Dolgok, de főleg sífutás

2019.03.18. 14:46 - címkék: Címkék: erdő norvég nyafogás acélmilf -

Egész sok dolgot megcsináltam vagy elkezdtem egyébként az év eleji irreális célok-listáról, több-kevesebb sikerrel. Járok például rendszeresen az NMPT (natural movement pattern training) nevű gerinctornára, ami a szomszéd jógastúdióban indult abban az egyetlen időpontban, amikor épp ráérek, elképesztően precíz és profi a nő, és azóta nem fáj a derekam, csodálatos, járjon mindenki. És mivel testtudati módszer, be fogom számítani a táncterápiás szuperpapírhoz szükséges óraszámba. 

A norvég tanfolyam kevésbé sikertörténet, beiratkoztam ugyanis a Skandináv házba csoportos tanfolyamra, csak egyrészt nem mindig tudtam elmenni családlogisztikai tényezők eredőjének köszönhetően (betegek voltak a gyerekek vagy ügyeletes volt a férjem vagy nem volt kedvem), másrészt pedig hét közben is hol volt időm tanulni, hol nem, és így az utolsó két alkalomnál már lemorzsolódtam. De! A múltkor az egyetemen, ahol oktatok, a norvég hallgatók beszéltek egymással és két mondatot is értettem. 

Voltam viszont sífutni, az konkrétan úgy jött, hogy én nem tudok és nem is akarok síelni, a sífutásnak szerintem a létezéséről is csak halványan tudtam, a hótalpas túra létezéséről pedig konkrétan tavaly értesültem, amikor az Annalightnak kölcsönadtam a bakancsomat e célból. A telet utálom, a téli depressziómról minden évben nyavalygok, hidegben fázom, autóm nincs, hogy eljuthassak a helyszínre, az ismerős társaságot szeretem, nem az ismeretlent, valamint nem tudok rollerezni és korcsolyázni, és félek a lejtőn, beleértve a nyári bobot és a vízicsúszdát is, ja meg nincs sícuccom, szóval minden összevágott. 

A Facebook viszont úgy gondolta, hogy én menjek 3 napos kezdő sífutó tanfolyamra és hótalpas túrázásra Karintiába, és ki vagyok én, hogy mesterséges intelligenciákkal ellenkezzek? Azért kattintottam a hirdetésre, mert a szervezőknek az a neve, hogy Kintjobb, és azzal tudok azonosulni, hogy kint jobb. Aztán 1-2 embert megpróbáltam beszervezni, hogy jöjjön el velem, de hamar arra jutottam, hogy ide egyedül megyek. A szervezők beosztanak valakihez telekocsiba, minden cuccot adnak kölcsön, átlagos erőnlét és ügyetlenség teljesen oké, és egyébként 41 évesnek lenni azért jó, mert lényegesen kevésbé foglalkoztat az imidzsem, mint 17 éves koromban. Szóval ha napközben hatvannyolcszor beesek a hóba, este pedig egyedül olvasok a szálláson, azzal is tökéletesen oké vagyok. 

De csak háromszor estem be, és jó fej nagyjából kortárs csajokkal kerültem egy kocsiba és egy szobába is, nem beszélve arról, hogy rajtam kívül volt még jelen külön-külön 2-2 pszichológus/terapeuta, úgyhogy még szakmáról is beszéltünk a hóbuckák között (képünkön) (a pszichológusok nincsenek a képen, csak a hóbuckák). 

hobucka.jpg 

A hely az csodálatosan gyönyörű, a szállás egy kis faluban van a völgyben, és minden nap másik hegyhez mentünk, a szervezőink nézték a képességeinket meg a hóhelyzetet és ahhoz igazították a programot. Volt, amikor kettő, volt, amikor három csapatra szedtek szét minket, vagyis pont hogy nem ők szedtek szét, hanem mi választhattunk, hogy a nagy túrát akarjuk-e vagy a kisebb kört, vagy hogy végigmegyünk-e a lejtősebb részeken is síléccel vagy sem. Nagyon szerettem az egész idő alatt a hozzáállást, tökéletesen eltalálták azt, hogy kezdőként oktassanak, de közben mégis felnőttként kezeljenek, mind a sífutóléccel-szerencsétlenkedés, mind a túra közben. 

20190315_150335_hdr_2.jpg

A sífutást meg imádom. Miért nem csinálja mindig mindenki ezt? Amiért sose volt szimpi a normál síelés (félek a lejtőn és túl sok a logisztika- és eszközigénye, felvonózol, lecsúszol, minek), az ebből hiányzik. A sífutópályán is voltak kis lejtők, de alapvetően nem túl meredek utakon csúsztunk a nagy fenyők között. Persze, nem tanultam meg két nap alatt nulláról sífutni, de a hatodik órában jobban tudtam, mint az elsőben, szóval. Azt mondta a végén a Tibi (egyik oktatónk), hogy "gyűjteni kell a kilométereket", és attól lesz majd jó, és ez nagyon tetszett nekem, mert én is így szoktam gondolni. Hogy nem "tehetségtelen" ember van, hanem beletett óraszám (vagy fixed vs. growth mindset, ha úgy jobban tetszik). Mivel olimpiai bajnok sífutó nem akarok lenni, hanem csak csúszkálni szeretnék a gyönyörű erdőben meg a gyönyörű hegyen (képünkön), így majd sokat kell csinálnom és akkor egyre jobb lesz. Márpedig van kedvem sokat csinálni. Fájdalom, hogy mindez március végén jut eszembe, mi? 

20190317_120650.jpg

Ami a hótalpas túrát illeti, ja, ott is beestem egyszer a hóba, de abban meg az a jó, hogy nem csúszik, hanem pont hogy belekapaszkodik a hóba direkt, ilyen kis fogakkal. Itt először a nagyobb túrát választottam, amikor 900 méterről felmennek 1800-ra egy meredek havas lejtőn, de aztán az utolsó pillanatban rájöttem, hogy hülye vagyok én? azért jöttem ide, hogy jól érezzem magam, nem azért, hogy 1200 méteren zokogjak, úgyhogy átmentem a B csapatra. Így felvonóval mentünk fel a hegyre és ott mentünk egy pár órás kört, és jól döntöttem, mert változatos terep volt és gyönyörű, havas fenyőerdő, amiben már azért virágok is nyíltak (fekete hunyor). Ez már az olasz részen volt, és volt fagyi, szóval ettem egy normális pisztáciát végre. Meg sok finom kávét. 

Mondjuk valljuk be, az azért sokat segített, hogy mindvégig 5-15 fok volt és szikrázó napsütés. 

Most még kultúrsokkban vagyok és nem igazán értem, hogyan kerültem Budapestre és mi ez a sok autó és hol vannak a fák. 

Working for vacation, walking for meditation

2018.07.22. 19:41 - címkék: Címkék: gyereknevelés erdő nyafogás Sopron -

Ami az életet illeti, azzal meg úgy vagyok, hogy majdnem minden munkámban nyári szünet van, amiben nincs, ott sem jeleskedem, mert hirtelen a gyeses anyukává változtam, azaz kisgyermekekkel vagyok és háztartást vezetek próbálok vezetni 0-24-ben. Nagymamák vidéken elfoglaltak, a férjem meg el volt havazva a munkáival fő- és mellékállásaiban, hétvégén ügyelt, majd munkaügyben külföldre utazott, oviban nyári szünet, a Fiút meg eleve sem sikerült beszoktatnom a bölcsibe, mert ugyan pszichésen remekjól vette, de két hét után hat hétig beteg volt, asztmatikus bronchitistől atípusos tüdőgyulladásig mindenfélében, plusz nátha. 

Úgyhogy azzal telnek a napjaim, hogy játszótérre járok, meg próbálok három részletben elmosogatni, miközben kisgyerekek húzgálnak, vagy kiabálnak, hogy Anya! Anya! Éhes vagyok, szomjas vagyok, a Fiú elvette ezt, a Lány nem engedi azt! Visítás. Mindehhez persze fullon megy a cukiságfegyver, imádnivalóak, okosak, viccesek és szépek. A Fiú megtanult beszélni hirtelen (jó, mondjuk a Kazinczy szépkiejtés versenyre még nem nevezném be), a Lánynak meg vicces és okos szövegei vannak. Jó velük lenni, csak sok, meg frusztrál, hogy meg kell küzdenem azért, hogy reggel felöltözzenek, hogy reggelizzenek, hogy elmosogathassak, hogy fogat moshassak, hogy főzhessek, hogy pelenkát cserélhessek, ésatöbbi. Mintha annyira szeretnék mosogatni meg pelenkázni. Vigasztalásul kiváló sütiket sütök, most épp a mascarponés-áfonyás vonal meg a pavlova volt szezonban, de abba kellene hagynom, mert kezdtem hízni. Vááá! Mondjuk nem csoda, ezekhez a könnyű, nyári, gyümölcsös édességreceptekhez literszám fogy a habtejszín és kilószám a vaj a hűtőből. 

Egy ponton elhívtam hozzánk Kollégámat és cuki családját (3 kisfiú), akiknek elpanaszoltam egy mondatban, hogy "két hete szinte egyedül vagyok a kölykökre", mire tök komolyan azt mondták, hogy "hű, az kemény". Mármint nem a kisfiúk mondták, hanem Kollégám felesége. Na, pont ennyi kellett nekem, eddig azt hittem, hogy mit rinyálok itt, amikor csodás életem van, cuki, egészséges gyermekek, robotporszívó, nincs háború és a pelenkát se kézzel mosom, de egy félmondatos érzelmi legitimizálás elég volt, hogy kitaláljam, hogy nekem mostazonnal el kell mennem egyedül sétálni a soproni erdőbe gyesneurózis + természetmegvonás szindrómából kifolyólag.  

Úgyhogy egy nappal azelőtt, hogy a férjem elutazott, rábíztam a gyerekeket, reggel elvonatoztam Sopronba, gyalogoltam kb. 20 km-t az erdőben, megkávéztam a Kultúrpresszóban, majd fürdetésre hazaértem. Volt két őzike, meg megszámlálhatatlan ciklámen meg pillangó, meg szeder, a Kultúrpresszóban pedig zöldborsóleveleket tesznek a sajtosszendvicsbe. Minden szombaton ezt kéne csinálnom, most nem azért.

20180721_130020kicsi.jpg

Ui. aztán másnap észrevettem magamon egy kullancsot, úgy, hogy rajtam volt az ultrahangos kullancsriasztó, magas szárú bakancsban voltam,  és át is néztem magam este, de ez olyan picike volt, hogy nem vettem észre. Szóval izguljunk, hogy túléljem, és ti ne lógjátok el a kullancsencephalitis emlékeztető oltásokat. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította