I could use a Twinkie

Beköltöztünk az új házba, ami gyakorlatilag bútorozatlan - nem teljesen, van konyha, vettem bele használt hűtőt és tűzhelyet, az előző lakók otthagytak ruhásszekrényeket, és matracokon alszunk. Azért, mert a lakásomat még nem adtuk el, és itt az a szokás, hogy az ember a lakását szépen berendezi úgy, mintha nem lakna ott senki, de azért otthonos és kellemes, vagyis ikea-katalógus, de egy porszem nem lehet sehol, és az ingatlanos eseményeket szervez (visning), amire jöhetnek a vevők megnézni kitűzött időpontokban. Nem ám csak úgy. Az időpontokra aztán veszek színes almákat gyümölcskosárba, meg fizetek a lengyeleknek, hogy takarítsanak ki, mert az én képességeim nyilvánvalóan elégtelenek az ilyesmihez. Teljesen üres nem lehet a lakás, mert az lehangoló, így a bútoraink jó része, úgy is, mint kanapé, tévé, könyvespolc, étkezőasztal, valamint ágy, itt maradtak az eladásra váró lakásban, amíg el nem adjuk. Ezen már eléggé stresszelek, ráadásul a nemzeti bank most emelte fel az alapkamatot, ami azt jelenti, hogy drágább lesz a lakáshitel, vagyis a népeknek kevesebb kedve lesz ingatlanvásárlásra, szóval izgi. De szerintem azért menni fog, max le kell árazni. 

Addig is a házunkban kempingezünk, már mindenem fáj a matracon alvástól, és mivel még nem tudom, mennyiért fogjuk tudni eladni a lakást, így nem tudom, mennyi pénzem van arra, hogy bútorokat vegyek a házba. Természetesen a macskának vettünk egy csodás, sokemeletes kaparófa / mászófát, majdnem két méter magas, mert egyfolytában magas helyekre akar menni és dolgokat kapar, elképesztően boldog tőle és imádja. Szóval mi fetrengünk a matracon, laptopon nézünk filmet és egy leterített doboz az asztalunk, miközben a Macska a vadiúj luxi mászófája legfelső emeletén hömbölög boldogan, időnként sajnálkozó pillantásokat vetve ránk, parasztokra. 

A munkahelyemen valamiért rohadt sokat kell dolgozni szeptember óta, egyrészt alapból, másrészt performance punishment, harmadrészt pont most jött vissza a kutatásunk cikke a reviewerektől, szerencsére nem nekem kell átírni, de mivel én csináltam a gyakorlati részét, ezért nekem kell hiányzó adatoknak utánakeresgélni, ami mégiscsak sok munka, negyedrészt vannak dolgok, amiket én akarok csinálni, és ehhez cserébe el kell vállalnom dolgokat, amiket a cég akar rám sózni. A férjem munkahelyein is valamiért hasonló időszak van, a gyerekek pedig egy hónapja már a nemzetközi iskolába járnak, ahol minden új, és az eddigi norvég helyett angol nyelven van a tanítás, szóval pszichotikus szintű zsúfolt időszak, nyilván mindenki beteg volt légúti vírusban, plusz menopauza (az csak én), és nem találjuk a Lány őszi-téli kabátjait, valamelyik dobozban vannak nyilván, az új ház garázsában vagy a régi lakás padlásán, és most is blogbejegyzést írok doboznyitogatás helyett, hát ahogy nézem, az lesz a vége, hogy veszek neki egy kabátot, remélem, van valami jó a bolhapiacon. Mivel nem tudjuk, mikor és mennyiért megy el a lakás, nem tudjuk, gazdagok vagyunk-e vagy szegények, Schrödinger anyagi helyzete, úgyhogy gyorsan vettem egy jegyet az októberi Cat Power koncertre Osloban, mielőtt még kiderül, hogy szegények. 

Volt harmincéves érettségi találkozónk, továbbra is imádom az osztálytalálkozókat, csodálatos emberek egész életét végigkövetni, úgy is, hogy több évtizedig folyamatosan ismered őket, és úgy is, hogy öt-tízévente nézel rájuk, ahogy mindenki teljesen más lett és mégis teljesen ugyanaz, szerintem ez lenyűgöző és megható és izgalmas. Sajnáltam, hogy nem mentünk el táncolni, mert jó volt sokat dumálni is, de lett volna kedvem nonverbális közös élményhez, sajnos a korosztályom már kevésbé vevő erre. "Hát, látom, nem lesz ebből táncolás, pedig Anikó megígérte" - mondtam az utcán a kocsma előtt a többieknek, mire egy, a kinti asztalok egyikénél ülő random idegen kiscsaj iszonyú együttérzően azt mondta "szegény!". Gondoltam, hogy ez vajon ciki-e, de arra jutottam, nem ciki, majdnem ötvenévesen hajnali kettőkor a kocsma előtt arról panaszkodni, hogy nem mentünk táncolni: nem ciki. 

Meg nyelvvizsgáztam is norvégból múlt szerdán meg csütörtökön - mondom, hogy pszichotikus szinten zsúfolt időszak - mert nekem csak céges, orvosi B2 szintű vizsgám volt és nem az állami norvég "Rigó utcai", és a kettős állampolgárság kérelemhez majd olyan kell. Hat hét múlva küldik az eredményt. A világon semmit nem készültem rá, gondoltam, hogy az osztálytalálkozós hétvégén majd útközben a repülőn meg a vonatokon olvasgatok hozzá, de sokkal viccesebb volt az If this book exists, you're in the wrong universe című könyvet olvasni nyilvános helyeken, remek performatív reading kiegészítő. A nyelvvizsgán, a szóbeli részén azt kérdezték, mit szeretek legjobban a saját kultúrámban, úgyhogy elmondtam, hogy az oversharinget meg az őszinte érzelemkifejezést, ugyanakkor előnyök-hátrányok, az udvarias norvég mosolynak sem tagadtam a létjogosultságát, mégsem szidhatom az országukat, ha jó jegyet akarok. Az írásbeli háromrészes: "magnó", olvasott szöveg értése, és levelek írása, összesen majdnem öt óra van rá, azzal két óra alatt végeztem, nem azért, mert annyira tudok norvégul, hanem mert természetellenesen gyorsan olvasok, látjátok, megéri szociális fóbiás kislánynak lenni a kilencvenes években. Az egyik vizsgáztató pedig utánam jött a szünetben, és elmesélte, hogy neki van egy magyar nagynénje és az is pont ugyanezeket szokta mondani. 

Happily ever after

Ez pedig húsz évvel ezelőtt volt, mármint az, hogy feleségül mentem a Bright nevű bloggerhez. Bemásolom ide nektek, hogy ne kelljen lapozgatni. 

"Szóval minden jól ment. Persze, voltak meglepetések, például amikor egy nappal az esküvő előtt kórházba került az egyik koszorúslány, aztán egyre több vendégünkről kaptuk a hírt, hogy tüdőgyulladással kórházban fekszik, kiment a bokája, belázasodott, vagy más, titokzatos kór támadta meg. Szombatra persze mi is betegek lettünk, a soproni patikus biztosan elmesélte otthon, amikor hatalmas, felvirágozott fehér merci állt meg az ügyeletes gyógyszertár előtt, benne kigyúrt, agyonszolizott, ékszerek gyanánt bicikliláncot viselő sofőr, az anyósülésen szőke cicababa, hátul tündérszép menyasszony; majd kiszáll a vőlegény és egy doboz Algopyrint és egy doboz kálcium pezsgőtablettát vásárol. Eladhattuk volna Algopyrin-reklámnak.
A kaja szuper volt, a telefonban kissé túl laza és nemtörődöm dj végül előző este csak letöltötte a kedvenc számainkat, az idő jó volt, a barátaink pedig még mindig jó fejek. Anikó csinált "meglepetés" slide showt gyerekkori képeinkből, amin gyakorlatilag mindenki zokogott. Kb hajnali háromkor mi mentünk haza utoljára, vagyis nem haza, hanem az út túloldalán lévő hotelbe, ahol a biztonság kedvéért bevitettem magam a küszöb felett, bár nem tudom, régóta együtt élő pároknál ez hogyan is működik. Azok kedvéért pedig, akik szeretnék tudni, milyen is pontosan a házasság: azóta a kanapén fetrengünk, papírzsebkendővel, orrcseppel, antibiotikumokkal és maradék süteménnyel körberakva és a Veronica Mars 2. seasont nézzük újra. Vagy én blogot írok, a Férj pedig az újonnan kapott PSP-jén játszik a LocoRoco nevű játékkal, amiben kis gömböcök vicces dalokat énekelnek. Péntek hajnalban, amennyiben felépülünk, persze elmegyünk nászútra, amivel kapcsolatban a következő beszélgetést idézném:
Noiz: - És, hova mentek nászútra?
Bright: - Rovinjba. Ott nyaraltunk először együtt ugyanezzel a búvártúrával. Csak idén már veszélyesebb roncsokhoz fogok merülni.
Noiz (hozzám fordul): - Értem, és te meg gondolom, majd veszélyesebb könyveket olvasol."

Azok kedvéért pedig, akik szeretnék tudni, milyen is pontosan a házasság: a hétvégén (a pszichotikus szintű ügyintézés és pakolás szüneteiben) a kanapén fetrengtünk, két gyerekkel és egy macskakölyökkel körberakva, és a Veronica Mars 3. seasont néztük újra, mert a Lány (13) most ért abba a korba, hogy szereti. Azóta csak még veszélyesebb könyveket olvasok, fú, majd mesélek. Még augusztusban, Húgom babájának keresztelőjén lefotózkodtunk a templomnak ugyanazon a lépcsőjén, ahol anno is lefotózkodtunk, hát azért nem pont ugyanúgy nézünk ki, az igaz. Bulit nem tartottunk, mert épp költözünk meg házat veszünk meg macskát meg ezer dolog, kaptam egy Lego orchideát (előzetesen erősen sugalltam, hogy legovirágot kérek), és vettem egy kupont a helyi luxi gyerekmentes wellnessfürdőbe, amit majd elhasználunk, ha majd ööö lesz egy nyugisabb időszak. 

Mit is mondhatnék erre.

Én, mint gyakorló pesszimista, esküszöm, hogy soha az életben nem gondoltam volna, hogy valaha találok egy normális pasit, vagy hogy valaha képes leszek együtt lakni bárkivel is, csupán folyamatos és mélységes megdöbbenéssel szemlélem ezeket az eseményeket. Mármint, hogy még húsz év múlva is normális, és nevet a vicceimen (jó, én mondjuk inkább sírok az övéin) és behozza a kávémat, és még a gyerekeink is jó fejek, mi több, még a macska is jó fej, hát nehéz erről úgy írni, hogy ne legyen nyálas és ne is hangozzon dicsekvésnek, de cinikusnak sincs kedvem lenni, szóval. Hüledezzünk inkább az Idő Múlásán, pislogsz egyet aztán máris húsz év. 

Igen, most már mindenhez macskás kép lesz.