Most, hogy Magyarországon hideg van, az összes Norvégiában élő magyar influenszer, plusz a Yukonban élő magyar influenszer arról ír, hogyan kell havat lapátolni, nem elcsúszni a jégen, és mit vegyél fel, ha hideg van, erre én cseppet sem aktuálisan a traumaterápiákról fogom osztani az észt, mert felhúztam magam egy könyvön. De azért túlélőtanácsaim Északról röviden: macska, gyapjú. Nem a nyávogó macska, hanem a cipőre húzható.
Tehát a Migrations című könyvön húztam fel magam, magyarul Az utolsó vándorlás néven fut, és az egyik miliőterapeuta-ápolónő ajánlotta, aki félállásban kéziratokat szemléz és irodalmilag igényesnek tűnik. Tűnt eddig, haha. A Migrations amúgy egy nagyon izgalmas, nehezen letehető, fordulatos és magával ragadó könyv, csak hát eközben mindenfajta tudományosságra fittyet hányó, öncélú traumákban-dagonyázás. Arról szól, hogy a világban már nagyon sok állatfaj kihalt, van asszem egy db farkas, a tengerben alig van hal, erdők látogatására várólista van, és a főszereplő, kattant csaj az utolsó pár darab sarki csér vonulását követi az északi sarkról a déli sarkig egy halászhajón. (A sarki csér amúgy tényleg elmegy az északi sarkról a délire, megnéztem.) Az egyes számú rettenetesen bosszantó dolog, hogy a rengeteg állatfaj kihalása semmilyen hatással nincs az emberiségre, ugyanúgy van város, autó, laptop, az ír családnak kertje almafákkal, lova, stb, szóval az állatvilág elvesztése kizárólag esztétikai probléma, azaz hogy már nem gyönyörködhetünk többé a tigrisben meg a kockamedúzában, mert mind kinyúvadt. Szerintem ezt így tálalni BORZASZTÓAN káros, mert ugyanis nem azért kell vigyázni a sok kis madárra meg nyuszira, mert szépek, hanem, mert ha összeomlanak a táplálékláncok, akkor az ember is előbb-utóbb kihal vagy legalábbis nem tud csak úgy boldogan kertészkedni, mert nem poroznak a méhek, plusz a kertedet felzabálják a sáskák, mert nem ették meg őket a madarak (mert kihaltak), satöbbi, és ezt Charlotte-nak is tudnia kellett volna, ha bejárt volna középiskolában biológiaórára. Egy olyan világban, ahol a klímaváltozás miatt kihalt szinte a teljes állatvilág, ott éhínség van és járványok, és a legkisebb problémánk lesz az esztétika, és rettentően félrevezető ezt sugallni, és ha klímakutató és/vagy biológus lennék, akkor ezen mérgelődnék, de most a másik dolgon fogok.
Tehát a főszereplő csaj eléggé kattant, diagnózist nem mondanak rá, de érzésre az a páciens, akin vitatkozunk, hogy komplex PTSD (poszttraumás stressz zavar) vagy inkább borderline személyiségzavar plusz sima PTSD. A legtöbb olvasónak nem túl szimpi, eléggé önző is, én bevallom, kedveltem, a kötődési zavarát és a fura férjével való fura kapcsolatát is. A csaj többszörösen traumatizált (nem mondhatom meg, mik a traumái, mert az spoiler és csak a végén derülnek ki), és a PTSD összes tünetét szépen felvonultatja, de így tanítani lehetne a DSM 5-öt rajta. Bevillanó képek, flashbackek, rémálmok révén önkéntelenül újraéli a traumát, próbálja elkerülni a traumákkal kapcsolatos gondolatokat, érzéseket, helyszíneket, alvászavar, koncentrációzavar, és plusz még súlyos disszociatív tünetei vannak, amikor is hozzáférhetetlen állapotban vagy álmában embereket fojtogat, veszélyes helyekre mászik fel, dolgokat csinál, amit nem is akart, valamint nem emlékszik rendesen a traumáira - az egyikre eleinte egyáltalán nem. Ebben így dagonyázunk, rengeteget szenved a tüneteivel a szereplő, és amikor eljutunk oda, hogy kiderülnek a traumák, akkor az olvasó is rengeteget szenved, mert jó alaposan, részletgazdagon és mind érzelmileg, mind fizilailag vérben tocsogva kapjuk. Hát, oké, aki szereti az ilyesmit. Amin én felhúzom magam, az az, hogy ez egész könyv során egyetlen egyszer sem merül fel, hogy a PTSD-re vannak terápiás módszerek. Egyszer, egy pszichiáter ad neki egy altatót, ami nem használ. Nem arról van szó, hogy a csaj nem akarja vagy nincs lehetősége kipróbálni a terápiát, vagy nem szimpi neki vagy nem hisz benne vagy nem használ, hanem egyszerűen ebben a világban nemlétező. Még a kihalt prérifarkas is jobban létezik, arról legalább fotó van.
A kattant kiscsajnak nincs esélye a változásra. A kötődési zavarán sem változtathat, arról sokszor elmondják, hogy nincs mit tenni, it's in her nature (ilyen a természete), jó, ezt még lenyeltem, kapcsolati mintákon tényleg nehéz változtatni, sok óra, sok pénz (de nem lehetetlen). De a PTSD, amikor (próbálok spoiler nélkül bénázni) megerőszakolnak, vagy átélsz egy szörnyű szülésélményt, vagy a harcmezőn leviszi a haverod fejét a gránát, vagy te érsz oda elsőnek a roncsolt autóbalesethez, meg ezek: az olyan pszichés zavarok egyike, amire egész hatékony terápiás technikák léteznek. Ezt a könyvet elolvassák majd a szegény PTSD-sek, és azt fogják gondolni, basszus, tök ilyen tüneteim vannak nekem is, hát akkor nincs remény, semmi mást sem lehet tenni, mint hogy megyek a sarki csérrel a déli sarkra. Ez egy hazugság és utálom és MI A FRANC hogy senki nem szólt ennek a nőnek, hogy ilyet nem etikus csinálni. Legalább a köszönetnyilvánításba beleírhatta volna, hogy ha Ön vagy hozzátartozója, akkor hívja ezt a számot vagy mittudomén.
Hát ez már most TLDR és még bele sem kezdtem, látjátok, semmit sem tanultam a kreatív írás kurzusom a blogbejegyzések terjedelméről. De itt egy kép, ilyen most az utca. Csúszik, mint a nyavalya.
Tehát. Amikor traumatikus esemény ér minket (valódi, veszélyes vagy fizikailag fájdalmas helyzet, vagy ennek vagyunk tanúi), a traumás emléknyom máshogy rögzül az agyban, mint a sima, hétköznapi emléknyom. A traumás emlékek kevésbé szavakba önthetők, kevésbé vannak bennük szépen egymás után az események, következetlenek, képszerűbbek, erősebb érzelmekkel telítettek, mint a hétköznapi emlékek. Emellett sokkal könnyebben aktiválódnak csak úgy, akaratunk ellenére. Egy traumás emlék több, erős, akár egymással össze sem függő képkocka, erős érzelmi töltettel, ami többnyire félelem, de lehet mellé düh, szégyen, bűntudat, bármi. A traumás emlék emellett nagyon könnyen aktiválódik, ha kell, ha nem: olyan, mintha a traumaemlék kiemelt FB-bejegyzés lenne, nem fog rajta az idő, nem megy lejjebb a hírfolyamban.
Ennek az az értelme, hogy amikor még ősember voltunk és a haverunkat a szemünk láttára megette a kardfogú tigris a sárga bokroknál, akkor utána nagyon hasznos, ha van egy automatikusan és rendkívül könnyen aktiválódó, kiemelt emlékünk erről, és ahányszor megmozdul a sárga bokor, nem vesztegetjük az időt gondolkodással, hanem már futunk is az ellenkező irányba érzelemvezérelten, és lehet, hogy csak 50 méter után vesszük észre, hogy jé, hova futunk.
Az összes traumaterápiás módszer célja, hogy így vagy úgy, a traumás emléknyomot "kiemelt", képszerű, indokolatlanul érzelemdús emlékből egy olyan hétköznapibb, sima emlékké alakítsa. Valamint értelemszerűen a traumát átélt embereknek teljesen felesleges magyarázni, hogy lépjen túl rajta, hiszen ha meg tudná változtatni az emléknyom jellegét, már nyilván megtette volna.
Az összes traumaterápiás módszer a rekonszolidáción alapul, az pedig azt jelenti, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy emléknyomot aktiválunk (magyarul, eszünkbe idézzük), akkor az emléknyom megváltozik, és az újabb verziót menti el az agyunk. A konszolidáció azt jelenti, amikor egy emlék a rövid távú memóriából a hosszú távúba kerül, a rekonszolidáció meg azt, amikor a hosszú távúból elővesszük, csinálunk vele dolgokat, és újra elmentjük a hosszú távúba. Az emléknyom minden felidézéskor megváltozik, ezért az igazságügyben már nem nagyon veszik komolyan azt a tanúvallomást, amit a tizenötödik kikérdezéskor adsz, mert ki tudja, abból már mennyi az eredeti. Ezt a jelenséget használjuk ki a traumaterápiás módszerekkel. Ez egyáltalán nem kellemes, mert a páciensnek kicsit vagy nagyon, de biztosan kell a traumáira gondolni, amit nyilván ki szeretne.
Az összes traumaterápiás módszerhez szükséges, hogy amikor előhívjuk a traumás emléket, az kellemes, biztonságos környezetben történjen, és ne veszélyes vagy veszélyesnek ítélt környezetben, mert akkor csak újabb veszélyt kapcsolunk hozzá, és az nem segít.
A módszerek különbségei abból adódnak, hogy amikor előhívjuk a traumás emléket a biztonságos környezetben, akkor MIT csinálunk vele. A legegyszerűbb, de leghosszadalmasabb, ha beszélünk róla egy kedves terapeuta nénivel a szobanövényekkel teli, kellemesen berendezett rendelőjében, sokszor. Így a traumás, 100% veszélyes emlékhez minden alkalommal hozzákötődik a kellemes hangulat, kanapé, fokföldi ibolya vibe egy morzsája, és sok ilyen alkalom után már csak 95% para és 5% kellemes lesz. Természetesen a barátainkkal is csinálhatjuk ugyanezt, de lehet, hogy egy idő után megunják, vagy ők is elmondják a saját traumájukat, vagy túlságosan kiborulnak a miénktől és így nem tudják tartani a biztonságos légkört, szóval kicsit bonyolultabb, de legalább ingyen van. Ez a fajta változás sok idő. Azt is lehet, hogy a traumánkat felidézzük és leírjuk, attól verbálisabbá válik és kevésbé bevillanó képszerű lesz, jobban fog hasonlítani sima emlékre, asszem még Auschwitzzel van valami kutatás a naplóírás hatékonyságáról. A modernebb traumaterápiás módszerek valamilyen formában imaginációt alkalmaznak, vagyis magunk elé kell képzelnünk a traumás eseményt, aztán meg más dolgokat kell magunk elé képzelni, ehhez fura szemmozgásokat végzünk (az EMDR-ban), vagy okosan gondolkodunk is (a Prolonged Exposure-ben) vagy képzeletben változtatunk a traumafilmen a terapeuta segítségével (a sématerápiában a trauma rescripting során). Biztos van még más is, amit nem ismerek vagy nem jut eszembe. A fura, új módszerünk is imagináció, de arról még nincs elég adat.
Tehát vannak módszerek, vannak egyedül is alkalmazható módszerek (a traumaírás, amiről persze már külön kurzusok is vannak, de nem kell túlbonyolítani), és vannak pszichológusnál elérhető módszerek. EMDR és sématerápia széles körben van Magyarországon, Prolonged Exposure-ről nem tudok. Persze, privátban, ami rémesen igazságtalan, tudom. Amúgy a Migrations végén, a köszönetnyilvánításban megköszöni a szerző a tudományos lektor munkáját, WTF. Nyilván ornitológus volt és egyedül a sarki csér helytállóságát ellenőrizte, az ökoszisztéma, földrajz, környezettudomány (vagy mi az environmental science magyarul), meg a trauma nem tartozott a szakterületei közé. És a hajózás sem. Ja, hát abba bele sem kezdek.