségi közlekedéssel az influenzás és/vagy depressziós és/vagy hajléktalan városlakótársaim körében egy kiállítás- és vásárra, ahol megnézem, miféle az idei fonottbútor- és metszőollódivat, meg mit tud az okosöntözőkanna, és utána hazabékávézom kert nélküli urbánus lakásunkba. De még ennél is sokkal szomorúbb, hogy valójában igazuk van, és pár napja elbuszoztam a Lánnyal a kertészetbe és vettünk egy zacskó cukkinimagot meg egy leárazott vitorlavirágot, és halál komolyan órákra jobb kedvem lett tőle. 

Meggyőződésem az is, hogy a vidéki gyerekek kevésbé betegek, amiről nincsen semmiféle statisztikám, egy soproni, egy ceglédi és egy veszprémi anyatárs esetéből vonok le messzemenő következtetéseket, ugyanakkor az orvostörténelem során azért tudjuk, hogy a járványok a nagyvárosokat, sűrűn lakott területeket kedvelik, meg azt, ha 24 taknyos ovist zárnak egy szobába és azt 28 fokra befűtik, mert óvodánk szigetelését pályázat keretében felújították, de a fűtés nem lett szabályozható, ezért most a durván jól szigetelt épületben megy ezerrel a radiátor, egyfolytában nyitva van bukóra az ablak és így van nevetségesen meleg. 

És akkor néha felveti a Lány, hogy utálja a telet, akkor mindig elmondjuk, hogy megértjük, de azért jó dolgok is vannak a télben, lehet például szánkózni meg hóembert építeni, ja, hogy a 100 napig tartó télben egy napon át, a többi 99-en meg csak köd van és eső és koszos latyak és az egész kísértetiesen hasonlít a novemberre. 

Kicsit reménykedem Norvégiában, mármint, hogy ha odaköltözünk, akkor ott természetközelibb helyen fogunk lakni, ami szinte biztos, mert még Oslo is természetközelibb ennél a nyomornál, csak hát gyanús, hogy a norvég természet az valójában gecinagy havat jelent hóval és a hó alatt valahol behavazott fák vannak vagy legalább zuzmó, de azt úgyse látod. Épp írt a nő az ügynökségtől, hogy intézzen-e nekem állást a vonzó és népszerű Lillehammerben, csak sajnos pont nézzük a hasonló című sorozatot és már egy csomó minden történt benne, tök sok hónap eltelt a történet szerint, és még mindig tízméteres hó van mindenhol, ja, meg a norvégok is furák. De járok nyelvtanárhoz, már kétszer voltam. 

Csak hát én egy mérsékelt égövi, saját kertet akarok, amiben van pár gyümölcsfa meg fenyő. 

És egyébként Sopronban is röhejesen sok autó van, ott aztán minden családban kell, hogy legyen három, és senki se bír elgyalogolni a szomszéd sarokig se, és nevetséges dugók vannak egyfolytában. Most mondhatnánk, hogy mindez annak köszönhető, hogy az elmúlt évtizedben az ausztriai munkalehetőségek miatt hatvanezer borsodi műkörmössel nőtt a város lakossága, de anyám szomszédai például tősgyökeres soproniakként használnak három autót ketten, és a szemben lakók is, ja, meg az egész utca. 

Szóval a problémámra nincs megoldás, hát majd néha kibuszozom a kertészetbe megszagolni az egynyári mixet vagy nem tudom. 

Cím innen

További kalandok

2018.02.08. 17:11 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

A betegségekkel meg az történt közben, hogy elromlott a (kb. másfél éves) mosógép, és azt mondta a szerelő, hogy most kiszereli az elektronikát és elviszi, és másfél-két hét múlva hozza ezt megjavítva vagy egy újat. Úgyhogy tegnap délelőtt a nyilvános mosodában két, a telefonját töltő hajléktalan mellett skype-oltam pszichiáter és pszichoterapeuta barátnőmmel a szorongásomról, miközben mosódtak a ruháink. Kint havas eső szakadt. Ha ez Manhattanben történik, akkor egy Woody Allen-hősnő vagyok, hát nem? De Óbudán történt. És több rugdalózó volt a mosásban, mint nejlonharisnya. 

Délután meg hányt és feje fájt a Lánynak, aki előzőleg hülyéskedés közben fejre esett a kanapéról, úgyhogy gyermektraumatológia, agyrázkódás. Most jöttünk haza a 24 órás megfigyelésből, szerencsére úgy tűnik, jól van. Nagyon érdekes, mennyire más kórházi élmény volt most ez, mint ugyanannak a kórháznak a csecsemőosztályán bronchitissel lenni korábban, a sebészek is tájékoztattak néha a maguk rövid és lényegretörő módján, mégis egészen más hangulat uralkodott. Plusz az ügyeletes kórházban két orvos dolgozott, egy az ambulanciát tolta (megtévesztő módon két rendelőajtó mögött, de bent egybenyíltak, így azt hihetted, két orvos dolgozik odabent, miközben), a másik meg az emeleten operált. Amikor végeztek a nagyjával, körbejöttek vizitelni, ez 23.50-kor történt. Amennyit én láttam, senki nem maradt ellátatlan, mindenkit megszögeltek, de azért a Lány (4) felvetette, hogy miért nem dolgozik itt inkább tíz doktorbácsi? De legalább kiderült, hogy a Fiú kibír 24 órát szoptatás nélkül, apjával. 

Valamint szörnyű ennyit aggódni, egy rettegés az életem most már mindig, eh, minek szül az ilyen. 

Betegséges rinyálás

2018.02.05. 08:57 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

A kis Fiú beteg most épp, hatodik napja, lázas, köhög. Aggódom. 

Egyébként pedig január 11 óta tart a betegségcunami, felváltva lázasak, hányósvírus, köhögősvírus, az egyik jobban lesz, mire a másik rosszabbul. Nagyon rossz, az is, hogy nyilván túlaggódom és mindig a legrosszabb betegségkimenetelek és legsúlyosabb dolgok jutnak eszembe, az is, hogy sajnálom a szegény kis beteg izékéket, az is, hogy ilyenkor még a szokásosnál is rosszabbul alszunk, amelyik épp jobban van, az nem bírja a bezártságot, és természetesen a kiszámíthatatlanság, az állandó újratervezés. Hogy az elmúlt hetekben kb. nyolcszor fordult elő, hogy felsóhajtottam, hogy jó, akkor mindenki jobban van, fellélegezhetünk, és azonnal lázas lett valamelyik. Én is elkaptam, mindet, de viszonylag jól viselem. Az aggódást rosszabbul. 

Durva ez, hogy mennyire meghatározza a gyerek betegsége a mindennapokat, a múltkor megkérdezte a Lam, hogy hogy hogy vagyok, mire kb. azt válaszoltam, hogy a Fiú épp jobban, de a Lány csúnyán köhög. Ebben benne van, hogy hogy vagyok, nem? Egészen meghatódtam, amikor ezután megkérdezte, hogy jó, és én hogy vagyok? Istenem, el is felejtettem már, hogy én is lehetek valahogy. Én valaha egy ember voltam, aki így meg úgy volt? Érdekes. 

Biztos lazábban kéne venni mindezeket, de nem tudom, hogyan. Úgy tudnám lazábban venni, ha legalább nagyjából tudni lehetne előre, mi várható, meddig és mennyire lesznek betegek. Ja, hogy az életet nem lehet tudni előre, bocs.

De legalább már nem csak úgy általánosságban a telet utálom, hanem a fővárosi, urbánus telet, amikor 28 fok van az oviban és napi fél órára mennek ki, és mindenhol autók vannak meg influenzás emberek. Blöe. 

 

Well, it's a marvellous night for a moondance

2018.01.10. 20:40 - címkék: Címkék: nyafogás -

És emlékeztek, amikor Amszterdamban voltunk, 13 és fél évvel ezelőtt, és egy bácsi megkért, hogy szálljunk be a hajójába, mert túl magas a vízállás és nem fér el a híd alatt? Lám csak, azért voltak nekünk élményeink. Egy idézetet kerestem a régi blogomban, amit nem találtam meg, de persze ott ragadtam egy kicsit a 2004-es évben. Persze, még nagyon kicsi voltam, meg nem is írtam olyan jól, de mennyit lelkesedtem mindenféléért! A pszichiátriáért, mindenféle emberekért, könyvekért, zenékért, meg úgy egyáltalán. Lelkesedés. Mindjárt bekopizom ide a végére az amszterdamos bejegyzést és akkor érteni fogjátok. 

Egyébként pont tavaly novemberben is rájöttem erre, Rokia Traoré koncerten voltunk a MüPában és ott megvilágosodtam hirtelen és rájöttem, hogy jaj, hogy hiányzik most belőlem a "színes ruhákban táncoló nő". Régen sokkal jobban az voltam, mármint fizikailag is, többet táncoltam és több színes ruhám volt, meg úgy lelkileg is. Gondolkodtam rajta, mit lehetne tenni ezügyben, de igazán nem lett megoldásom, inkább arra jutottam, hogy a szorongó kisgyerekesanyuka-léttel valószínűleg kevésbé kompatibilis a gondtalan öröm, majd idővel, ha nagyobbak lesznek, könnyebb lesz. Aztán beszélgettem a Boldizsár Ildikóval munkaügyben, érintőlegesen említettem ezt a témát is, mire ő mintegy mellesleg megjegyezte, hogy meseterápiában foglalkozna a témával, hogy az illető szorongó anyuka miért nem táncol, hogyan nem táncol. Amitől ismét megvilágosodtam, hogy lehet, hogy nem itt lelkizni kéne, hanem egész konkrétan színes ruhát venni fel és táncolni a fizikai valóságban? Zseniális ötlet, hogy ez nekem nem jutott eszembe! Na, azóta sem táncolok, de észrevettem, hogy valóban szánalmasan sok szürke és fekete cuccom lett valahogyan, úgyhogy előrángattam a szekrény hátuljából a zöldet meg a kéket, meg vettem egy piros kasmírt az ebayen; néha beteszek a konyhában olyan, felnőtt zenéket is, ami nem a Gyerekdalok vagy a Kerekmese, hanem a táncolós korszakom; és megnéztem a neten, hol és mikor van 5 ritmus, de túl késő este van túl messze ahhoz, hogy én oda télen eljárjak altatás és alvás helyett, majd, ha jobb idő lesz. Kis lépésekkel, Ellie, kis lépésekkel. 

Őszintén szólva nem hiszem, hogy kiöregedtem a lelkesedésből, inkább a mostani életszakaszom nem erről szól, nem ennek kedvez. Abból gondolom, hogy májusban megyünk Norvégiába kettesben a férjemmel, low budget utazni, vonatkozni fogunk Oslo és Bergen között, ami állítólag Európa legszebb vonatútja, és totál rá vagyok izgulva és be vagyok sózva és úúú, alig várom az egészet. Fapadossal, kézipoggyásszal, airbnb-s szobát bérelve, és itthonról fogjuk vinni a nescafé 3in1-t meg a zacskóslevest. Imádni fogom. Meg abból, hogy szülinapomra kaptam egy egész sósmogyorós baracktortát és napokig, amíg tartott, konstans lelkesedtem :)

2004 májusában meg ez volt. Mindig van egy olyan érzésem, hogy mentegetőznöm kellene, ha nosztalgiázom, mert az gáz meg nem adaptív, de igazából világéletemben ezt csináltam, 17 éves koromban is nosztalgiáztam, és nálam ez azt jelentette, hogy múltbéli örömteli élményeknek utólag is tudok örülni és feltöltődni belőlük, nem pedig azt, hogy leértékelem a jelent, a múltat meg fel. Szóval ez. 

Amszterdamon flesselek még mindig. Eleve a felszállás a géppel, imádok repülni. És a Van Gogh múzeum, nagyon szép, meg aranyos, ahogy a két félelem-és-reszketés-las-vegasban-főszereplő követi a piros cipőmet. A tér a kopasz fákkal, a lila színeket csak én képzelem, vagy tényleg volt valami lila? Ugrálás a zenélő kockákon. Egy csatorna, egy híd, egy McDonalds, biciklik. Döglés a parkban, sunshine, talpas chesterfield, barna heineken meg csokis fánk is. Hogy "Napelemmel működöm."Útvonalkeresés lonelyplanettel éjszaka, nagyon szeretem, hogy nem tévedek el. Bácsi megkér minket, hogy üljünk be a hajójába, mert nem fér át a híd alatt, beülünk tízen, átfér, centiken múlik, kilencvenhétéves hajó. Megismerkedünk Pistivel, aki stoppal, pénz nélkül jött, parkban alszik, és az unikumgyárban dolgozik amúgy, de nem ismeri Tereskovát. A harisnyás fickó táncolni próbál nekünk for some coins, de túl részeg szegény. Legalize it - plakátok. (Legalize what?) Csatorna, híd, biciklik. Vöröslámpás negyed, vannak szép lányok is. A DJ a smartshopban, Bob Marley-klón, aki ugrándozva goát nyom egy ordas spanglival a szájában. A lépcső a hotelban (szürreálisan meredek, szűk és hosszú lépcső.) Csatorna, híd. Ugrándozom örömömben, mert meggyógyultam a reménytelen szerelemből. Ugrándozom örömömben, mert felhív Ex, már nem gyűlöl, és rendben van az élete. Wikse witte. Gyömbérsör. Táncolunk valami jazz-rockra, nincs a zenekarnak neve sem, táncolok, nézem a barátaimat (warning, szirup jön), sose szerettem ennyire élni, pedig az össz esti tudatmódosításom két tequila, de annyira boldog vagyok a zenétől, a színes ruháinktól, nemtommitől, hogy azt gondolom: semmilyen orgazmus, semmilyen csokis süti nem volt ilyen jó sose. Csatorna, híd, biciklik. Bolhapiac (vettem a húgomnak egy Whatever feliratú pólót.) Virágpiac, napraforgók, sajttorta. Kicsit reménytelennek tűnik még nekem is, de megtalálom a helyet, house-féle zene, "Most addig fogunk táncolni, amíg valaki nem hoz koktélokat." (valaki hoz). Fotózkodom hajnali négykor egy nagybőgőt cipelő öreg négerrel a villamossíneken. Utolsó este a téren a kopasz fákkal, ugrálás a zenélő kockákon, felszállás, fulldepressziós banda délután a balettcipőben, calvadost iszom, egy fillérem sincs. Afterparty Kollégánál, ahová mégis elmegyek, hajnali kettőkor már mindenki könyörög egymásnak, hogy hagyjuk abba a táncolást és húzzunk haza. Aztán visszateszik a mókust a kerékbe, "még egy darabig észrevesszük a színeket", részemről lélekben narancssárga sálban ugrándozom és ugyanazt álmodom minden nap. 

Years shall run like rabbits

2017.12.22. 09:19 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Negyven éves lettem tegnap, az nektek azért jó, mert megint hosszabbodnak a nappalok. Szívesen. Egyébként lenne kedvem írni ilyen nagy, áttekintő év- és életértékelő posztot, dehát nincs időm sose írni. Különben minden jó, leszámítva az alvásmegvonást, amit nagyon nehezen viselek. 

Máris kiabálást hallok, hogy "Anya, segíts! Kutyi fel akar mászni a kisházra!". Kutyi az a Fiú, mert kiskutya, és a veszélyérzete nemlétező, úgyhogy remélem, nem mászott fel azalatt, míg ezt leírtam. 

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak

2017.10.09. 21:33 - címkék: Címkék: gyereknevelés lány nyafogás Fiú -

Valamikor úgy döntöttem, hogy na jó, akkor nevezzük ezt szülés utáni depressziónak, amim van. Amúgy nem az, nem depressziós vagyok, hanem gyesneurózisom van, ami azt jelenti, hogy agyadra ment a kisgyerekesanyaság. 

Nekem a kisgyerekesanyaság nehéz és utálom. Nem a kisgyerekeket utálom, azokat imádom, mármint az enyémeket, a Fiú kis cuki kutyus, a Lány meg maga a csoda, de őt nem is számítom kisgyereknek, mert négy éves és beszél. De a pelenkázást, a szoptatást, a betegségek miatti szorongást és a kib. alvásmegvonást azt utálom. Főleg az alvásmegvonást. És persze a Fiú sem alszik: a Lány sem aludt kétéves koráig, ott kimaxoltam a problémamegoldást, elolvastam minden könyvet és jártunk alvásambulanciára, nem használt semmi, csak az idő, úgyhogy már csak tíz és fél hónapig kell másfél óránként felébrednem, szóra sem érdemes. 

Ja, még a kishátizsákot is utálom, annyira tipikus anyukacucc, hogy szabad maradjon mindkét kezed a játszin. Ha felnőnek a gyerekek, csak funkciótlan clutch-okat fogok hordani és ha bárki azt mondja nekem, hogy "közös játszóterezés", fejbecsapom vele. 

Az alvásmegvonás meg a kisgyerekes feladatok és kommunikáció ("hol a cica? mit mond a cica? miau!") miatt meg totál elbutultam, mármint úgy racionális ésszel tudom, hogy valószínűleg ez még nem az időskori szellemi hanyatlás, de akkor is rossz butának érezni magam. 

Az sem segít, hogy a kisgyerekes anya ugye a tápláléklánc alján van, én meg régen osztályvezetőhelyettes voltam egy kórházban, nekem a nénik nem szóltak be, amiért nem férek el a babakocsival mellettük és fél méterrel odább kéne állniuk, hanem a nénik szépen köszöntek és adott esetben bonbont hoztak. És ha rendesen kommunikáltam velük, akkor a nővérek, meg a rezidensek, meg a súlyos borderline meg a full pszichotikus betegek megértették, mit szeretnék tőlük és az esetek többségében megtették, amit kérek. Jelen pillanatban a nénik kioktatnak, és nem bírok rávenni egy egyévest, hogy az étkezések alkalmával ne másszon fel az asztalra és ne kenje rám a pépet. Nem véletlenül nem lettem kutyaoktató, nekem ez a beszéd nélküli viselkedésterápia nem az erősségem. Szóval a napjaim nem a sikerélményektől hangosak. 

Egy ponton rájöttem, hogy az a bajom, hogy nem csinálok olyat, amiben kompetensnek és hatékonynak érzem magam. Mondjuk lehetne ez a házimunka, de úgy nem lehet azt sem csúcsra járatni, hogy közben húzgál egy vagy két gyerek, szóval nem most sütöm a legbonyolultabb tortákat és libacombot is régen konfitáltam. 

És volt még ez: 
D (a férje relocation manager vagy efféle volt egy orvosokat Skandináviába közvetítő cégnél): - És nagyon nehéz volt az orvosokkal, mondjuk érthető, lehet, hogy Romániában osztályvezető volt az illető, hajlongtak előtte a nővérkék és márványpadlós háza volt három kocsival, itt meg idejön a nyelvtanfolyamra, ami nehezen megy, berakjuk egy kis lakásba családostul, és nála húsz évvel fiatalabb kiscsajok akarják megmondani, mi a teendője, egy teljesen új helyzetbe kerül, a régi képességeit nem tudja használni, nem érzi magát kompetensnek semmiben...
isolde: - Várjál, te az anyaságról beszélsz. 

Úgyhogy rájöttem, hogy amellett, hogy minden lehetőséget meg kell ragadnom az alvásra és a finom sütik evésére (vettem is gyorsan somlóit a Gerbeaudban, elvitelre egyet fizet, kettőt kap, kár volt, mostantól nem ehetek máshol somlóit. meg egy sós mogyorós baracktortát, dehát az a kedvenc sütim ever, hatalmas mázli, hogy messze lakunk tőle), gyorsan csinálnom kell dolgokat, amikben kompetensnek és okosnak érzem magam és/vagy adnak érte egy zsák pénzt. Sajnos, olyan nincs, ami mindezt lefedi. Magánrendelni még nem akarok, mert nem érzem magamban azt, hogy hetente minimum egy alkalommal más emberekre akarnék figyelni. De kitaláltam, hogy jövő év elejétől már tartsunk táncterápiás csoportot, kell még szupervízió alatt tartani egyet, hogy meglegyen belőle a Végső Papír. Meg kitaláltam két különböző újságnak két izgalmas témát, amiről szeretnék nekik írni, mindkettő fogékonynak bizonyult. Mégis tovább nyafogtam. És akkor egyszercsak megvilágosodtam az esti szoptatás közben! Hogy a kutatás. Nekem az a bajom. 

Nekem az egy ilyen örök problémám, hogy nem vagyok jó kutató. Részben mert a munkahelyemen ez csak a betegellátás után következik, ezért sose leszek annyira gyakorlott és eredményes benne, mint aki egész nap ezt csinálja, mert a rendes munkája az, hogy kutató. Én csak egy orvos vagyok, aki úgy hobbiból kutatgatott, de aztán terhes lett és abbahagyta. Másrészt van egy ilyen téveszmém is, hogy a kutatók azok ilyen másmilyen emberek, mint mi, és én sose leszek az, mert buta kisvárosi lány vagyok és az IQ-m sem 150. Mindez nem akadályozott meg abban, hogy PhD-m legyen mondjuk, de erre imposztor-szindrómám van és képtelen vagyok komolyan venni. Hozzátesz az is, hogy tényleg nagyon okos emberekkel voltam körülvéve, de mondjuk nem kizárólag, és az okosak se fölényeskedtek velem sose. De mindegy, lehet, hogy régen okos voltam és tudtam kutatási projekteket tervezni és véghezvinni és belőlük cikket írni, de ma már ostoba kisgyerekesanyuka vagyok, aki még egy egyévest se bír megnevelni. Akit valamelyik nap véletlenül zoknistul tettem a fürdőkádba, hát hülye vagyok én. 

Ki is találtam, hogy postdoc ösztöndíjat kell megpályáznom az osloi egyetemen, tavaly volt is olyan, ami valamelyest a témámba vágott, de idén nem volt, meg rá is jöttem, hogy á, én ehhez már úgyis hülye vagyok, örüljek, ha meg tudok kenni egy vajaskenyeret normálisan. 

Úgyhogy gyorsan felhívtam a Kollégámat és megkértem, hogy azonnal adjon valami munkát, amit a kutatócsoportja többi tagja nem ér rá megcsinálni. Ő főként olyan témákkal foglalkozik, amikhez tényleg nem értek (eeg, neuroimaging, computational neuroscience), úgyhogy izgatottan várom, mit talál nekem. Gondolkodtam rajta, hogy a Filozófust hívjam ugyanezzel, ő is biztosan azonnal rám tudott volna dönteni egy szekrénnyi feldolgozatlan adatot és az ő témái lényegesen közelebb állnak az enyémhez, csak ő nem annyira fókuszált és asszem az engem most zavarna, konkrétumot szeretnék, mármint jól körülhatárolt feladatot konkrét céllal és végponttal. 

És még bébiszitter-keresésekbe is vagyok, eddig nem túl nagy sikerrel, vagyis nem találtam meg a bébiszitterünket, de már három barátnőm is felajánlotta, hogy vigyáz olykor a kölykökre, bár ebből csak egy ér rá munkaidőben, de az is több mint szuper. Miért nem adom bölcsibe, merül fel a kérdés, hát szerintem ahhoz még kicsi, augusztus végén volt egyéves, főként mászva közlekedik, még baba. Meg parázom a betegségektől is. Talán majd tavasszal, meglátjuk. Miért szoptatom még, merül fel a kérdés, sajnos pont a múlt héten az orvosi váróban elolvastam a Hello, baby! magazint, aminek a felét W. Ungváry Renáta írta, úgyhogy kénytelen vagyok még pár hónapig szoptatni. De már csak pár hónap, és utána járni fog meg beszélni meg ennél jobban aludni, eljön még az én időm. 

Hova kell menni, mondjátok

2017.09.07. 13:47 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Szóval én utálok kint lenni, ha rossz idő van, de az a világmegváltó tervem idén, hogy ez ellen tenni kell. Ráadásul egyfolytában betegek lesznek a gyerekek, az ellen is a friss levegő a megoldás. 

Ez eddig mind szép, csakhogy. 

Hova a jó életbe lehet menni gyerekekkel esőben / télen? Rossz időben? Nekem a fantáziám addig terjed, hogy az erdőbe sétálni, de én Sopronban voltam gyerek és ott tényleg max ezt lehetett. Simán sétálok esernyővel az erdőben ma is. Ugyanakkor itt Budapesten nincs a közelünkben erdő, ez a kisebb probléma, mert végül is bkv-val elérhető távolságban már van. De a gyerekeim szerintem nem fognak csak úgy sétálni. A Lány igazi indoor teremtés, simán elvan a szobában a nyuszijaival meg a legójával. Rá lehet venni a kimozdulásra valami izgalmas ígérettel, pl. játszótér, cukrászda. De a játszótér esőben nem igazán használható, télen latyakos, nem is nagyon jár senki. Most az, hogy elsétálunk a cukrászdáig meg vissza és ott ihat egy kakaót, az egynek jó, de azért nem ártana még valami alternatíva. Mert nem fogja velem róni a tömb körül a köröket, és őszintén, ehhez nekem sincs kedvem. 

Súlyosbítva vagyunk egy egyévessel, aki még nem tud járni, és négykézláb rohangál bárhol, amit most lehet, de ha már fagy? Vagy a norvég gyerekek akkor is négykézláb tappancsolnak, csak felveszik a mindenálló helly hansen kezeslábast? Mondjuk télre meg fog tanulni járni, de sétálásra még egy jó darabig nem lesz alkalmas, csak babakocsiban vagy a hátamra kötve. A babakocsira rárakom az esővédő nejlont és úgy tologatom Óbudán, az frisslevegő? Csak akkor nem mozog. 

Nekem ennyi ötletem van: 

- elmegyünk a plázába a játszóházba és egy vagyont hagyok ott, a gyerekek mozognak, de nincsenek kinn, én fél óra után tuti becsavarodom az unalomtól

- minden nap elhúzgálom őket a szmogban az ilovekexig meg vissza, hízom 10 kg-t és tönkremegyek anyagilag

- Sopronba költözünk és minden nap végigmegyünk őket az erdei tornapályán

- Norvégiába költözünk, én szedek antidepresszánst a sötét ellen, őket meg kiviszik minden nap az ovival. 

Budapesti népek, segítsetek. 

 

Shining, gleaming, steaming, flaxen, waxen

2017.08.22. 13:36 - címkék: Címkék: emberek nyafogás -

Rövid hajam meg úgy lett, hogy tegnap elmentem a kissparba (Sopronban), mert elfogyott a macskakaja meg a kávé, így végigmentem a Mátyás Király utcán és véletlenül belestem egy fodrászat nyitott ajtaján. Bent számtalan kristálycsillár, kistükör meg ilyen-olyan lógó csicsák alatt egy hosszú szőrű, halványlila szőnyegen egy spániel fetrengett, mellette unatkozott egy ilyen fodrásztanulónak imponáló fültágítós suhanc meg egy kedves arcú, a francia filmekben szereplő melegekre emlékeztető szőke fiatalember. Egy harmadik, középkorú pasi épp hajat vágott, ő pont úgy nézett ki, mint az a csávó, aki láncfűrésszel kiszáll a lepattant terepjáróból, amikor kihívod a "fakivágás, gallyazás alpintechnikával" céget. 

Hát mondom, nekem itt le kell vágatnom a hajamat. 

Be is mentem és kértem egy időpontot ma délelőttre. Ugyanazok a szereplők voltak ott, a spánielről megtudtam, hogy Snoopynak hívják, pórázon van, mert szökős, a gazdája, a francia külsejű srác mindjárt viszi a kutyafodrászhoz és megmondja, hogy "jól trimmelje meg, mert már úgy néz ki, mint a mókus, vállalhatatlan a kutya". A favágókülsejű fodrászpasasnak megmutattam a fotót, amit mostanában mutogatok a fodrászoknak, épp telefonon rendelt mindenféle hajfestéket meg hajhabot, így fél szemmel rápillantott, "aha, ez egy zsandeszanzs". Nem üveges szemekkel meredt rá, majd vágott valami mást, amit tanult a fodrásziskolában, hanem képben volt! Eleve az egész folyamat során nem vett elő ollót. A tanulósrácot végig oktatta, kb. egy mesterfodrász és egy kamionsofőr modorában, így: "Látod, itt a horizontális vonal, ettől 180 fokban kell levágni az áll irányába, na, gondú'tad vóna, Petike? Mer' a Sassoon előbb alapot vág, de a Dessange az nem, hanem az először kontúrt vág. Aztán itt vertikálisan megemeled, jó szorosan felhúzod a passzét és 45 fokban vágod, és mész sorban, mint a kiscsibe az anyja után, aztán itt már 67,5 fok lesz, hogy a végén kijöjjön a 180. A Norbit meg hívd má' vissza, nehogy megint rossz címre küldje a rendelést!" Vagy valami ilyesmi. Végig az volt az érzésem, hogy ezbazmeg tudja, miről beszél! Bámulatos. 

A hajam is jó lett, habár be kell vallanom, hogy nem hiszek a hajban. Mármint szerintem az ember frizurája bizonyos határok között nem igazán befolyásolja az összképet. Nyilván a kopasz meg a hosszú, szőke, dúsan omló tincsek nem mindegy, de az én hajamból vágható hajak az nagyjából mindegy: én az a típus vagyok, hogy ha kipihent vagyok, egészséges és jókedvű, akkor szép vagyok, ha meg kialvatlan, idegbajos és durcás, akkor meg csúnya, tökmindegy, milyen haj van a fejemen. Mindemellett jelenleg meg vagyok elégedve a hajammal.

A férjem pedig vett nekem egy Totoro-s esernyőt, de hogy fogom eldugni a Lány elől?

Time for some thrilling heroics

2017.08.22. 13:09 - címkék: Címkék: könyv nyafogás Brennberg -

Meg még az is volt, hogy elmentem a coachhoz. A coach az az örömterv blogot író csaj, aki még úgy február táján felajánlotta, hogy egy alkalommal ingyen megcoachol, ezt sikerült is már júniusra összehozni. Részben azért mentem el hozzá, mert ingyen volt, részben azért, mert ő is kisgyerekes anyuka, így a dolog ezen oldalát nem kell magyaráznom (hogy mennyiben érinti a tervezhetőséget és a logisztikát a kiszámíthatalan kis lények nyüzsgése), harmadrészt pedig mert olvastam a blogján vmi interjút vmi közösségi teret nyitó csajjal, és abban feltett neki egy kérdést, ami arról árulkodott, hogy többet tud a kreatív folyamat, a kreatív projektek lélektanáról, mint én. Addigra már pont eldöntöttem, hogy az életemen nincs mit megoldani, meg van az oldva, azt csinálom, amit szeretek, a túlvállalásból úgyse gyógyulok meg, nevem van a szakmában, a szakmán belül kedvem szerint továbbképzem magam, a magyar egészségügyi rendszer problémáival meg úgyse tudunk mit tenni. De a könyvem! A könyvemmel baj van, és ez a csaj olyannak nézett ki, aki hozzá fog tudni szólni. 

Még előtte pár héttel is valamit rinyáltam a könyvemmel kapcsolatban, amire azt mondta a Móni, hogy miért értékelem le ennyire ezt a dolgot, hogy mindig a kis haszontalan hobbimnak állítom be, holott ez értékteremtés. What?? Hát tényleg nem gondoltam rá eddig úgy, mint értékteremtésre, de ezt követően megpróbáltam beépíteni a rendszerbe azt, hogy írni egy könyvet Brennbergbánya történetéről miközben halomban áll a mosatlan edény, az nem a totál haszontalankodás, hanem értékteremtésnek számít. El is döntöttem, hogy szeptembertől heti két órát a könyvemre fogok szánni, lesz, ami lesz. 

A coach-ot meg iszonyúan élveztem, ráadásul még gyakorlati haszna is volt. Hát, pszichoterapeutaként mondjuk eleve kurvajó a másik székben ülni, ezt eddig is tudtam: az aszimmetrikus kapcsolatnak abban a székében, ahol semmit sem kell megtudnom a másik félről, mert a beszélgetés csak rólam szól. Kb. egy éve csinált velem egy mélyinterjút egy marketinges, azt is imádtam. De a lényeg azért nem ez. A csaj mindvégig teljesen értelmes, józan kérdéseket tett fel, egyik sem volt teljes újdonság, de közben meg mégis.

Így hetekkel később három dolgot tudok kiemelni, ami segített. Az egyik a szakértőség: arról beszéltünk, hogy miért szeretném ezt a könyvet és mi fog történni, ha megvalósul, és hogy számoltam-e azzal a lehetőséggel, hogy akkor majd én leszek a téma szakértője. Nyilván nem hívnak be az RTL Klub reggeli műsorába, hogy Brennbergbányáról beszéljek, de mégiscsak én leszek a nő, aki a Brennberg-könyvet írta. Hát én eddig erre nem gondoltam, de nagyon tetszik! Kevés dolgot szeretek jobban, mint valaminek a szakértője lenni, és úgy osztani róla az észt, hogy tényleg képben vagyok. Egy okkal több, hogy csináljam. 

Másrészt azt mondta, hogy úgy látja, hogy a férjem is és én is ügyesen zsonglőrködünk a túlvállalásainkkal, csakhogy míg az ő hobbija benne van a labdái között, addig az enyém nincs: mintha nála a hobbija benne lenne a bolygórendszerében, nálam meg a többi bolygótól százezer fényévvel kijjebb egy kis nyomi üstökösként kering ez a könyv, és be kéne emelni a többihez. Számomra ez a kép remekül leírja a problémát, pontosan erről van szó. 

Harmadrészt mondtam neki, hogy heti két órát fogok rá szánni terveim szerint szeptembertől, bébiszitter közreműködésével, hiszen olyan úgyse lesz, hogy hetekre leköltözzek a barátaim nyaralójába könyvet írni. Mire megkérdezte, hogy ez tényleg teljesen elképzelhetetlen? Persze, most igen, de végülis a szoptatás végeztével elvi akadálya nincs. Azt is megkérdezte, hogy a heti két óra az hogy jött ki, és miért nem heti 6 vagy 4. Kiszámoltam neki, hogy heti két óra bébiszitter az havi 20 ezer Ft, heti 4 óra meg harminc, ugyanakkor 4 óra alatt sokkal jobban el lehet mélyülni és több értelme van, egy plusz tízest meg csak összespórolok valahogy. Így aztán a végén arra jutottunk, hogy heti 4 óra az vállalható; hogy nyilván lesz, amikor kimarad, mert a gyerekek betegek v ilyesmi. Hogy fél év múlva ott szeretnék tartani, hogy az anyag rendezése lassan befejeződik és kezdek szöveget írni, és egy év múlva ott, hogy már szövegekkel traktálom azt a néhány embert, aki felajánlotta ilyenfajta segítségét. 

Ezeken kívül is még egy csomó szempont felmerült, másfél órát beszéltünk csak erről, nekem nagyon jó volt, hogy a csaj értette, mit beszélek, és hogy jó volt az arány a gyakorlatiasság és a lelkizés között is. 

Szóval ez lesz, heti 4 óra, aztán lesz, ami lesz. Először be kell gépelnem az egy-két évvel ezelőtt felvett interjúkat, elolvasni a számtalan cikket és kevés könyvet, szóval az összegyűjtött anyag rendezése jön. Mivel még sose csináltam ilyet, a jóég tudja, meddig fog tartani, de most, hogy ezt leírtam, rájöttem, hogy valójában írtam több tankönyvfejezetet meg egy PhD disszertációt, ott is kb. ezt kellett csinálni, szóval. 

Szeptembertől tehát vár rám a rettegés és a bűntudat, jééj! Rettegni fogok mindvégig szüntelenül, hogy nem tudom megcsinálni, túl nagy fába vágtam a fejszémet, nem lesz kész sose vagy szar lesz és csalódást okozok mindenkinek, a barátaimnak, a férjemnek, a brennbergi néniknek és a volt magyartanáromnak és rettenetesen égő és szégyenteljes, csúf véget érek. A bűntudatom az azért lesz szüntelenül, mert úgy racionálisan én azt értem, hogy értékteremtés, de csak több értelme lenne mégis a gyerekeimmel töltenem az időt, minek szül az ilyen, üveges bébiétellel tömöm a szerencsétlen gyereket, mert főzés helyett itt az író szerepén tetszelgek, valamint akkor legalább pénzt kereshetnék ezalatt, heti négy óra magánrendeléssel már lehetne anyagilag mit kezdeni. Ez a két érzés fog beköltözni hozzánk a gyermekek egészsége, a klímakatasztrófa miatti és az alap egzisztenciális szorongás, meg a kialvatlanság miatti idegbaj mellé, szóval, mondom, hősies idők jönnek. 

De jó így a nyár, ilyen gondtalanul

2017.08.21. 22:13 - címkék: Címkék: nyafogás Fiú Lány -

Ami az élet többi részét illeti, főleg a kis gyerekeim vannak, meg némi kis otthonvégezhetős munka, nem a szakmámban, csak, hogy legyen valami. Pont valamelyik nap hirtelen elkezdett hiányozni az intellektuális kihívás, mármint az a fajta, amikor először úristen, én ezt nem értem, és összpontosítani kell, törni a fejemet meg utánanézni, hogy akkor mit és hogyan. Nekem a munkáim közül a kutatás volt főleg ilyen, oda kellett figyelnem, ha érteni akartam. Azt nem tudom, fogok-e még kutatni, de mondjuk új dolgokat tanulni biztosan fogok a szakmámban és azon kívül is. Vagy norvégul. 

A kis gyerekek meg cukik. A Lány iszonyú okos, mindenféléről lehet vele beszélgetni és simán leérvel - de komolyan, remekül érvel és meglepően logikusan gondolkozik ahhoz képest, hogy egy kiscsoportos. Mondjuk, mindjárt középsős. A Fiú meg hamarosan egyéves lesz, most olyan, hogy már nem baba, de még nem kisfiú. Vagyis ha ébren van, akkor egészen emberforma, bútorokba kapaszkodva jár és jelbeszéddel elmagyarázza, hogy kapcsoljuk be a cd-lejátszót (anyukám a dzsungel könyvét hallgatja velük), ha alszik, akkor meg még kis, selymes, szuszogó állatka. Persze, rémesen alszik, de a Lány esetéből már tudom, hogy ez csak egy időszak és majd elmúlik. Ki hitte volna, hogy ilyen jó kis gyerekeim lesznek, én nem. 

A nyár jelentős részét Sopronban töltjük a szüleimnél, meg kicsit anyósomnál, de úgy, hogy másfél hétre jöttünk és ez volt öt hete, mindig meggondolom magamat, hogy á, maradjunk még. Úgyhogy egész nyáron egy minimál kapszularuhatárral nyomulok, nagyjából ugyanabban a farmersortban meg pár trikó. A férjem is jön néha hétvégén meg kétszer egy hétre, ja, mert a Szilvásváradra tervezett családi nyaralással kapcsolatban is úgy döntöttünk, hogy bár Szilvásvárad is szép, de inkább mondjuk le és nyaraljunk a festői, ám izgalmas Sopronban. A kicsi gyerekekkel meg úgyis ugyanazt kell csinálni mindenhol. 

Budapesten ugyan van egy szuper lakásunk, de ott állítólag állandóan hőség van, a lakásunkkal szemben a társasház új szárnyát építik, felettünk pedig falkiverős lakásfelújítás zajlik, szóval minek is mennénk oda tényleg. A pilates hiányzik, a kávéfőzőm, meg a férjem, de utóbbi sokszor meglátogat, a pilates helyett lehet erdőben sétálni meg kertészkedni, és van kedvenc kávézóm. Igen alaposan felmértük Sopron gasztronómiáját és programlehetőségeit, lehet, hogy írok majd egy Ultimate Sopron Guide-ot, addig is kérdezzetek bátran, szívesen elmondom, hol finom az országtorta.

A kis projekteim eddig

2017.08.21. 14:26 - címkék: Címkék: nyafogás ökomami -

Mégiscsak el kell mondanom, mi lett a projektjeimmel ezidáig, mert így ideges vagyok. Hogy belengettem, aztán nincs folytonosság. Szóval idén az volt a tervem, hogy egyhónapos kihívásokban gondolkozva ökotudatosabbá válok. Mint kiderült egyébként, a legdurvább környezetszennyezés a gyerek, azt meg már nem adom vissza, valamint az autó, azt már eladtam, szóval a többi már csak ilyen hobbizöldülés, de mégiscsak zavar, hogy én is hozzáteszem a magam kis tégláját flakonját az Európa méretű műanyagszigetekhez, szóval. 

A cselekmény egy pontján a tervbe belevettem a saját egészségem, testi és lelki jóllétem szempontjából szükséges dolgokat, mert úgy éreztem, arra is szükségem van, és így kombináltam a kettőt, mindjárt érteni fogjátok. Így aztán ezeket csináltam, ilyen, változó sikerrel: 

Január - Januárban nem vettem PET-palackot egyáltalán, na, ez olyan jól sikerült, hogy itt van augusztus vége és azóta se vettem egyet se. Július végén úgy döntöttem, most már elegem van abból, hogy ezeréves petpalackokat töltögetek újra ivóvízzel és vettem magamnak egy menő kulacsot, most már messziről látszik, milyen ökotudatos vagyok. 

Február - Februárban környezetbarát módon mostam. A mosódiót nem próbáltam, mert az szerintem placebo, és különben is Indiából szállítják ide felettébb környezetszennyező repülőgépen, szóval igazából hatalmas kamu. Csináltam ilyen trutyit, valóban végtelenül olcsó volt és istentelen sokáig kitartott. A sütőtökpürét persze nem vitte ki, sem a perkarbonátos áztatópor, sem a marhaepe szappan, de mindegy, harmadik mosásra csak kiment. Ami az öblítőt illeti, kiderült, hogy ez egy világnézeti kérdés, kétféle ember van, aki öblítőt használ és aki nem, én pedig olyan vagyok, aki öblítőt használ. Hosszú távon és beleértve a következő hónap kihívását is, ebből az lett, hogy vagy készítek otthon mosószert, vagy ha nincs időm / kedvem, akkor a DM sajátmárkás öko utántöltőzacskós mosószerét használom, meg ezt az öblítőt

Március - Márciusban a flakonokat akartam száműzni a háztartásból, hát nem sok sikerrel. Kipróbáltam a szappannal zuhanyozást és hajmosást és úgy döntöttem, ehhez én még nem vagyok elég érett és utálom, pedig többféle méregdrága kecsketejes meg ilyen-olyan bioszappant is próbáltam. Takarítószert kb. nem lehet flakon nélkül kapni, az egyetlen dolog a citromsav por vízkőtlenítéshez. Végül is a flakonmentesítés nagyrészt azzal végződött, hogy utántöltőzacskós termékekre cseréltem le a flakonos termékeket: az utántöltőzacskó 75-80 %-kal kevesebb műanyagot tartalmaz, mint a flakonos verzió, szóval én tudom, hogy nem tökéletes megoldás, de én most erre vagyok képes. Így utántöltőzacskós mosószert és öblítőt veszek, ld. fenn, és utántöltőzacskós tusfürdőt és néha folyékony szappant a gyereknek (kezet mosni képes vagyok sima szappannal). A hajsamponra nem találtam megoldást. Mondom, nem totál kudarc, de fél siker. 

Április - Áprilisban kicsit félretettem az ökoizét, mert depressziós voltam és fájt a hátam, és egy 30 napos Love Your Belly challenge-et csináltam, azaz minden nap megcsináltam a gyakorlatsort minimum fél ismétlésszámmal. Nincs szétnyílt hasizmom, de kicsit lógott a hasam, meg amúgy is, az erős core izomzat mindenre jó, még depresszió ellen is. Hát az első 8 alkalommal éreztem úgy, hogy megőrültélbazmeg én ezt nem tudom megcsinálni, és utána sem lett pillekönnyű, de valahogy így ráálltam és ment és látszott is. 

Május - Májusban elmentem a mindfulness-tanfolyamra és úgy gondoltam, a LYB helyett most majd meditálni fogok minden nap. Ez nyilvánvaló túlvállalásnak bizonyult, már a tanfolyamra eljutni is hatalmas logisztikát igényelt, a meditációt pedig képtelen voltam beépíteni az életembe. Furcsa módon a mindfulness-en pont azon a téren fejlődtem, amiben, azt hittem, már profi vagyok, ti. a pozitív élmények megélésében. Eddig is tudtam örülni az életnek, de most képes vagyok 100% fullban elmélyedni egy-egy finom süti ízében vagy a szép zöld fák látványában, és így jobban feltölt és többet használ az örömteli élmény, mintha csak átsiklanék felette. De a mindennapos meditációt nem sikerült beletennem a rendszerembe sajnos, hát talán majd máskor. 

Június - Júniusban az áprilisi sikereken felbuzdulva megint csináltam LYB-t, csak most belerángattam még két fellow bloggert, hogy motiváljuk egymást, és kellett is, mert amikor hónap közepén negyven fok volt és menstruáltam és fogzott a baba, akkor tuti feladtam volna különben, de így végigcsináltuk. 

Július - Júliusban pihentem és semmilyen projektem nem volt. 

Augusztus - Augusztusban is még lightosan tolom, azaz csatlakoztam a szívószálmentes hónaphoz. Hát én tudom, hogy nem szívószálakkal fogjuk elpusztítani a bolygót és ez apróság, de rájöttem, hogy basszus a végtelenül felesleges műanyag dolog. És jé, én képes vagyok pohárból inni, ráadásul úgy finomabb is, mert több helyen a számhoz ér az ital! Nem véletlen, hogy a sommelier-k nem szívószállal borkóstolnak. Úgyhogy ha beülök valahova és inni kérek valamit, ami nem kávé vagy csapvíz, ami amúgy nem túl gyakori, akkor szólok, hogy szívószál nélkül kérem. Eddig 2 szívószálat kaptam, mert elfelejtettem szólni, illetve mert nem gondoltam, hogy a helyen annyira kedvesek, hogy a pohár csapvízbe is raknak nekem szívószálat. 

A terveim között szerepelt még az áram- illetve a vízfogyasztásunk legalábbis tudatosítása, esetleg csökkentése, de nyáron sose otthon voltunk, hanem nyaraltunk, vagy a különféle nagyszülőknél, így nem tudtam volna lemérni egy hónapot. Talán ősszel. Amúgy meg alapból piacra járok és helyi termékeket veszek és felszedem anyámnál a hullott almát és nem eszem avokádót meg chiamagot. Hát így. 

Elmondom egy álmomat

2017.08.13. 21:52 - címkék: Címkék: para álom nyafogás -

Annyira nagyon fogom bánni, hogy több hónapig nem írtam blogot, jaj. Mert nekem ez a naplóm, én visszaolvasom, aztán nézek majd, hogy eltűnt az életemből több hónap. Semmi különös, nem volt időm, aztán meg mindig azt gondoltam, hogy csak egy szép, hosszú bejegyzéssel térhetek vissza, amiben alaposan beszámolok az elmúlt fél évről, de hosszút és átgondoltat írni nincs időm, szóval akkor most engedjük el ezt a kérdést. Semmi extra nem történt, mindenki jól van, főleg Sopronban nyaralunk, majd beszámolok, de most elmesélem, mit álmodtam. 

Az volt, hogy otthon ültem, gyerekek oviban, az egyéves és a négyéves is, és egyszercsak olvasom az indexen a hírt, hogy megszavazták azt a törvényjavaslatot, ami szerint mostantól az összes magyar gyereknek a magyar állam az elsődleges gyámja. Azonnal rájöttem, hogy ez azt jelenti, hogy az állam fogja nevelni a gyerekeinket számunkra ismeretlen helyen és délután már nem hozhatjuk őket haza az oviból, úgyhogy úgy, ahogy voltam, felkeltem és elmentem értük oviba és elloptam őket onnan. Délelőtt 11 körül volt, beosontam, először kicsit az öltözőben kellett a fogasok alatt bujkálnom, aztán az ajtóhoz pisszegtem a Lányt és mondtam neki, hogy hívja ide a kicsi Fiút is, aztán felvettem őket és rohantam. Az oviban még nem voltak biztonsági őrök, ez épp szerveződött, ezért kijutottam egy nagy, zsúfolt térre. Úgy okoskodtam, hogy közterületen, sok ember között mozgok, mert annyira nem fontos két darab gyerek, hogy kockáztassák miatta a feltűnő botrányt és ezzel a délutáni akció sikerét (amikor majd csak simán nem fog működni az ovi kódos ajtaja a szülőknek), ezért ha tömegben vagyok, nem fogják rámküldeni a TEK-es helikoptereket. 

Az oviból a két gyerekkel a kezemben futva elbékávéztam a keleti pályaudvarra, ott felszálltam a Sopronba tartó vonatra. Úgy gondoltam, ha mégis figyelnek, talán beveszik, hogy csak vidékre próbálok menekülni anyámékhoz. A vonatról leszállva azonnal felszálltam a Fertőrákosra tartó buszra (direkt nem taxiztam, a taxis ki tudja, kivel van), elmentem vele a Kőfejtőig, ott leszálltam, majd amilyen gyorsan tudtam a két gyerekkel, elgyalogoltam a határig Mörbisch felé, ez 3 km gyaloglás, és kb. akkor vettem először levegőt, amikor átértem az osztrák földre és ott lerogytam az árokpartra. Közben végig azon gondolkodtam, mikor hívjam fel a férjemet, hogy jöjjön utánunk, már a vonatról, de hátha lehallgatnak és akkor megtudják, hogy nem anyámékhoz tartok Sopronba, hanem disszidálok, vagy inkább csak majd Ausztriából; és hogy fogom meggyőzni, hogy az ingóságainkat mind hagyja a fenébe, egyenesen a munkahelyéről azonnal induljon. 

Kicsit felébredtem így félig, gratuláltam magamnak a kiváló gyors helyzetfelismerő képességemért, rájöttem, hogy a gyerekek útlevelét meg vmi kekszet vagy legalább vizet azért csak kéne vinni, és aztán azon gondolkodtam, hogy valószínűleg van olyan gyalogos határátkelő pont Sopron környékén, ahol a tömegközlekedéstől nem kell 3 km-t gyalogolni, pl. Brennbergnél csak kb. másfelet kell, vagy talán Szentmargitbányánál is kevesebb, majd, ha felébredek, megnézem. 

Két (valódi, éber) nappal később jöttem rá, hogy oh wait, hát nem a hivatalos gyalogos határátlépőkben gondolkodhatok csak, hiszen nincs bekerítve az ország, legalábbis ezen a felén, azaz bárhol átsétálhatok. Na mindegy, a lényeg, hogy megmenekültünk, remélem, a férjem is utánunk tudott jönni az alternatív valóságban és nem ment haza összepakolni, ahol már várt rá a fekete autó. 

Különben nem őrültem meg vagy ilyesmi, és nem is a Handmaid's Tale ment az agyamra, azt két hónappal ezelőtt néztük, és nem is Sofie Oksanen, azt két hete olvastam, hanem ezt a cikket olvastam lefekvés előtt és itt is mindenkinek deportálják a családtagjait, csak ez nem fikció. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította