Fú, gyerekek. Az volt a terv, hogy februárban, amikor itt a téli szünet van, hazautazunk nyaralni, megnézni Húgom gyerekét, meg bandázni a medúzákkal, amire optimistán asztalt is foglaltam a Parázsban, meg foglaltam magamnak időpontot tüdőszűrésre, mert régebben dohányoztam és mindjárt öreg leszek és Norvégiában a szűrővizsgálatokban nem annyira jeleskednek (tök jó program van a méhnyakrákra, és ennyi), meg megnézni a hóvirágot vagy ami épp nyílik Sopronban. Nagyon számoltuk a napokat, itt pont az undi fajta tél volt, nem a napsütéses-havas, hanem a szürke, és mindkét gyerek külön-külön boldogtalan volt az iskolájában, és október óta nem voltunk Magyarországon és lemaradtunk mindenről. Aztán nem tudtunk elutazni, mert beteg lett először a Lány, aztán mindenki más is, pedig amúgy kicsit betegen még simán szoktunk utazni, de most nem voltak abban a formában. Ilyen sima vírusfertőzés, láz, torokfájás, hasfájás, nyamvadás. Úgyhogy itthon nyomódtunk és nem csináltunk semmit, szar idő volt, videójátékoztak meg olvastunk meg hömbölögtünk (mondjuk Pesten is pont hóvihar volt és nem jártak a vonatok és lezárták a bécsi repteret, szóval rengeteg nyűgtől is megmenekültünk).
Jó, gondoltam, jó, akkor letudtuk ezt a kört, és akkor vártam a márciusi egy hetemet, amit megkaptam spesialistpermisjon-re, az ilyen "sabbathical", itthon olvasom a szakirodalmat, már előte túlterveztem magamat, miket fogok csinálni, meg hogyan csalok el időt a regényem írására, aztán előkerült Anikó, úgyhogy meghívtam, hogy látogasson meg, majd szépen dolgozgatunk ki-ki a maga laptopján, meg kirándulunk a napsütéses márciusban, akkor itt már nyílik a hóvirág. Hát atomszar idő volt egész héten, de a jéghideg, szakadó eső, meg betegek lettek sorban a gyerekek, majd én, majd megfertőztük Anikót is, aki amúgy sem a legvidámabb volt éppen élethelyzeti fejleményekből adódóan, de legalább rátukmáltam és elolvastattam vele a regényem meglévő részét (mivel időnként szerepel benne), nem húzott ki semmit. Azért elmentünk a Köves Helyre, ami rossz időben még sokkal fenségesebb, mint szélcsendben, így néz ki.
Aztán nyamvadtunk tovább, én a szőnyegen fetrengtem hátfájás miatt és a férjemnek nyígtam, hogy soha többé nem vagyok képes Európában tölteni a telet, ez embertelen, a gyerekek tovább utálták az iskolát, Trump megtámadta Iránt, hallgattam a traumaszakrendelőben a betegeim traumáit, az óvónő, akit erőszakkal letaperolt egy apuka, amikor jött a gyerekért, (én nagyon sok nagyon csúnya történetet hallok munkám során, de azért engem is meg lehet lepni), naponta újabb korrupciós ügyek fogadtak a magyar híroldalakon és változatos halálos balesetek meg antibiotikumrezisztens baktériumok meg egyéb világvége a norvég oldalakon, jött a másik betegem, nyugdíjas tűzoltó, aki szétroncsolódott autókba szorult élő- és holttesteket és kőomlás által kilapítottakat mentett egész életében, most meg rémálmai vannak és minden volt kollégája, akikkel lehetne a régi sztorikról beszélni, alkoholista lett, aztán volt szülői értekezlet kétszer 2,5 óra, az egyiken elmondták, hogy melyik appoktól és bűnszervezetektől kell óvi a gyermeket, mert beszervezik drogárusnak vagy radikalizálják vagy szexuálisan kihasználják és zsarolják, a meghívott előadó rendőrnő megemlítette a 764 nevű hálózatot, annak a wikipedia oldalától végleg lejöttem az életről, a másik szülőin "csak" az osztályon belül jelenleg folyó bullyingról volt szó, a norvég hírodalakon az enyhe tél miatt idén korábban aktív egyetlen mérgeskígyónk, a keresztes vipera, plusz gázai övezet, Trump, és mindent elborít az AI témák mentek. De most komolyan, én nem szoktam ilyen lenni, alapból is tudom, hogy az emberiség tele van aljassággal és gonoszsággal, és ugyanannyi szeretettel, kreativitással és szépséggel is, nem szoktam ezen ledöbbenni, de most nyilvánvalóan túladagoltam. Az isten szerelmére, semmilyen állatfaj nem kínozza kizárólag kedvtelésből a saját fajának gyerekeit, meg mi az, hogy mész a gyerekért és a mindenkinek az ovis jelével felmatricázott kisszekrényeknél megujjazod az óvónőt WTF. Aztán nézegettünk eladó házakat, amitől egisztenciális krízisbe kerültem, mármint a szónak nem a pénzügyi, hanem a lételméleti értelmében (jó, amúgy a pénzügyiben is): hogy ha veszek itt egy házat, akkor itt kell élnem, a ház az nagyobb elköteleződés, mint a lakás, mi lesz, ha például Pataki csempét rakatok fel a konyhába (nagy álmom), vagy elültetek egy fát, akkor tuti itt fogok megöregedni a gyönyörű, de képmutató és unalmas Dél-Norvégiában, ó, irgalom atyja, ne hagyj el.
Szóval a húsvéti szünet előtti utolsó munkanapomon már nevetségesen elegem volt a Világ Sötét Oldalából, ugyanakkor a munkahelyem egy gyönyörű erdőszélen van, mindig öröm kinézni az emeleti meeting roomból, egy óriás tölgyfa, madarak, egy-egy mókus, most is valami szokatlan madarat láttam az ajtó előtt, úgyhogy közelebb mentem lefotózni, és láttam, hogy hetem / hónapom méltó megkoronázásaként egy madár eszi ki éppen egy másik (halott) madár belsőségeit az utóbbi mellkasán tátongó lyukból. Ööö, oké. Beteszem nektek a képet, nehogy azt higgyétek, hogy mindezt csak hatásvadászatból találtam ki. Azért visszamentem és megkérdeztem a jófej, idős ápolónőt, hogy ez itt így normális-e, mégiscsak egy kórház vagyunk, azt mondta, ez a természet rendje, de azért kicsit odébb hessegette, mégse a küszöbünkön legyen a mészárlás.
Mérgemben gyorsan kiolvastam az idegesítő ausztrál nő farkasos könyvét, amiről már tudtam előre (az előző könyve meg a review-k alapján), hogy cringy traumaporn, családon belüli és kívüli erőszakkal és hatásvadász részletességgel tárgyalt traumával és ha bízhatunk a szerzőben, háromoldalanként nyír ki valakit (embert vagy állatot) indokolatlanul szörnyen, nem is csalódtam.
Persze, örökké nem lehet a sötétben dagonyázni, szóval elmentem a lebegő szaunába és fürödtem a 3 fokos tengerben, ami a legutóbbi nulla fokoshoz képest kifejezetten melegebbnek érződött (korábban még egy léken kellett bemenni, lásd alább), meg elkezdtem olvasni ezt a könyvet, aminek a felét értem (az idegtudományi részek 90%-át és a zeneelméleti részek 10%-át), de imádom, tökéletes gyógyír, ha meginogna a hitünk az emberiség... létjogosultságában.
Aztán elutaztunk végre egy hétvégére Budapestre, ahol ettünk normális péksüteményeket meg voltunk papírboltban (gondolom, egyetértünk abban, hogy a papírbolt antidepresszáns), meg voltam a kedvenc thai masszázs-helyemen, tegnap meg elvezettem Askerig meg vissza, az kétszer egy és negyed óra, és direkt egész úton énekeltem (főleg szomorú számokat, a spotify-jal, nem egyedül), az éneklés endocannabinoidokat szabadít fel az agyunkban*, ezáltal hangulatjavító hatású, tehát ha nincs kedvetek egyáltalán énekelni, az máris egy okkal több, hogy kéne.
*Ezt még az előző, témába vágó könyvben olvastam, ebben, ez sokkal könnyebb olvasmány. Három könyvet olvasok el a zene neurobiológiájáról és neuropszichológiájáról, mivel annak, amit Maminti ajánlott, már a tartalomjegyzékét sem értettem, ezért gondoltam, az lesz az utolsó, és így ez a három, nehezedő sorrendben talán megfelelően taktikus megközelítése a témának.