Mostan színes cserepesnövényekről álmodom

Jó, most lett elegem a télből, szerintem hozzám képest elég jó arány. De itt általában sütni szokott a nap télen, mármint hideg van és sok hó, de napsütés, most meg a szürkeség megy, mutatom, eltűntek a színek a világból. A szememnek arra van szüksége, hogy színeket lásson, a kertészetből meg jött az sms, hogy akciós a szobahortenzia. Szóval elhurcoltam a gyerekeimet a kertészetbe növényeket nézegetni, nem veszünk semmit, csak megnézzük, haha. Jó, egy csomag chillipaprika-magot talán veszünk, mert azt ajánlott már január végén-február elején palántázni, és valamit már akarok palántázni. Meg esetleg más magokat, ha van jó akció, de max hármat, kivéve, ha négyet fizet, ötöt kap akció van, mert akkor max ötöt, na jó, legyen nyolc, mert a másik fajtából meg hármat fizet, négyet kap akció van, meg akkor egy palántázóföldet, meg a leárazott cserepesnövényekből max egyet. Jó, fejenként egyet, mert mindenki másikat akar, és a Fiú nagyon szeretne kék szobahortenziát, mert megy a pulóveréhez, akkor mindenki választhat egyet, hárman vagyunk, fejenként egy, akkor az öt. 

A kertészetbe járás már Budapesten is hobbink volt a Lánnyal, de ez itt még sokkal jobb, mert méretre is nagyobb a kertészet, több benne a növény, van egy külön részleg kerti bútoroknak, ahol sose veszünk semmit, de az összes hintaszékben üldögélünk, és van kávézó plusz delikátbolt, utóbbiban helyi termelők lekvárjait meg méregdrága, olasz fűszerkeverékeket lehet kapni. A kávézóban van latte (az itt nem általános), nagyon jó sütik, szendvicsek és saláták, napi leves, gofri, szóval igyekezni kell, hogy ne pont ebédidőben érkezzen az ember, mert akkor dugig van gyapjúpulóveres, norvég nénikkel, akiknek a szombati program a kertészet kávézójában ebédelés. Szerencsére a norvégok többnyire betartják az étkezési időket és 12.00 körül esznek, ezért sokkal korábban vagy később nem szoktak nagy tömegek lenni (kivéve azon a hétvégén, amikor karácsonyi vásár van a kertészetben és az egész megye itt nyüzsög és kibérelik a szomszédos középiskola parkolóját is és még úgy is csak a mezőn tudtunk parkolni, de az tavaly volt.)

Egyébként nem általános, hogy a kertészetben kávézó van, 15 km-es körzetben van 3 db nagy (óriási alapterületű, minden lehetséges benti és kinti növényt és kelléket árusító) kertészet és csak ebben az egyben van, de szerintem ez egy tökéletes párosítás és egyáltalán nem értem, miért nincs minden kertészetnek kávézója. Ha valaha kertészetet nyitok, biztos, hogy lesz benne kávézó, termelői bolt, és könyvesbolt is. Végtelen pénzért pszichokertészeti- és könyvtanácsadást is lehet majd foglalni, amikor is elbeszélgetek a klienssel és megmondom neki, hogy az ő jelenlegi pszichés állapotához, kapcsolati mintáihoz és generációs traumáihoz melyik fikusz, primula-szín, tulipánhagyma, öntözőkanna, kávé, makaron-íz, méregdrága olasz fűszerkeverék, valamint három (egy drámai tanulsággal rendelkező, egy feelgood és egy nonfiction) könyv passzolna, és ezeket megveheti akciós csomagban. 

A Lány (12) közben megkérdezte, hogy a vetőmagok meddig állnak el, és mondtam, hogy ha megfelelően tárolják, akkor végtelen sokáig, úgyhogy mondta, hogy akkor tök jó ötlet lenne venni egy csomót és megfelelően tárolni arra az esetre, ha világvége lesz és nekünk kell megtermelni az ennivalónkat, úgyhogy mondtam neki, hogy az emberiség már gondolt erre és Svalbaldon tárolunk egy adag magot. Ezenkívül Norvégiában csomó helyen lehet kapni magánszemélyeknek való vetőmagcsomagot kifejezetten világvége esetére, amiben hosszú tárolásra alkalmas magokat adnak szépen becsomagolva, ellenálló, kis igényű, ehető növényekét, például. És megjelent egy ilyen könyv is, a "készenléti kert", ami arról szól, hogy ha majd nem lesz többé bolt, akkor hogyan termeld meg magadnak az élelmiszeredet. Hát, nem tudom, szerintem ez dicséretes optimizmus, mármint abban bízni, hogy pont olyan fajta módon omlik össze a civilizáció, hogy lesz időm kiolvasztani a magokat, elvetni, megmarad a földtulajdonom, elegendő eső esik és nap süt ahhoz, hogy kinőjenek a növényeim, lesz mit ennem, amíg ki nem nőnek, időközben nem hurcol el az AVH, Ku-Klux Klán, ICE, whatever egyéb pszeudomilitáns szervezet vagy a zombik, és miután továbbra is megfelelő időjárási körülmények között leszüreteltem a tápanyagban gazdag krumplimat, nem veszik el tőlem az oroszok, a németek, Brüsszel, Soros, az űrlények, vagy a szomszédom a puskájával. De mivel jelenleg kertem sincs, ez csupán elméleti probléma, amúgy is beltéri és balkonnövényekben gondolkodunk, a krumpli meg nem az, szóval ezeket vettük: 

Egyébként a Lánynak annyira jó ötletei vannak, tegnap azzal állt elő, hogy hogyan keletkeztek a szavak, és volt-e olyan, hogy így összeült egy csomó ember és brainstormingolt és megszavazták, minek mi legyen a neve, úgyhogy kénytelen voltam elmesélni nekik a nyelvújítást. Azt is mondtam, hogy ilyen nagy projekteken kívül is keletkezhetnek új szavak, átmagyarítjuk más nyelvből, vagy csak valaki kitalál egy szót és az elterjed, mint például a kazuár, úgyhogy mondták, hogy akkor terjesszem már el az ő szavaikat is, amiket kitaláltak és családi körben már elterjesztettek az elmúlt ötéves nyelvészeti buborékunk során. Van egy csomó, most így egy jut eszembe a bohol (ige), ami azt jelenti, hogy az ember, ülve vagy állva, apró, függőleges mozdulatokat végez, kb pattog, de lassan, ringatózva. Van erre szó? Ugyanakkor a boholás, boholásnyi kis mennyiségeket jelent, "kérek a teámba egy boholás mézet" és "nem férek el a kanapén, csússz odébb egy boholásnyit". Ezeket már annyira megszoktuk, hogy egyáltalán észre sem veszem, hogy nem "rendes" szavak. Hát nem csodálatos dolog a nyelv? Szerintem csodálatos. Ha nem pszichiáter lettem volna, akkor nyelvész vagy botanikus, vagy növénynevekkel foglalkozó nyelvészbotanikus, de igazából egyikhez sem vagyok elég precíz. Ez itt például a vadkakaó, norvégül lykkekastanie (szerencsehozó gesztenye), a mályvafélék családjába tartozik, és se nem kakaó, se nem gesztenye, viszont szerencsét hoz, főleg az, aminek 5 törzse van, mert az az öt elemet jelképezi, de ilyenünk már van. 

Végül pedig a szobahortenziák. 

(Ja, amúgy van ez a trend, hogy mindenki, aki Facebookon tartalomkészítő, megy át substackre, mert a FB nem megbízható meg random letilt meg összevissza tesz láthatóvá vagy sem, mert nem szereti, ha link van a bejegyzésben, meg a substack-et könnyű fizetőssé tenni, szóval gondoltam, szólok, hogy nyilván nem megyek át substackre és nyilván nem leszek fizetős, ha pedig a Fb letilt, akkor csak szépen ide kell jönni a honlapra és kész.) 

Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög

Itt is január van, hideg meg minden, viszont megjött a helyi vaterán 300 NOK-ért (kb 10 ezer Ft) vásárolt használt piros tollkabátom, imádom. Amúgy van kabátom, de január elején voltam Örömterv-éknél Bergenben és megláttam az előszobafogasom a piros tollkabátját és sajnos bekattantam, hogy nem járhatok tovább feketében. De ami még ennél is sokkal skandinávabb: elmentünk a gyerekekkel kipróbálni a strandon a mólón úszó szaunát, hát minden várakozást felülmúlt.

Egyrészt iszonyú hangulatos, hogy bent ülsz, még épp szürkület van (reggel 8 és 10 között foglaltunk és persze jó sokat késtünk, mert nem bírtunk korán kelni) és nézed a napfelkeltét a tenger felett, másrész a gyerekeim megdöbbentő természetességgel merítkeztek meg nyakig a tengerben, ami kb 2 fokos. Én combközépig bírtam, aztán visítva kijöttem, de majd még edzem magam. Itt kell bemenni a vízbe: 

Az odavezető út így néz ki (lentebb), mármint ott tényleg van egy út, ami nyáron látszik is. Norvégiában csak a nagyobb autóutakat és az autópályát sózzák, a normál autóutakat és a járdákat max felszórják zúzott kővel meg homokkal, és tavasszal jön a porszívóautó felporszívózni a tél során leszórt kétezer tonna zúzottkövet. Ez a strandon a parkolótól a partig vezető út nyilván annyira sem "fontos", hogy felszórják, de mindenkin van macska, aki nem őrült, itt még a Lány is felvette, pedig ő nem szereti. (Ezért most vettem neki egy ilyen szöges talpú csizmát, azt, úgy tűnik, szereti.) A macska, vagyis cipőre húzható csúszásgátló létezését amúgy a Kintjobb-os csapattól tanultam még bőven a Norvégiába költözés előtt, és azóta sem értem, miért nem kap egyet minden néni TB-re, mindjárt kevesebb lenne a combnyaktörés. 

Én mondjuk magyar anyaként kicsit paráztam, amikor láttam a gyerekeimet belemerülni a jéghideg vízbe, nem lesz valami bajuk ettől? De a norvég oldalak egyetértenek abban, hogy az isbading (jeges vízben fürdőzés) a lehető legegészségesebb dolog a világon, hat éves kor felett ajánlott, a gyerekek ne tartózkodjanak 2-3 percnél tovább a vízben. Haha, mi két-három másodpercig tartózkodtunk. Jó, én egy. 

 

Különben kilenc személyes a szauna, ki lehet bérelni az egészet is sokpénzért, de mi csak magunknak vettünk jegyet, véletlen mázli, hogy egyedül voltunk a szombat reggeli 8-10-es idősávban. Tízre jött egy csomó norvég néni síruhában, kérdezték, hogy bementünk-e a vízbe, aztán egymást bátorították, hogy majd kipróbálják. Tízkor, amikor kijöttünk, már ilyen szép napsütés volt. 

Aztán hazamentünk videójátékozni. Itt vannak a környékbeli vízhőmérsékletek, hogy lássátok, nem túlzok. 

Különben furcsa módon csomót változtatott a hideggel való viszonyomon ez a könyv, és teljesen értem, hogy az fura, hogy az ember kevésbé fázóssá válik egy könyvtől, mégis ez történt. Jó, persze, a jó ruhák is sokat jelentenek. Meg hát teljesen más a városi pótlóbuszos latyakos fázás, mint a csillogó víztükrös napsütötte havas természetközeli fázás. Érdekes. 

CÍm innen. Amúgy titeket nem idegesít, hogy bármire keresek rá, a google AI-ja elmagyarázza, mi az? Rákeresek az idézetre, hogy belinkelhessem, erre elkezdi nekem magyarázni, mit jelent tanulni meg mit jelentenek a téli fák meg ki volt Nemes Nagy Ágnes. Kérdezett valaki??? A múltkor beírtam, hogy mit keres egy körömreszelő a konyhában, mert nem jutott eszembe annak a Lázár Ervin-mesének a címe, erre elmagyarázta, mi az a körömreszelő, valójában tényleg nincs helye a konyhában, ez irodalmi utalás és nem konyhai tanács, a körömreszelő Lázár Ervin egyik karakteres, éles eszű figurája (?). Mansplaining level 1000. Jó, tudom, minek olvastam el. 

All we need to do is make sure we keep talking

Most, hogy Magyarországon hideg van, az összes Norvégiában élő magyar influenszer, plusz a Yukonban élő magyar influenszer arról ír, hogyan kell havat lapátolni, nem elcsúszni a jégen, és mit vegyél fel, ha hideg van, erre én cseppet sem aktuálisan a traumaterápiákról fogom osztani az észt, mert felhúztam magam egy könyvön. De azért túlélőtanácsaim Északról röviden: macska, gyapjú. Nem a nyávogó macska, hanem a cipőre húzható. 

Tehát a Migrations című könyvön húztam fel magam, magyarul Az utolsó vándorlás néven fut, és az egyik miliőterapeuta-ápolónő ajánlotta, aki félállásban kéziratokat szemléz és irodalmilag igényesnek tűnik. Tűnt eddig, haha. A Migrations amúgy egy nagyon izgalmas, nehezen letehető, fordulatos és magával ragadó könyv, csak hát eközben mindenfajta tudományosságra fittyet hányó, öncélú traumákban-dagonyázás. Arról szól, hogy a világban már nagyon sok állatfaj kihalt, van asszem egy db farkas, a tengerben alig van hal, erdők látogatására várólista van, és a főszereplő, kattant csaj az utolsó pár darab sarki csér vonulását követi az északi sarkról a déli sarkig egy halászhajón. (A sarki csér amúgy tényleg elmegy az északi sarkról a délire, megnéztem.) Az egyes számú rettenetesen bosszantó dolog, hogy a rengeteg állatfaj kihalása semmilyen hatással nincs az emberiségre, ugyanúgy van város, autó, laptop, az ír családnak kertje almafákkal, lova, stb, szóval az állatvilág elvesztése kizárólag esztétikai probléma, azaz hogy már nem gyönyörködhetünk többé a tigrisben meg a kockamedúzában, mert mind kinyúvadt. Szerintem ezt így tálalni BORZASZTÓAN káros, mert ugyanis nem azért kell vigyázni a sok kis madárra meg nyuszira, mert szépek, hanem, mert ha összeomlanak a táplálékláncok, akkor az ember is előbb-utóbb kihal vagy legalábbis nem tud csak úgy boldogan kertészkedni, mert nem poroznak a méhek, plusz a kertedet felzabálják a sáskák, mert nem ették meg őket a madarak (mert kihaltak), satöbbi, és ezt Charlotte-nak is tudnia kellett volna, ha bejárt volna középiskolában biológiaórára. Egy olyan világban, ahol a klímaváltozás miatt kihalt szinte a teljes állatvilág, ott éhínség van és járványok, és a legkisebb problémánk lesz az esztétika, és rettentően félrevezető ezt sugallni, és ha klímakutató és/vagy biológus lennék, akkor ezen mérgelődnék, de most a másik dolgon fogok. 

Tehát a főszereplő csaj eléggé kattant, diagnózist nem mondanak rá, de érzésre az a páciens, akin vitatkozunk, hogy komplex PTSD (poszttraumás stressz zavar) vagy inkább borderline személyiségzavar plusz sima PTSD. A legtöbb olvasónak nem túl szimpi, eléggé önző is, én bevallom, kedveltem, a kötődési zavarát és a fura férjével való fura kapcsolatát is. A csaj többszörösen traumatizált (nem mondhatom meg, mik a traumái, mert az spoiler és csak a végén derülnek ki), és a PTSD összes tünetét szépen felvonultatja, de így tanítani lehetne a DSM 5-öt rajta. Bevillanó képek, flashbackek, rémálmok révén önkéntelenül újraéli a traumát, próbálja elkerülni a traumákkal kapcsolatos gondolatokat, érzéseket, helyszíneket, alvászavar, koncentrációzavar, és plusz még súlyos disszociatív tünetei vannak, amikor is hozzáférhetetlen állapotban vagy álmában embereket fojtogat, veszélyes helyekre mászik fel, dolgokat csinál, amit nem is akart, valamint nem emlékszik rendesen a traumáira - az egyikre eleinte egyáltalán nem. Ebben így dagonyázunk, rengeteget szenved a tüneteivel a szereplő, és amikor eljutunk oda, hogy kiderülnek a traumák, akkor az olvasó is rengeteget szenved, mert jó alaposan, részletgazdagon és mind érzelmileg, mind fizilailag vérben tocsogva kapjuk. Hát, oké, aki szereti az ilyesmit. Amin én felhúzom magam, az az, hogy ez egész könyv során egyetlen egyszer sem merül fel, hogy a PTSD-re vannak terápiás módszerek. Egyszer, egy pszichiáter ad neki egy altatót, ami nem használ. Nem arról van szó, hogy a csaj nem akarja vagy nincs lehetősége kipróbálni a terápiát, vagy nem szimpi neki vagy nem hisz benne vagy nem használ, hanem egyszerűen ebben a világban nemlétező. Még a kihalt prérifarkas is jobban létezik, arról legalább fotó van.

A kattant kiscsajnak nincs esélye a változásra. A kötődési zavarán sem változtathat, arról sokszor elmondják, hogy nincs mit tenni, it's in her nature (ilyen a természete), jó, ezt még lenyeltem, kapcsolati mintákon tényleg nehéz változtatni, sok óra, sok pénz (de nem lehetetlen). De a PTSD, amikor (próbálok spoiler nélkül bénázni) megerőszakolnak, vagy átélsz egy szörnyű szülésélményt, vagy a harcmezőn leviszi a haverod fejét a gránát, vagy te érsz oda elsőnek a roncsolt autóbalesethez, meg ezek: az olyan pszichés zavarok egyike, amire egész hatékony terápiás technikák léteznek. Ezt a könyvet elolvassák majd a szegény PTSD-sek, és azt fogják gondolni, basszus, tök ilyen tüneteim vannak nekem is, hát akkor nincs remény, semmi mást sem lehet tenni, mint hogy megyek a sarki csérrel a déli sarkra. Ez egy hazugság és utálom és MI A FRANC hogy senki nem szólt ennek a nőnek, hogy ilyet nem etikus csinálni. Legalább a köszönetnyilvánításba beleírhatta volna, hogy ha Ön vagy hozzátartozója, akkor hívja ezt a számot vagy mittudomén. 

Hát ez már most TLDR és még bele sem kezdtem, látjátok, semmit sem tanultam a kreatív írás kurzusom a blogbejegyzések terjedelméről. De itt egy kép, ilyen most az utca. Csúszik, mint a nyavalya. 

Tehát. Amikor traumatikus esemény ér minket (valódi, veszélyes vagy fizikailag fájdalmas helyzet, vagy ennek vagyunk tanúi), a traumás emléknyom máshogy rögzül az agyban, mint a sima, hétköznapi emléknyom. A traumás emlékek kevésbé szavakba önthetők, kevésbé vannak bennük szépen egymás után az események, következetlenek, képszerűbbek, erősebb érzelmekkel telítettek, mint a hétköznapi emlékek. Emellett sokkal könnyebben aktiválódnak csak úgy, akaratunk ellenére. Egy traumás emlék több, erős, akár egymással össze sem függő képkocka, erős érzelmi töltettel, ami többnyire félelem, de lehet mellé düh, szégyen, bűntudat, bármi. A traumás emlék emellett nagyon könnyen aktiválódik, ha kell, ha nem: olyan, mintha a traumaemlék kiemelt FB-bejegyzés lenne, nem fog rajta az idő, nem megy lejjebb a hírfolyamban. 

Ennek az az értelme, hogy amikor még ősember voltunk és a haverunkat a szemünk láttára megette a kardfogú tigris a sárga bokroknál, akkor utána nagyon hasznos, ha van egy automatikusan és rendkívül könnyen aktiválódó, kiemelt emlékünk erről, és ahányszor megmozdul a sárga bokor, nem vesztegetjük az időt gondolkodással, hanem már futunk is az ellenkező irányba érzelemvezérelten, és lehet, hogy csak 50 méter után vesszük észre, hogy jé, hova futunk. 

Az összes traumaterápiás módszer célja, hogy így vagy úgy, a traumás emléknyomot "kiemelt", képszerű, indokolatlanul érzelemdús emlékből egy olyan hétköznapibb, sima emlékké alakítsa. Valamint értelemszerűen a traumát átélt embereknek teljesen felesleges magyarázni, hogy lépjen túl rajta, hiszen ha meg tudná változtatni az emléknyom jellegét, már nyilván megtette volna. 

Az összes traumaterápiás módszer a rekonszolidáción alapul, az pedig azt jelenti, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy emléknyomot aktiválunk (magyarul, eszünkbe idézzük), akkor az emléknyom megváltozik, és az újabb verziót menti el az agyunk. A konszolidáció azt jelenti, amikor egy emlék a rövid távú memóriából a hosszú távúba kerül, a rekonszolidáció meg azt, amikor a hosszú távúból elővesszük, csinálunk vele dolgokat, és újra elmentjük a hosszú távúba. Az emléknyom minden felidézéskor megváltozik, ezért az igazságügyben már nem nagyon veszik komolyan azt a tanúvallomást, amit a tizenötödik kikérdezéskor adsz, mert ki tudja, abból már mennyi az eredeti. Ezt a jelenséget használjuk ki a traumaterápiás módszerekkel. Ez egyáltalán nem kellemes, mert a páciensnek kicsit vagy nagyon, de biztosan kell a traumáira gondolni, amit nyilván ki szeretne. 

Az összes traumaterápiás módszerhez szükséges, hogy amikor előhívjuk a traumás emléket, az kellemes, biztonságos környezetben történjen, és ne veszélyes vagy veszélyesnek ítélt környezetben, mert akkor csak újabb veszélyt kapcsolunk hozzá, és az nem segít. 

A módszerek különbségei abból adódnak, hogy amikor előhívjuk a traumás emléket a biztonságos környezetben, akkor MIT csinálunk vele. A legegyszerűbb, de leghosszadalmasabb, ha beszélünk róla egy kedves terapeuta nénivel a szobanövényekkel teli, kellemesen berendezett rendelőjében, sokszor. Így a traumás, 100% veszélyes emlékhez minden alkalommal hozzákötődik a kellemes hangulat, kanapé, fokföldi ibolya vibe egy morzsája, és sok ilyen alkalom után már csak 95% para és 5% kellemes lesz. Természetesen a barátainkkal is csinálhatjuk ugyanezt, de lehet, hogy egy idő után megunják, vagy ők is elmondják a saját traumájukat, vagy túlságosan kiborulnak a miénktől és így nem tudják tartani a biztonságos légkört, szóval kicsit bonyolultabb, de legalább ingyen van. Ez a fajta változás sok idő. Azt is lehet, hogy a traumánkat felidézzük és leírjuk, attól verbálisabbá válik és kevésbé bevillanó képszerű lesz, jobban fog hasonlítani sima emlékre, asszem még Auschwitzzel van valami kutatás a naplóírás hatékonyságáról. A modernebb traumaterápiás módszerek valamilyen formában imaginációt alkalmaznak, vagyis magunk elé kell képzelnünk a traumás eseményt, aztán meg más dolgokat kell magunk elé képzelni, ehhez fura szemmozgásokat végzünk (az EMDR-ban), vagy okosan gondolkodunk is (a Prolonged Exposure-ben) vagy képzeletben változtatunk a traumafilmen a terapeuta segítségével (a sématerápiában a trauma rescripting során). Biztos van még más is, amit nem ismerek vagy nem jut eszembe. A fura, új módszerünk is imagináció, de arról még nincs elég adat. 

Tehát vannak módszerek, vannak egyedül is alkalmazható módszerek (a traumaírás, amiről persze már külön kurzusok is vannak, de nem kell túlbonyolítani), és vannak pszichológusnál elérhető módszerek. EMDR  és sématerápia széles körben van Magyarországon, Prolonged Exposure-ről nem tudok. Persze, privátban, ami rémesen igazságtalan, tudom. Amúgy a Migrations végén, a köszönetnyilvánításban megköszöni a szerző a tudományos lektor munkáját, WTF. Nyilván ornitológus volt és egyedül a sarki csér helytállóságát ellenőrizte, az ökoszisztéma, földrajz, környezettudomány (vagy mi az environmental science magyarul), meg a trauma nem tartozott a szakterületei közé. És a hajózás sem. Ja, hát abba bele sem kezdek. 

Minden, ami szép, öröm lesz örökké

Cím Keatstől, mert agyamra ment a Hyperion-tetralógia. A 2025-ös év azzal kezdődött, hogy váratlanul meghalt Agnus férje, aki tök jó fej volt, aztán később az év során szintén váratlanul meghalt egy gyerekkori barátnőm anyukája, és én ettől annyira megijedtem, mármint hogy az ilyesmi csak így lehetséges, hogy utána már automatikusan lényegesen alacsonyabbra tettem a lécet. Abban az értelemben, hogy oké, minden rendben van, amíg életben vagyunk. Nem borultam ki olyanon, hogy meghúztam az autót. Egész évben az a vers járt a fejemben, hogy csak meg ne halj, csak meg ne haljak*, amiről fogalmam sincs, hogyan került a fejembe és hol hallottam, és mindig örültem, hogy fú, még mindig élünk, akkor mi a probléma.

Sajnálatos módon ettől nem lettem egyáltalán ilyen kedves, elégedett, boldog, vagy más módon spirituálisan megvilágosodott, és pontosan annyira kritikus vagyok, veszekedős és nyafogós, mint normálisan. Kár. Szerencsére nem lettem szorongóbb se, elmentem az életkoromban javasolt szűrővizsgálatokra (meg a férjemet is elküldtem), de amúgy ugyanolyan jól alszom, mint annakelőtte és pont ugyanannyit szorongok, mint világéletemben szoktam. 

Amúgy túl sok minden nem történt, de ez a KÍgyó éve volt, amire jellemző a passzivitás, elmélyülés, tervezgetés, vagyis az ugrabugrálás hiánya. (A következő a Ló éve lesz, az dinamikusabb, de csak februártól kezdődik.)

A kedvenc pillanatom az volt, amikor ültünk Koh Phanghanon a friss déligyümölcsökből és banana pancake-ből álló reggelinél az óceánparti szállásunk napfényes-szellős teraszán és csillámlott a víztükör és áradt a csí és szürcsöltük a coconut shake-et és a Fiú elgondolkodva így szólt: Anyi, kérdezhetek valamit? Miért pont Norvégiába költöztünk?. A kedvenc sétám, amikor Humannel elmentünk a Martinovics térre és megkerestük a 4/B-t, a kedvenc dalom a spotify szerint a Half note city-től a Nem az a Hold**, ami tényleg igaz, szeretem azt a számot (és a Half Note City többi számát is szeretném, ha nem lennének az idegesítően artisztikus szövegeik, de sajnos), ráadásul a tökéletes bemelegítő szám a futógépre. A kedvenc ételem a 886 Dim Sum Bisztróban az az izé, amit ettünk, nem emlékszem a nevére, zsíros sertéshús volt benne, amit soha nem eszem és nem is szeretek, és valamiért csodálatos volt, meg a saját sütésű bejglijeim, örökké hálás vagyok Piszkének a receptért (és az összes családtagom és még néhány kollégám is). A kedvenc filmem a Flow, de meglepően jó volt az Érzelmi érték is, amire fanyalogva mentem el kortársnyomásból, nem szeretem Renate Reinsve-t, tömve volt a mozi és a mellettem lévő két csaj videókat nézett a telefonjukon és selfie-módban rúzsozták magukat Stellan Skarsgard drámai monológja kellős közepén (Sandefjordban). Persze, nagyon kevés felnőtt filmet láttam idén, viszont majdnem az összes gyerekfilmet moziban (küldetésem a gyermekek moziba hurcolása). A könyvekről már beszéltem. 

Ugyanott dolgozom mint eddig, a kis pszichoterápiás bentfekvős osztályon az erdő szélén, nyugis. Befejeztük a traumaterápiás módszerünk pilot study-ját és íródik a cikk, sokkal lassabban, mint gondoltam, de nem én írom, hanem mások, én már megírtam a saját kis részemet, szóval majdcsak lesz valami. Elkezdtünk ugyanerről egy randomizált, kontrollált vizsgálatot, ami lassabban megy, mint gondoltuk, nekem kell bevonni bele résztvevőket, és valamikor novemberben mondtam a Pszichológusnak (65 éves férfi), hogy kellene nekem valami motivációs lökés. Ő Norvégia egyik legismertebb viselkedésterapeutája, nyilván jutalmazásban gondolkodott, úgyhogy azóta mindig, amikor bevonok egy új résztvevőt, kapok tőle egy csillámos cicás matricát, és rögtön azon a héten hirtelen bevontam négy főt, azóta is mindenki ezen röhög (hogy a viselkedésterápia mennyire hatásos). Voltam Amszerdamban kongresszuson, semmi kedvem nem volt hozzá, és aztán csodálatos volt Mamintivel is meg Johnnyval is találkozni, nagyon jó volt úgy résztvenni kongresszuson, hogy kizárólag kedvtelésből vagyok ott, nem kellett saját előadás vagy poszter miatt paráznom, és belelkesültem újra a pszichiátriába, a nerdségbe, hogy a tánc neurobiológiája, meg hogy ha blokkolod az egerek REM-fázisát alvás közben, akkor máshogyan emlékeznek a traumákra, imádom. 

Elmentem két kör kreatív írás kurzusra, nem volt hibátlan, de mindkét kört hasznosnak éreztem, az elmélet között is volt olyan, amit tudok használni, és a beküldött szövegek javítása is tanulságos volt (és ez utóbbiban nem bizonytalanodtam el, pontosan tudtam végig, mi az, amit tényleg javítanom kell, és mi az, amit Andi nem szeret, de én akkor is benne hagyom, mert direkt tettem oda). A regényem nem tudom, hogy áll, néha megrémülök, hogy úristen, soha az életben nem lesz kész, egyébként terjedelmileg 50-60%-nál, de sok javítandó rész van még. Nagyjából abban a mindsetben vagyok, hogy hát, lehet, hogy szar lesz, de egyszerűen annyira akarom, hogy létezzen a 90-es évek Sopronjában játszódó női autofikció, hogy kénytelen vagyok megírni (Isolde: The Beginning). Nem tudom, mikor lesz kész, kevés időm van rá és azt is rosszul osztom be, szóval izguljunk, hogy ne legyen még világvége. 

A komplett ősz és december egy komplett, folyamatos FOMO volt, plusz hátfájás, fejfájás, lábfájás, köhögés, mindig valami. Vagyis nem is a FOMO a megfelelő kifejezés, nem féltem arról, hogy lemaradok valamiről, hanem pontosan tudtam, hogy lemaradok valamiről és szomorkodtam miatta. Grief Of Missing Out. Kezdjük ott, hogy a Húgomnak született gyereke, és én azt mindig úgy képzeltem, hogy majd ott fogok kéretlen jótanácsokkal és nutellás süteménnyel nyüzsögni, erre még mindig csak videochaten láttam. Volt At Night I Fly koncert, ami a kedvenc magyar progrock zenekarom és kb évente egyszer koncerteznek és akkor pont nem voltunk otthon, lemaradtunk a Népi Papa és a haverokról is idén, a Medúzák nélkülünk ettek a Parázsban, a volt kollégáim, a Senior Klub (Niké, Kolléga, Johnny, Kislány meg én), akik utoljára kb húsz éve söröztek együtt, most szerveztek közös sörözést, amiről lemaradtam, megnyílt új helyen a Málna, és akkor miután egész ősszel ezen nyígtam, eljött a december, most nem utaztunk Magyarországra, mert dolgoztam még 24-én is és két ünnep között is, és a gyerekek is eredetileg arra szavaztak, hogy tavaly utaztunk, idén itthon töltsük a karácsonyt, mármint Norvégiában-itthon. Aztán a karácsony előtti héten elkezdték, hogy emlékszel, milyen jó volt tavaly ilyenkor Sopronban a Fő téren a karácsonyi vásáron (sapkákat és kesztyűket venni, mert megfagytunk), meg anyukám szülinapi bulija, és én is elkezdtem, hogy basszus, tényleg milyen jó volt Pesten a barátainkkal, meg amikor Sopronban a hosszú, fekete, harminc éves szövetkabátomban (még mindig iszonyú jól néz ki szerintem, a régi Panic! márka, a felálló szőrű macska logóval) gyalogoltam le az Erhardtba a kacsacombokért, és a sógornőm látott a kocsiból és rögtön tudta, hogy én vagyok, mert csak én járok ilyen vidám léptekkel. 

Igen, tudom, hogy ha egész évben életvitelszerűen Magyarországon élnénk és az ottani állami egészségügyben dolgoznék és a gyerekeim az ottani közoktatásba járnának, akkor lehet, hogy nem járnék ilyen vidám léptekkel. Bár, ami a közoktatást illeti, abban itt is boldogtalanok. Igen, arra is FOMO-m van, hogy nem tehetek többet Magyarországért, Sopronért, a szűk családomért, a barátaimért, csak ilyeneket, hogy Sopronban helyi vállalkozóknál veszem a könyvet, fagyit, péksüteményt, specialty kávét (mondjuk eleve náluk van a jó cucc), meg ingyen oktatok egy magyar egyetemen (online, pár órát), meg elmegyünk majd szavazni. 

Még az is volt a tavalyi évben, hogy részben a regényemnek és az ahhoz kapcsolódó, régi naplóim olvasgatásának köszönhetően, részben meg véletleneknek köszönhetően, több, régi barátommal is többet beszéltem ebben az évben, mint amúgy szoktam (meg Charlessal találkoztunk is Thaiföldön, mert ő ott él), és ez jó. Továbbra is meggyőződésem, hogy "embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél" (Semprun), és egyedül a szeretetnek van _bármi_ értelme a világon, akármilyen kicsi vagy fura helyeken is bukkan fel. 

Terveink a jövő évre: spórolás, és ha sikerül, nagyobb lakásba költözni, mivel a Fiú (9) és a Lány (12) egy db, nagyon kicsi gyerekszobán osztozik, amit ráadásul néha vendégszobának és dolgozószobának is használunk, és előbb-utóbb kell még egy szoba. Már nézegetek hirdetéseket, egyelőre egyik se tetszik, ami kijönne a pénzünkből, szóval, meglátjuk. A gyerekek nagyon akarnak már macskát, szóval elképzelhető, hogy beszerzünk egyet jövőre. A Lány idén végez az általános iskolában (az itt 7 osztályos) és megy tovább a 3 éves ungdomskole-ba, és szeretnénk, ha azt már nem a norvég közoktatásban, hanem a nemzetközi iskolában kezdené, jelentkeztettük oda, meglátjuk, bekerül-e. A szerencsére bízzák, nincs felvételi. A Fiút is jelentkeztettük, mert határozottan ragaszkodik hozzá, hogy ő sem szeret ide járni és át akar menni. Ez a város másik felében van, és tandíjat is kell fizetni, szóval lakásvásárlási terveinket az is befolyásolja majd, hogy bekerülnek-e vagy sem (mind földrajzilag, mind pénzügyileg). További tervem, hogy írom tovább a regényem, meg tornázgatok, meg nagyjából egészségesen eszem, ahogy eddig. 

Ami a világot illeti, hát igen, az nem néz ki jól, de remélem, kitart még egy darabig. Tavaly valahogy szóba jött a munkahelyemen a jövő / klímaváltozás / külpolitika / világvége, és mondtam valami olyasmit, hogy "...ha a világ tíz év múlva is rendben lesz", mire a Pszichológus megkért, hogy definiáljam pontosabban a "rendben lesz"-t, és azt mondtam, hogy "ha lehet kapni elérhető áron pisztáciafagylaltot valódi pisztáciából". Akkor nincs nagy baj, nem? Akkor valószínűleg nem egy sivatagban élünk és nem is bombáznak. Nagyon szeretem a Világ Dolgait, a somlóit a Gerbeaudban, a szín szerint rendezett könyveimet, a cseresznyevirágzást Sopronban, a dzsungeltaxizást Koh Phanghanon, az OPI körömlakkokat, a teraszunkról a színes, norvég naplementéket, a furcsa alakú felhőket, az érdekes, új zenéket, a Love me two times-ot (The Doors) énekelni hangosan az autóban, az esti olvasást a gyerekeimnek, a barátaimmal sétálásokat Budapesten és a világ minden táján, hogy a férjem behozza a reggeli kávémat, a fürdést a 18 fokos tengerben, az új, színes, Búzás Tünde-sálamat, a havas tájat (nézni bentről) (történik épp, 1. ábra), szóval remélem, sokáig még lehet ezeket csinálni, enni, nézni. 

Akkor legyen minden így. 

 

* Szécsi Margit: Arany sarkantyúk 

Csak meg ne halj, csak meg ne haljak, 
csak el ne vássunk túlkorán, 
arany sarkantyúk a világon,
az isten vágtató lován.

**Megpróbáljuk bemásolni ide a kódot, lássuk, működik-e.