Nyírfák a határon, kérdőjel

A következő kérdést szeretném crowdsource-olni: igaz, hogy a határra azért ültetnek nyírfát, hogy látszódjon az égből? Itt Sopron környékén az a trivia, hogy az országhatár mellé régen fehér törzsű fákat volt szokás telepíteni, hogy a repülőgépről könnyen, szabad szemmel is látni lehessen, hol a határ. Nem tudom, ez úgy általánosságban országhatárral kapcsolatos, vagy kifejezetten az osztrák-magyar határra jellemző. Mindenesetre a határ mentén itt tényleg végig nyírfák vannak. Az osztrák oldalon, vagyis a szomszédok ültették, nem mi. Ez igaz? Hogy azért ültették, hogy látsszon a levegőből? Csak ide ültették, vagy ez egy bevett szokás volt a műholdak korszaka előtt? A neten semmit sem találtam erről. 

Micsoda keserűség mondatta vele, hogy múlik az idő!

Nagyjából húsz év után most megint végigsétáltam a soproni Templom utcán hosszúszoknyában*, erre másnap egyből azt álmodtam, hogy régi középiskolánkban összefutottam a Kovács-testvérekkel**. Hogy milyen viccesen van huzalozva az emberi agy.***

*A Templom utcán rendszeresen végigsétálok, de hosszú szoknyát tipikusan tizenhét éves koromban viseltem és még egy pár évig egyetem alatt, aztán megváltozott a stílusom meg pont annyit híztam, hogy karcsú leány helyett már túlságosan asszonyosan néztem ki bennük, most viszont vettem egyet hirtelen felindulásból, mivel nagyon le volt árazva és most épp nem vagyok dagadt. 

**Tényleg, mi lehet velük vajon? Az álmomban a Bendegúz színházban volt rendező és épp megsérült a lába, de asszem a valóságban inkább filmes területen dolgozik. 

***Cím innen. 

 

Várfalsétány és egyebek

Maradék képek. Holnap megyünk vissza, amit már alig várok, részben hiányzik a férjem, részben meg az idegeimre megy a nagymamám, aki egy kibírhatatlan, vén boszorka elviselhetőség terén kihívásokkal küszködő idős hölgy*. 

*Érdekes, hogy valamiért akárhol panaszkodom miatta, a hallgatóság egy jelentős része (akik sosem, vagy csak futólag találkoztak vele) meg akarnak győzni róla, hogy én látom rosszul, és ő csak öreg, vagy nem is úgy gondolja, vagy csak jót akar. Ez miért van? Én harminchat éve ismerem, azóta ilyen, hetekig tudnám sorolni gonosz húzásait és tankönyvbe illő érzelmi zsarolásait és átlátszó hazugságait. Tényleg nagyon rossz volt mellette felnőni és most is utálatos dolog három hete harcolni vele, hogy a soproni ház kertjében befüvesíthessünk 45 (jelenleg parlagon heverő) nm-t, ahol a kis Lány molyolhatna. Mivel a kert és a ház is "az övé" (1/2 részben tulajdonos plusz az egészre haszonélvező), és ő azt lomtárnak szeretné használni, és ha elvitetjük a lomot, vagy nem is elvitetjük, csak ugyanabban a kertben odébb rakjuk, akkor ő tudja, mire megy ki a játék (hogy vagyonából kiforgatva szociális otthonba zárjuk). Én most kitartó voltam és úgy döntöttem, nonszensz, hogy vidéki kertes házból játszótérre kell járnunk (különben 1/6 részben én vagyok tulajdonos, szóval), így elvileg jövő héten befejeződik a füvesítés, de én éveket öregedtem ezalatt, pedig a főváros rosszabb kerületének pszichiátriáján húztam le tíz évet, hát az hozzá képest semmiség. Nem időskori paranoiája van, hanem sima személyiségzavar, mondom, hogy mindig ilyen volt. És azt is mondta, hogy kövér vagyok. 

Hogy az egész világ láthatóvá váljék

Így néznek ki az ablakok. Én még mindig a sárga lennék a legszívesebben, ami hűen tükrözi, hogy olyan túl sokat nem változtam tizenhét éves korom óta. 

Panorámaraton

Amúgy nem vagyok oda a teljesítménytúrázásért, engem nemhogy nem szórakoztat, hanem kifejezetten idegesít, amikor erdei sétám közben hülye pecséteket meg ellenőrzőpontokat kell keresgélni, és miért fizetnék azért, hogy felgyalogoljak a Károly-kilátóhoz, ráadásul kerülő úton, de ezúttal nem tudtam ellenállni a kihívásnak. 

A kisatírozott helyen a kis Lány neve szerepel, aki háti hordozójában teljesítette a távot.

Nagyon sokan voltak a családi, 8 km-es távon, mindenki megcsodálta a cuki Lányt, és ami még feltűnt: a legtöbb szülő vagy egymással, vagy a gyerekekkel veszekedett, mert azok nem bírták bekötni azt a kibaszott cipőfűzőt. Jó, nem a legtöbb, de sok. Más szülők velük túrázó szülőtársuknak magyarázták, hogy fél méterrel előttük gyalogló idegesítő gyerekük mennyire gázul viselkedett tegnap is. Tényleg ennyire nehéz a nagyobb gyerekekkel, hogy az ember tiszta idegroncs? Aggasztó. 

Azok ott kacsák

A hordozásban meg az a jó, hogy olyan helyeken és ösvényeken sétálhatok, amiről a babakocsis anyukák csak álmodhatnak (jó, tudom, nem mindenki erdei ösvényekről álmodozik, de én igen). 

És így néz ki a Volt-fesztivál helyszíne, amikor nincsen rajta a Volt-fesztivál. A kacsák elbújtak. 

Egy nap a városban

Szóval Sopronban vagyunk egy ideje, részben erdőben sétálni jöttünk, részben lakásfelújítók elől menekültünk. Naponta kétszer sétálok a Lánnyal, ő a hátamon a kenguruban alszik, én meg a szakkönyvemet olvasom egy padon vagy Sopront fotózom. Majd teszek fel még képeket. 

De először is tisztázzuk ezt egyszer és mindenkorra. Sopronban én a várost magát szeretem, a helyet, annak fizikai valóságát. Semmi különösre nem kell gondolni, azokat szeretem, amik minden útikönyvben benne vannak, a kilátókat, a fenyveseket, az erdei sétautakat és ösvényeket, a kelták sírhalmait, a Borostyánkő-utat, a macskakövet, a belváros átjáróit és házacskáit, a Tűztornyot, a Fertő-partot a nádasokkal, a Tómalmot, a Mikoviny úti japáncseresznyefákat. Az Alpokalja jellegzetes időjárását, a vizes fenyőtűk illatát. Gesztenyefák lidérc árnya, esőmosta sikátorok, macskakövet söprő szél. Ilyesmi. Szeretem ezt a várost. Pont. Azért fotózom előnyösen, mert szeretem. 

A soproniak egy része szerint ez csak azért van, mert nem lakom itt és elhomályosítja látásomat a nosztalgia, és nem vagyok tisztában egy vagy több tényezővel az alábbiak közül. 

Sopronban régen túl sok volt az osztrák és a hülye városvezetés egyirányúsította a Várkerületet, de később túl kevés lett az osztrák és a következő hülye városvezetés kétirányúsította. A kátyúkkal is mindig gond van, meg a körforgalmakkal, mindkettő sok. Jelenleg épp az a probléma, hogy fél Kelet-Magyarország ideköltözött, itt laknak, Ausztriába járnak át dolgozni, az EU óta egyébként is mindenki Ausztriába jár át dolgozni, ettől Sopron afféle alvóváros lett, kevesebb a program, kisebb a kulturális pezsgés, mint mondjuk középiskolás koromban. Cserébe több a cigány, ráadásul ezek nem is olyanok ám, mint a soproni cigányok, ami kb. néhány család volt a város szélén meg a Járóka Lívia, hanem ezek olyan igazi, sötét bőrű, nemsoproni cigányok. Mi is van még? A szelektív szemétgyűjtés egy vicc, a veszélyes hulladékot nem lehet normálisan eldobni és idén nincs lomtalanítás. Délután négy és hat között akkora dugó van a városban, mint a Hungária körút jobb napjain. Nem jön ide koncertezni a Rolling Stones, sem a Nicolai Gedda. Jó, van a Volt-fesztivál, de ott meg nem lehet elférni a külföldiektől és egyébként is, sose hallottam azokról a zenekarokról, biztos nincs is bennük hangszer, csak valami sapkás pasas laptoppal. 

Én nem értem, hogy ezek hol érvek. Nem a városvezetést szeretem vagy a közlekedést vagy a lakókat, hanem a Várost. Világéletemben így volt, mi több, nehezen elviselhető családom és egyéb középiskolás világfájdalmaim közepette a város volt az, ami vigaszt nyújtott, ami kompenzálta számomra a benne lakó hülyéket*. A lakók változnak, most épp ez van, bevándorlók és ingázás, tíz évvel ezelőtt más volt, tíz év múlva megint más lesz. Változik. A Deák tér így nézett ki, aztán úgy. Amúgy szerintem semmi baj nincs a mostanival sem, nem értem, mit kell azon is sírni. 

Nekem ezzel ne érveljünk, hogy csak azért szeretem Sopront, mert nem lakom itt. Laktam itt meg laktam másol, mi több, jártam ennél sokkal jobb helyeken is. Minden városban vannak rohadt idegesítő dolgok. Ötletszerű úthálózat, siralmas tömegközlekedés, korrupt városvezetés, szmog, unalom. Még Vancouverben is túl sok a kínai, pedig az tényleg kurvajó hely. Ó, tényleg, Sopronban kátyúk vannak? És a városvezetés öt éve nem javíttatta meg azt a leszakadt korlátot? Ja, bocs, hát akkor nem is szeretem többé. 

*Remélem, a soproni barátaim tudják, hogy nem rájuk célzok, hanem az apukámra. 

Mostan színes falakkal álmodom

És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma

Jó, hát én tudom, hogy a nem soproniak között is vannak rendes emberek, nekem igazán semmi bajom nincs velük, amíg otthon csinálják a négy fal közt, de azért amikor ma átjelenkezőként a régi középiskolám folyosóján álltam sorba, konkrétan a D-sek tablója alatt, és néha kiszólt egy nő a szavazóhelyiségből, hogy soproniak előrejöhetnek, és akkor pár soproni előrement, én meg álltam tovább a sorban a bevándorlók között a budapesti lakcímkártyámmal, hát az nem volt jó. 

Élménybánya, fagylalt

Ma meg a Bányászati Múzeum új részeinek megnyitóján voltunk a Lánnyal, aki főleg aludt, majd a miniszterasszony beszéde alatt a körülöttünk álló hölgyekkel kokettált. (A képen nem a miniszterasszony beszél, hanem a múzeum igazgatója.) A Központi Bányászati Múzeumról már írtam itt, az új részek eu-s pályázatokból készültek, és a megnyitó ünnepség megkezdése előtt véletlenül majdnem beengedett egy teremőr a gyermekrészlegre, de épp ott forgatott a tévé, pedig biztos tök jó, ez van az ajtóra írva:

Az óvodás- és kisiskolásgyerekeknek készült az alagsorban a fenti Élménybánya, a nagyobbaknak pedig a Látványtár, ami ilyen interaktív, minden nyelven beszélő, filmeket vetítő helyiség, mittudomén, QR-kód, meg vakoknak felolvas mindent, siketeknek lerajzol, németeknek lefordít. Itt vannak kedvenceim, a régi makettek is, amik gombnyomásra működnek, lásd képünkön, meg néhány hatalmas érintőképernyő, az egyiken részben virtuális, részben fizikailag is jelen lévő érméket lehet nagyítóval nézegetni meg dolgokat megtudni róluk, a másikon meg nem tudom, mit lehet, mert öltönyös emberek álltak előtte nagy számban, és egyébként sem figyeltem, mert a Lány épp már majdnem levette és eldobta a cipőjét, de majd úgyis elmegyünk egyszer megnézni.

Hazafelé meg vettem egy fagyit a Dömötöriben, minden nap csak egyféle tejmentes (meg glutén meg mindenmentes) van, és az már egy hete a málna, hát most komolyan, szerintem ez botrányos. 

Sírok

 

A tél vihara ha támad, hidd el, korai a bánat

Sopronban vagyunk, sétálunk, rokonokat látogatunk, megnéztük a Munkácsy-t, voltunk az összevont Cédrusban. A Tímea szerint szokatlanul hosszú lesz a tél. A Munkácsy érdekes volt, mert valóban voltak a szokásos sötét alapon mosó, vasaló, vagy egyéb fárasztó házimunkát végző nőkön kívül másfajta képek is, valamint megtudtuk, hogy rendes magyar hírességhez illően ő is elmegyógyintézetben halt meg. A Lány könyv szerint halad, azaz mászik, térdel, felállni igyekszik, és alig lehet letenni, egyfolytában rajtam akar lenni vagy a kezemben (ez is egy szakasz), amikor alszik, akkor meg én is alszom vagy sétálok, úgyhogy nincs nagyon gépidőm.

A tél nem a kedvenc hónapom még itt sem, de azért lefényképeztem nektek.  

Bérctetõt a fergeteg

A bányászati múzeumról meg két okból akartam írni, először is, mert épp megint megszűnés fenyegeti pénzhiány miatt*, másodszor pedig azért, mert IKL látatlanban leszólta. Merthogy őt nem érdekli a bauxit meg a fejlámpa. És tulajdonképpen meg is értem és nem hibáztatom**, mert mi más lenne egy kisváros bányászati múzeumában, mint két kőtömb, egy csille, meg egy vagy két fejlámpa.

Hát mindenféle más.

Az ugyanis nem úgy volt, hogy engem érdekelt a bányászat, aztán elmentem a múzeumba, hanem fordítva: egyszer, pár évtizeddel ezelőtt elmentem a múzeumba (nagyjából azért, mert nyár volt, unatkoztam, és a nagymamám ott volt teremőr), és ott lézengtem, és lassan rájöttem, hogy basszus, ez nagyon érdekes. Maga a múzeum is nagyon érdekes: egy belső udvarral rendelkező épület több szintjén és udvarán terül el, van benne bauxit is, meg még pár száz ásvány, emellett festmények, dísztárgyak, ruhák, és természetesen munkaeszközök a bányászat történetének különböző korszakaiból. A különböző korszakok nagyjából attól a pillanattól kezdve, amikor az ősember rájött, hogy a föld alatt hasznos cuccok vannak, napjainkig értendő. Az ásványkincseket ezalatt a pár ezer év alatt igen változatos módokon próbálta kiszedni a korabeli ember a föld alól, eleinte ásóval, vésővel, kalapáccsal. Nagy dobás volt az ék felfedezése, aztán a keréké, a lovakról is kiderült, hogy szívesen (?) lemennek a bányába és kihozzák onnan a szenet. Természetesen nem minden bányába kell lemenni, attól függően, hogy mit bányászunk, a mélyművelésen kívül létezik külszíni fejtés, olajfúrás és mélytengeri bányászat is, amely utóbbi helyen sem vesszük hasznát lónak. A csilléknek kereke lett, aztán valaki kitalálta, hogy ha billenős, akkor könnyebb kiönteni belőle a szenet és nem kell annyit lapátolni, aztán hogy mehet sínen is. A bányában gyakran talajvíz van, ezt ki kell szivattyúzni, okos mérnökök generációi találtak fel egyre jobb szivattyúkat. Brennbergbányán megvan még a gőzgépes szállítóakna szivattyúháza, 1840-ben ugyanis az országban először itt használtak gőzerőt a szállításhoz. Jelenleg egy, a központinál nagyságrendekkel kisebb, de klassz bányászmúzeum van benne.

A bányászat története: az emberi értelem története. Ahogy az őskortól a középkoron keresztül sorra fedezték fel, hogy többféle anyag is van a föld alatt, és melyiket hogyan kell kivenni. A viaszmécsesekből olajmécsesek lettek, abból benzinlámpa. A vödörből vízikerék, lóhajtotta kerék, gőzgép, elektromos gépek. Az emberek egyre jobb dolgokat találtak fel, és úgy tűnik, a bányában dolgozók között mindig voltak okos és elkötelezett újítók. 

A mélyműveléses bányászat a sok technikai fejlődés ellenére / mellett is általában szar meló, állandóan a természet erői fenyegetnek, leomlik, berobban, sujtólég, plusz attól függően, mit bányászol, rakódik le por a tüdőben, esetleg ha Brennbergben bányász az ember, akkor elkaphat egy, a trópusokon kívül csak itt honos és igen egzotikus féregfertőzést is (lásd itt). És akkor van az embereknek ez a tulajdonsága, hogy ha maguknál jóval nagyobb ellenféllel találkoznak, akkor azt tisztelik, és összefognak. A bányászokon kívül csak a tengerészet történetében ismerem ugyanezt a jelenséget: a bányát ugyanúgy tisztelik, ahogy azok a tengert. A bányászok voltak az elsők, akik önsegélyező egyesületeket alkottak: mindenki belerakta a fizuja egy részét a bányászládába, és abból adtak az öregeknek meg a betegeknek (ma társadalombiztosításnak hívjuk ugyanezt). A bányászat története nem csupán az emberi értelemé, hanem még ráadásul azt az illúziót kelti, hogy az ember szolidáris lény.

A soproni bányászati múzeumban az üveg mögött kiállított tárgyak mellett van egy csomó kis modell, emelők, fúrók, szállítóberendezések, amiken elforgathatunk egy kart és akkor működnek (gyerekek is szeretik ezeket, de szerintem is tök jó); meg van berendezett bányarészlet meg bányászlakás; meg a kommunizmus idejéből egy csomó viccesen retró dísztárgy, plakát, piros telefon. A ruhákról már beszéltem? Ruhák is vannak, mármint munkaruhák, bányamentő készülék is (az olyan, mint egy szkafander, csak kevésbé megbízhatónak látszik), meg ünneplő ruhák. Rengeteg fotó, délceg, ifjú, jóképű, meg megfáradt, öreg bányászokról, meg nagybajszú bányamérnök-feltalálókról, meg asszonyaikról. Ilyesmik. A kiállítási tevékenységén túl a múzeum nagy hangsúlyt fektet a múzeumpedagógiára, és tudományos kutatásokra, melyek  bányászati múltunk kevéssé ismert tényeit tárják fel. Uraim, ha többet szeretnének tudni a múzeumról, kérem, kövessenek. Esetleg ide. 

*A Központi Bányászati Múzeum Alapítványnak korábban a kultúráért felelős mindenkori tárca a költségvetési helyzete függvényében biztosította a támogatást, de ez az elmúlt években több mint 90 %-kkal csökkent, így már tavaly is majdnem be kellett zárni, idén viszont már lehet, hogy tényleg be kell, és akkor az a sok jó cucc, amiről itt írok, megy a raktárba. A támogatás nem azért szükséges, mert kevés a látogató, ugyanis a látogató sok, csak nem úgy van kitalálva a rendszer, hogy a komplett múzeum működését, fenntartását, a kutatásokat, programokat a 700 Ft-os belépőjegyekből fedezzék, abból kb. elemet lehetne venni az audio guide-ba. 

**Na jó, egy kicsit. 

Megérzem, álmodón, harmatját lábomon

S hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen

Semmit sem gondolok s a számon némaság

I am a passenger

Egyébként meg igen kalandos úton jutottunk Sopronba, amennyiben Csornától vonatpótló autóbuszok járnak, de ezt tudtuk előre, mert rajta volt az interneten és ennek tudatában nekivágtam, majdcsak lesz valami. Már eleve az para, hogy mennyi idő kijutni a Keletibe, keresztül kell menni az egyes villamos felújítása miatt járhatatlanná vált Árpád-hídon és környékén, úgyhogy jó korán elindultunk, kinn is voltunk negyven perccel a vonat indulása előtt. Eddig mindig első osztályon utaztam a Lánnyal, azért, mert az első osztályú kocsiban mindig kevesen vannak és úgy könnyebb szoptatni, de most, gondolom, a vágányzár miatt első osztályú kocsit nem tartalmaz a vonat, úgyhogy másodosztállyal kell beérnünk. Szerencsére így sincsenek elviselhetetlenül sokan, egy hatalmas bőrönddel utazó nénit a férjem segít fel a vonatra, szemben sréhen ül egy másik néni, aki végig nem veszi le a sapkáját, a mellettünk lévő sorban egy vöröshajú csaj, és kicsit messzebb még két idősebb férfi. 

A kalauz alig valamivel indulás után, nagyjából az Aréna pláza magasságában végigjön, lekezeli a jegyeket és mindenkinek elmondja, hogy ugye tudjuk, hogy Csornától buszok vannak. Utastársaim számára ez új infó, egyből el is kezdenek morogni, a Bőröndös Néni ijed meg a legjobban, dehát neki a gyerekei direkt úgy vették meg a jegyet, hogy ne kelljen átszállni, most hogy fogja majd levenni a bőröndöt, amit feltett az a kedves fiatalember, meg is kér valakit Kelenföld környékén, hogy vegye le neki, az a biztos. Győrig bezárólag a MÁV-os kalauz még úgy nagyjából hatvanszor jön végig a vagonon, újra és újra tájékoztatva minket, hogy Csornától vonatpótló autóbuszok szállítják az utasokat. Az utasok a Keleti pályaudvartól Csornáig szinte egyfolytában erről beszélnek, azonnal kis közösségek kovácsolódtak, a két férfi elhatározza, hogy felháborodott levelet fog írni a MÁV-nak, a nénik rémüldöznek, hogyan fogjuk ott megtalálni azt a buszt, csak öt perc lesz az átszállásra, öt perc! és majd biztos késik is pár percet a vonat és a busz nem fogja bevárni, hanem elmegy nélkülünk, és egyébként sem fér fel ennyi ember egy buszra, fel sem fogunk férni, Csornán ragadunk. A narancssárga hordozókendős hippi (én) Győr magasságában megszoptatja a magával hozott cuki csecsemőt. A vöröshajú csaj kiterjedt telefonbeszélgetéseket folytat haverjaival és családtagjaival munkaügyi visszaélést (nem rúghatják ki az illetőt, amíg betegállományban van), valamint leárazott, osztrák kávéfőzőket illetően (csak ma jön le belőle 20%, így 62 euró, délig kellene visszaszólni Hans-nak, hogy vegyen-e). 

Győr után jön két fess fiatalember az új, elegáns GYSEV-es egyenruhában, kezelik a jegyeket, mindenkinek egyenként elmagyarázzák, hogy Csornától buszok szállítanak, amelyek a csornai vasútállomás előtti térről fognak indulni, valamint kitartóan válaszolgatnak az utasok kérdéseire, október 22-ig tart a vágányzár, 11.18-ra fogunk Sopronba érkezni, az egyik busz megáll Kapuváron és Fertőszentmiklóson, a vissza irányban, Sopronból Budapest felé is ugyanúgy buszok járnak Csornáig, a buszokra a soproni vasútállomáson lehet felszállni, holnap délután ekkor és ekkor indulnak Sopronból, igen, Csornától Budapestig már vonat megy, ekkor és ekkor ér be a Keletibe, nem, a vonatpótló buszok nem a soproni buszpályaudvarra érkeznek, hanem a vasútállomáshoz, igen, megvárják a vonatot, lévén vonatpótló autóbuszok. A Sapkás Néniről kiderül, hogy Bánfalvára igyekszik, három unokája van, a legkisebb ugyanannyi idős, mint a Lány. A Bőröndös Néni a soproni szanatóriumba tart háromhetes rehabilitációs kezelésre. A Lány a magunkkal hozott autóshordozóban üldögélve nézelődik. A Sapkás Néni győzködi a Bőröndöst, hogy háromhetes tartózkodása idején látogasson ki Sopronbánfalvára is és nézze meg a Karmelita Kolostort, nagyon szép.  

Elvileg 10.57-re érünk Csornára, 52-kor házak között lassít a vonat, így mindenki felpattan és besorakozik az ülések közötti kis folyosóra. Én is beleteszem a Lányt a kendőbe és leszedem a cuccainkat. A nénik igen praktikusnak tartják a hordozókendőt. Kiderül, hogy ez még nem Csorna, csak Kóny. A vonat csigalassúsággal halad tovább, egy idő után leülök, még később kiveszem a Lányt a kendőből (melege van). A Telefonáló Csaj németül folytatja, felhívja Hans-ot, hogy akkor legyen szíves, vegye meg a kávéfőzőt ezüst színben és kapszulákat is vegyen hozzá. Lassan begördülünk Csornára, a Sapkás Néni ragaszkodik hozzá, hogy majd ő lehozza nekem a vonatról az autóshordozót, a Telefonáló Csaj pedig a gurulós kisbőröndömet. Leszállunk Csornán a második vágányon, anyukám idáig eljött elénk, így összeszedi utastársainktól a cuccainkat, a Telefonáló Csaj innentől a Bőröndös Néninek segít a lépcsőkön cipelni bőröndjét. A csornai vasútállomás mondjuk nem a Heathrow, viszonylag nehéz lenne eltévedni, plusz pár méterenként feliratok mutatják, merre van a pótlóbusz, ezenkívül a lépcső tetején csinos, fiatal hölgy áll az új, elegáns GYSEV-es egyenruhában és mosolyogva mindenkinek elmondja, hogy arra lesznek a buszok, az első busz megáll Kapuvárott és Fertőszentmiklóson, a második megállás nélkül halad Sopronba. Felszállunk, a Lány kicsit nyekereg, majd elalszik a kendőben. 

Sopronban persze esik az eső, a Lány addigra pont felébred, rajtam elöl baba, hátul kishátizsák, kezemben esernyő, anyukám hozza az autóshordozót és a kisbőröndöt. Kitalálom, hogy menjünk busszal az állomásról hazáig, mert akkor nem kell levennem és autósülésbe áttenni a Lányt, amely utóbbit utálja és általában sír benne. A buszmegálló helyén felbontott út, és egy tábla, miszerint a buszok az Állomás utca és a Bartók Béla utca kereszteződésénél állnak meg. Ezt tősgyökeres soproniként nem találjuk, egy ponton úgy döntök, hogy akkor menjünk taxival. A Sapkás Néni a bánfalvi buszra vár, a Bőröndös Néni pedig rossz helyen áll az ellenkező irányba tartó buszmegállóban, így felajánlom neki, hogy jöjjön velünk taxival, mivel a szanatórium ugyanarra van, amerre mi lakunk. Elmegyünk taxival majdnem hazáig, csak az utcába nem tudunk bekanyarodni, mivel egyik oldalról útfelbontás, másik irányból pedig nagy, ételszállító autó zárja el az utat. Kiszállunk a sarkon és elgyalogolunk a házig, a Bőröndös Néni továbbtaxizik a szanatórium felé, a Lány, aki az egész úton kb. tíz percet nyűgösködött, vidáman nézeget a kendőből. Bár állítólag a csecsemők nem annyira szeretik az ingerelárasztást és a folyton változó környezetet, most mégis hajlok rá, hogy Húgomnak adjak igazat, aki szerint a Lány azért nyűgös gyakran otthon, mert unatkozik és utazgatni akar. 

Az élet, London, ez a júniusi pillanat

Van az a tipikus soproni időjárás, amikor különösen süt az őszi nap és persze fúj a szél, nagyon kontrasztosak az árnyékok, minden fénylik és minden mozog, lobognak a szélben a Deák téri vadgesztenyefák vörösesbarna levelei, a Nyugat-Magyarországi Egyetem épületére tűzött magyar meg eu-s zászlók, a Csirkéné butikja előtt kiakasztott színes szövetkabátok, a biciklit toló anyuka sálja és a mellette baktató spániel fülei, az árkádok alatt szelídgesztenyét áruló öregasszony sapka alól kilógó hosszú, ősz haja, meg a piroson átrohangáló tetőtől tűsarkú-talpig ciklámenszínűbe öltözött kiscsaj ciklámenszínű szoknyája, a nyírfalevelek ezüstösen csillogó fonákjai, a Dömötöri cukrászda előtt a lehúzott napernyők, és akkor elkezdenek harangozni sorban a belvárosi templomok meg a Tűztorony hangjátéka, hát ez azért elég jó. 

Gratulál

Soproniak, akikre büszkék vagyunk rovatunkban: Terezia Mora kapta idén a Német Könyvdíjat, A szörny című regényéért. Terezia ugyan Berlinben él és németül ír, de eredetileg Móra Teréziának Bögi Teréziának hívják és a soproni Széchenyi István Gimnáziumban végzett (aztán egyből lelépett egy német pasival, egyetemre már ott járt). Korábban már más díjakat is kapott, valamint Esterházy Péter német fordítója. A díjnyertes regénye még nem jelent meg magyarul, másik, Nap mint nap című regénye viszont igen, és ez egy Sopronhoz hasonlító városban játszódik, szóval egyből kíváncsi lettem rá. Olvasta valaki? Jó? 

Szép, mint mindig, énnekem

Sopronban 10 fok van*, reggeli sétán látszott a leheletem a levegőben, most meg az a tipikus eső utáni soproni időjárás van, a fákról még kicsit csöpög a víz, nagyon tiszta a levegő, és ha kimész, akkor hideg lesz az orrod. Ilyenkor elgondolkodom a Sopronba költözésen, minden, továbbra is érvényes ellenérv ellenére. Vagy legalább ezt megvehetnénk nyaralónak. Küldjetek 10 és fél millió forintot. Ha már Brennbergnél tartunk, felmerült bennem, hogy ki kellene menni a Bányásznapra**, de sajnos túl sok és bonyolult logisztikát igényelt volna és/vagy egy kölcsönautót, úgyhogy idén nem jött össze, de majd jövőre.

Egyébként érdekes, hogy Sopronban nem esik nehezemre az elöl hordozott Lánnyal reggelente erdei ösvényeken 4-5 km-t gyalogolni, majd délután még a városba is begyalogolni, és helyi járatos buszokon összevissza buszozgatni, még az sem riaszt vissza, ha hideg van, vagy ha sír a baba, simán sétálok esernyővel az erdei tornapályán, Pesten meg vagy a lakásban, vagy a környékén vagyunk, és ha messzebbre kell menni, az gond és nyűg és idegeskedés. Pesten is sétálhatnék reggelente 4-5 km-t, csakhogy ott minden irányban hamar véget ér a sétára alkalmas terület és többsávos autóutak következnek, vagy esetleg el lehetne utazni BKV-val egy átszállással a Margitszigetre, ott sétálni, majd hazabékávézni, de így két szoptatás között kb. tizenöt perc jutna magára a sétára. Így aztán Pesten főként a közeli plázában és bababoltban kötünk ki. Én azt értem, hogy közel húsz éve élek a fővárosban, lassan ideje lenne akklimatizálódnom hozzá, de nem ez történik. Ebben vannak reális érvek is, hogy ti. a nagyváros _tényleg_ kevésbé biztonságos, mivel sokkal több emberrel találkozol és lehelik rád a bacikat és minden járvány jobban terjed, plusz a környékbeli hajléktalanok és alkeszek, és autók és szmog, valamint vannak irreális érvek is, Sopronban a sajátomnak érzem a teret, Pesten meg nem.

Főztünk be citromfűszörpöt, mivel az burjánzik itt a kertben, valamint olívaolajban eltett aszalt paradicsomot. Na jó, a szörpmunkálatok felét anyukám végezte, a paradicsomot pedig úgy kell csinálni, hogy az ember félbevágja a kisméretű paradicsomjait, beleteszi az aszalógépbe, majd 10 órával később kiveszi abból, átteszi egy üvegbe és ráönti az olajat. Én egy ilyen fake szuperháziasszony vagyok különben, aki mindenfélét befőz, meg otthon készíti a joghurtot meg otthon süti a finom házi kenyeret, de mindehhez joghurtkészítő gépem van, meg kenyérsütő gépem. Aszalógépem nincs, az az anyukámnak van. És a lekvárokba is többnyire rakok Dr. Oetker dzsemfixet, míg anyósom tényleg hat órán keresztül főzi a szilvalekvárt, ami aztán tartósítás nélkül is eláll majd évtizedekig.

Meg olvasok egy klassz könyvet az adaptív tudattalanról, de ez egy másik történet, most mennem kell, mert felébredt a Lány és egyre mérgesebben magyaráz a plüss csillagjának.

*Már 14, reggel volt 10.

**Szeptember első vasárnapja.