Hajózni márpedig muszáj

Nyáron azt mondta valaki, talán Viktor, vagy Lucia, de inkább mégis Viktor, a teraszunkon, hogy hülyeségnek tűnik kreatív írás-kurzusra mennem, mert már úgyis írok, és nagy a veszélye, hogy majd elmondják, hogyan kell, és akkor hirtelen rájövök, hogy nem is tudok, pedig addig tudtam. Mint amikor valaki elkezd odafigyelni arra, hogyan kell helyesen lélegezni, vagy járni, és abban a pillanatban elbizonytalanodsz, hogyan kell. Humphrey-hatásnak vagy angolul centipede dilemmanak nevezik a problémát, a százlábú után, aki elfelejtett járni, híres zenészekkel és sportolókkal is előfordul, és van, aki soha többé nem tudja dobni a baseball-labdát vagy eljátszani a hegedűversenyt. Na, most jött el ez a pillanat: múlt héten megtanultuk, hogyan kell blogbejegyzést írni, pedig esküszöm, nagyon igyekeztem nem figyelni! De mégis felfogtam, hogy a blogbejegyzésnek bizonyos, megkívánt szerkezete van, meg stílusa, meg karakterlimitje. Amúgy főleg Facebook-bejegyzésre gondoltak itt, ahol az író reklámozhatja magát írói oldalán, mivel ki írna manapság blogot, de blogbejegyzésnek nevezték, és a házi is az volt, írj blogbejegyzést. Úgyhogy azóta kész, nem tudok. Biztos ez is szar lesz. Különben legutóbbi norvég felfedezésemről, a véralkoholmérő-automatáról akartam mesélni, biztos azzal kellett volna kezdeni a bejegyzést, felütésképpen, és csak utána elkanyarodni az önreflexióba, és két bekezdés nyafogás után kanyarodni ismét vissza a véralkoholszintre, jézusom, nem tudom, hogy kell. Azóta ezen röhögök önironikusan, értitek, kettő darab dia volt kb a témáról a kurzuson, és _azonnal_ lefagytam és elfelejtettem, hogyan kell, hogy lehetek ennyire egy megfeleléskényszeres nárcisztikus ennyi idősen, ennyi pszichoterápia után. 

De véralkohol. Tehát Norvégiában probléma az alkohol. Megdöbbentő módon a norvégok sok-sok generációnyi italozást követően még mindig nem jöttek rá, hogy lehet keveset is inni, de esküszöm, lenyűgöző, minden összejövetelen vannak a színjózanok (jó részük súlyos Pepsi Max-függő, a maradék 10% jegesteát szopogat vagy intermittent fastingol), és a csontrészegek. A nagyvárosokat leszámítva nem túl erős a közösségi közlekedés, ezért jó eséllyel kocsival mentetek a kocsmába, buliba, vendégségbe. A törvény szerint egy kicsit lehet inni: 0,2 ezrelékes véralkohollal lehet vezetni, ez kb egy pohár sör. A múltkor pedig gyógyszercéges vacsin voltunk az indiai nővel a szomszéd város menő hoteljának éttermében (most voltam először ilyenen, mert egyedül nem autózom el a szomszéd városba ingyenkajáért), és a hotel bejáratánál vettem észre ezt a kis szerkentyűt. Kifelé menet ki is próbáltam, persze, tudtam, hogy nullát fog mutatni, mivel csak narancslét ittam (pedig volt ingyen vörösbor is, de vezettem sajnos, ráadásul szerda volt, olyankor nem illik inni). Papírba csomagolt, kis papírszívószál jár hozzá, egyszerhasználatos, abba kell belefújni, és a gép kiírja, mennyi a véralkoholszinted, vezethetsz-e, vagy ha nem, mikor vezethetsz, illetve, ha mégis vezetnél és elkapnak, milyen büntetésre számíthatsz. Nekem ez jött ki: 

"Véralkoholszinted a törvényileg meghatározott 0,20 ezrelék alatt van. Beülhetsz a volán mögé. Tudsz hajót vezetni." Tudok hajót vezetni! Ugyan eddig nem tudtam, de örülök, hogy a masina szerint már tudok! Elmeséltem a férjemnek, meg a norvég kollégáimnak is, kivétel nélkül mindenki azt reagálta, hogy nahát, az összes kocsma elé kéne ilyen. 

A gyógyszercéges vacsi amúgy pont olyan volt, mint anno otthon az ilyesmik, meghallgatsz két előadást, amin nem a gyógyszerüket reklámozzák, rád tukmálnak pár szórólapot, amin viszont igen, és ingyenkaja. Részben azért mentem el, mert az egyik előadás a mesterséges intelligencia szerepe a pszichiátriában címet viselte és érdekelt, hogy állunk ezen a téren. Hát jó régen nem hallottam már ennyire semmitmondó negyvenöt percet, szóval, gondolom, sehogy. Az előadást tartó prof és csapata valami olyan kutatáson dolgozik, hogy az AI meg tudja-e majd jósolni, hogy adott páciensnek adott kezelés hatásos lesz-e majd, beleértve pszichoterápiás kezelést is, és akkor majd nem kell szegény pánikbetegeinket kognitív viselkedésterápiával kínoznunk, mert megmondja az AI az elején, hogy Mari néninek úgyse fog használni. Hát ezt amúgy etikailag annyira megkérdőjelezhetőnek tartottam, hogy meg is kérdeztem az előadás után a prof véleményét, de csak lehurrogott. Mármint azt kérdeztem, hogy ha kiderül, hogy az AI mittudomén, 87%-os eséllyel be tudja jósolni, kinél lesz majd hatásos a kognitív viselkedésterápia és kinél nem, akkor hogyan tudjuk etikusan felhasználni ezt az infót? Anélkül, hogy azt kellene mondanunk a pánikbetegeinknek, hogy "elnézést, Mari néni, azt dobta ki a gép, hogy maga úgyse gyógyul meg ettől, szóval a TB nem támogatja, viszlát". Azt felelte, hogy dehát ma is, a fennálló gyakorlatban Ön (mármint én) nap mint nap megítéli, kinek milyen kezelést javasol, annak alapján, hogy van egy elképzelése, melyik lesz hatásos, ez ettől a világon semmiben sem különbözik. 

Ami egy nagyon érdekes válasz, mert ugyan nem ennyire élesen, de valóban hozunk ilyen döntéseket, kinek milyen gyógyszert adunk, milyen típusú terápiára küldünk, az alapján, hogy szerintünk mi fog használni. Nyilván hozunk rossz döntéseket is. Csak azért gondolom, hogy DE AZ MÁS, mert vérkonzervatív gépromboló luddita vagyok, vagy tényleg más? Hát, szívesen elvitázgattam volna ezen, de a kollégáim inkább a munkahelyünkön tapasztalható strukturális problémákról akartak beszélni az ingyensteak felett, és egy kis panaszkodásra meg bitchingre is bármikor kapható vagyok. 

A legérdekesebb dolog, amit az előadó mondott: az AI-nak (nem emlékszem, melyik alkalmazást hozta példaként) sok-sok ezer kutyáról készült képet meg kell mutatni, mire képes lesz nagyjából belőni, mi a kutya és mi nem kutya. Ez azért van, mert a kutyák - itt mutatott egy fotót egy csapat, különböző fajta kutyáról - TELJESEN máshogy néznek ki: egy mopsz még csak távolról sem hasonlít egy agárra meg egy pulira. Érthető, hogy szegény AI-nak sokat kell ehhez gyakorolni.* Ugyanakkor minden hároméves gyerek tudja, mi a kutya, úgy, hogy látott mondjuk max pár tízet életében, nem is mindegyik fajtából, és mégis, valahogyan tudja a csoporthoz tartozást. Hiába addig csak mopszot látott meg agárt, ha meglát egy pulit, annak is azt fogja mondani, hogy vau-vau. Sajnos ezt csak így random tényként megemlítette, és nem merült bele mélyebben és hivatkozást sem mutatott, ahol utánaolvashatnék, pedig nagyon érdekel, miért. Mármint, miért ilyen ügyes a hároméves? De inkább jobb, ha nem találok még ezer dolgot, aminek utána akarok olvasni, miután már így is kinyomtatott, elolvasatlan cikkek hömbölögnek az asztalomon, a fiókjaimban, a hátizsákomban és mindenhol. Random, pszichiátria-idegtudomány-related témákban. Amikbe most nem megyünk bele, mert már így is túl szerteágazó és nyilván követhetetlen ez a bejegyzés, és semmilyen módon nem felel meg a blogbejegyzések ajánlott terjedelmének és felépítésének, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

* Lásd még: The Mitchells vs The Machines-ban pont így győzzük le őket. Elnézést a spoiler miatt.