Embrace the dark become the dark

Elmondom, min húztam fel magam legutóbb és mit ne mondjatok az orvosnál. 

Nyugisan dolgozom a szomszéd szakrendelőben, ahol szoktam kisegíteni, tíz perc múlva ebédszünet. Nem tudom, ez norvég sajátosság, vagy csak nálunk van így, de itt percre pontosan meghatározott az ebédszünet ideje, 45 perc, ettől eddig. Csörög a telefonom, a másik szomszéd szakrendelőből hívnak, ahol sosem szoktam kisegíteni, hogy mindegyik orvosuk beteg vagy szabin van és mostazonnal kéne egy orvos, krízisben lévő szorongó, kényszeres, depressziós, személyiségzavaros leány gyógyszereinek megszakértéséhez. Eldobok mindent, átmegyek. Ott ül a pszichológus fiatalember a pácienssel és mindkét szülőjével. Normális, szőke, norvég család, a szokásos norvég túramárkákban, lány nyugtalan, szülők idegesek, az utóbbi időben mindenki mást mond és a lány csak egyre rosszabbul van. Átnézem a gyógyszerlistáját meg az előzményeit, átgondolom, kifaggatom a panaszairól, arra jutok, hogy az aktuális rosszabbodását nagy valószínűséggel az okozza, hogy hirtelen hagyta abba a paroxetin nevű antidepresszánst. Az összes antidepresszáns túl hirtelen abbahagyásakor lehet ún. diszkontinuációs szindrómát kapni, de a paroxetintől lehet a leginkább, mert annak a legrövidebb a felezési ideje. Legjobb tudásom szerint kommunikálok, meghallgatom minden szereplőt, validálom az érzéseiket, elmagyarázom a diszkontinuációs szindrómát, elmagyarázom, milyen megoldási lehetőségek állnak rendelkezésre. Azt választják, hogy egy nagyon kis dózisban újrakezdi és a modern irányelvek szerinti, hiperbolikus dóziscsökkentéssel csökkenti majd le újra.

A laptopom végig az ölemben van, azon néztem a korábbi gyógyszereit és ambuláns lapjait, és most, hogy ezt megbeszéltük, elkezdem felírni neki a receptet, közben pedig megnyitok egy honlapot, amit meg akarok mutatni nekik, ahol több infó is van erről a kérdésről, ha utána akarnának olvasni. Közben megkérdezi a kiscsaj, hogy mikor kezdheti majd el az újabb dóziscsökkentést, én épp gépelek és bólogatok, hogy pillanat, mindjárt mondom. 
Apuka a kiscsajnak: - Várj már egy kicsit, most kérdezi meg a ChatGPT-t. 

Hát itt, dacára annak, hogy az ebédszünetem végén járunk és utána rögtön jön hozzám a következő beteg és negyed órám lesz betömni a szánalmas ebédesdobozomat, mert persze egy nyomorult büfé sincs a munkahelyemen, hanem otthonról hozzuk a szendvicset, és nem is ebben a szakrendelőben dolgozom, csak szívességből vagyok itt, mégsem borítom rájuk az asztalt, hanem a jellegzetes, dél-norvég nem Duchenne mosollyal (a szád mosolyog, de a szemed nem) elmondom, amiket még akartam, válaszolok a felmerülő kérdésekre, további szép napot kívánok, kijövök. De szerintem ez atom suttyóság volt, és egyáltalán nem volt vicces, én megsértődtem és kikérem magamnak. Ráadásul amúgy nem tartok lépést a pszichiátria minden területével, de pont egy olyan osztályon dolgozom, ahol sok gyógyszercsökkentést csinálunk, és pont ezelőtti héten Amszterdamban az Európai Neuropszichofarmakológiai Társaság kongresszusán beültem az antidepresszáns csökkentést szekcióra, szóval véletlenül pont képben vagyok és nem kell megkérdeznem a ChatGPT-t.* 

Hát, gondolom, épp nem most van szezonja az antidepresszáns csökkentésnek, amikor jön a sötét, egymást érik az elekromágneses viharok és retrográdban a Merkúr, de azért ha valakit érdekel, elmondom, hogy kell, tegyétek el későbbre. 

Az antidepresszánsok nem okoznak függőséget, ugyanakkor mégis lehet, hogy nehéz őket abbahagyni, azért, mert hosszabb használat alatt az agy hozzáidomul a használathoz, megváltozik az idegsejteken a szerotoninreceptorok száma, és amikor abbahagyod, akkor idő kell az idegsejteknek, hogy visszaidomuljanak a gyógyszer nélküli helyzethez és annyi szerotoninreceptort rakjanak ki, ami ahhoz ideális. Van, aki ezt meg sem érzi, és van, akinél ez - kellemetlen, de nem veszélyes - tüneteket okoz. Ezeket a tüneteket diszkontinuációs szindrómának nevezzük. Kb a világon minden tünet és az ellenkezője is rajta van a listán, csupa ilyenek, hogy nyugtalanság, fejfájás, alvászavar, szédülés, izomfájdalom, ingerlékenység. A különféle vizsgálatok szerint az antidepresszánst abbahagyó betegek átlagosan 56%-ának, más study szerint 31%-nak lesznek ilyen tünetei, ebből 2-3% az, akinek súlyos tünetei lesznek. A tünetek többnyire pár hét alatt elmúlnak maguktól, de ritka esetekben elhúzódóak lehetnek. 

Minél több ideig, minél nagyobb dózisban kapta az ember a szert, annál nagyobb az esélye a diszkontinuációs tüneteknek, és bizonyos fajta gyógyszerek (imipramin, paroxetin, venlafaxin, fluvoxamin, escitalopram) jobban hajlamosítanak, mint más. 

Ha el akarjuk kerülni ezeket a tüneteket, akkor hiperbolikusan kell csökkenteni, ami azt jelenti, hogy az elején gyorsan, aztán pedig idegesítően lassan. Itt egy kép, a kék a hiperbola. Az úgy rohadt lassú és nyűg, mert olyan kicsi dózisokat is használunk, amilyen tabletta nem kapható, késsel kell negyedekre vágni meg porrá törni, és sok hónapig tart. 

Ezért ideális esetben a pszichiátered elmagyarázza a diszkontinuációs szindrómát, és döntse el a beteg, hogy ő ezen mihamarabb túl akar esni és kibír pár rosszabb hetet, vagy inkább a lehető legkevesebb tünettel, hosszabb időt is rászánva csinálná. A csökkentési tervet aztán lehet gyorsítani-lassítani útközben is. Amúgy nem jó, ha a pszichiáter bagatellizálja a diszkontinuációs tüneteket és csak legyint rá, mert valóban kellemetlen és ijesztő lehet, de az se jó, ha ráparáztat, ugyanis a kutatások szerint az emberek 17%-a placebo abbahagyása után is tüneteket észlel magán. Ezt nocebo-hatásnak hívjuk, amikor az ember arra számít, hogy tünetei lesznek, és attól aztán lesznek is. 

Ez a jó kis ausztrál oldal, ahol sok infó van minderről pácienseknek és orvosoknak. Ne hasznájuk arra, hogy még jobban ráparázzunk, mert a népek 50-70%-ának nem lesznek diszkontinuációs tünetei, és akinek lesznek, azok is általában enyhék és elmúlnak, ritka az, ami hosszantartó és nagyon zavaró. Én életemben kétszer szedtem antidepresszánst téli depresszióra**, ami rövid ideig tartó használatnak minősül és kicsi dózisokat szedtem, mégis hetekig idegbeteg (ingerlékeny) voltam, amikor abbahagytam, szóval teljesen megértem, aki inkább rászánná az időt és lassan, fokozatosan csökkenti. 

Cím innen:

* Természetesen az ilyesmi nyomába sem érhet keleteurópai élményeimnek, amikor a kigyúrt és csontrészeg hozzátartozó egy harcikutyát pórázon vezetve fenyegetőzött életveszélyesen a budapesti zártosztály folyosóján, és már közben is azt gondoltam, hogy ez remek sztori lesz, ha túléljük. 

 ** Mármint még régebben, Magyarországon szedtem. Norvégiában embrace-elem. 

 

Az ég és föld nem emberi: néki a dolgok, mint szalma-kutyák

Mindenki szarul van vagy meg van őrülve, vannak ezek a hetek. Az összes osztályunkon bentfekvő páciens rosszabbul van, és a szakrendelőbe is félve megyek át, mert az ottani, amúgy általában jól lévő betegeim is mind rosszul vannak, megőrültek, krízisbe kerültek, a mániás beteg csak egyre mániásabb, a depressziós depressziósabb, a sok éve stabil skizofrén hirtelen pszichotikus lesz, a PTSD-sek napi nyolc súlyos triggerrel találkoznak, senki se tud aludni, és hirtelen senkire semmit sem hat 20 mg Zyprexa. A gyerekeim veszekszenek, meghúzom az autót, a Lánynak fáj a lába, nekem fáj a hátam, a gyógymasszázsom kezdete után tíz perccel felhívnak a Fiú iskolájából, hogy azonnal jöjjek érte, mert elesett, és mint kivétel nélkül mindegyik ilyen időszakban: elromlik a mosógép. 

Igazából a lefolyócső romlott el. Beleöntöttem egy palack, műanyagcsőbe is önthető lefolyótisztítót. De nem erről akarok beszélni, hanem a Káosz Sötét Erőiről. 

Az általános őrülettel kapcsolatban megkérdeztem a pszichológusokat, az ateista-materialista azt mondta, "dehát a pszichiátrián dolgozol, ez itt normális", a másik meg, hogy "mørketid". Az a nappalok rövidülését és az éjszakák hosszabbodását jelenti, és nehezen hiszem el, hogy csupán ennyi áll a jelenség hátterében. A sötéttől az ember télidepressziós lesz, motiválatlan, pokróc alatt édességet zabáló, téli álomra vágyó állatka, mint én, nem pedig változatos módokon megőrül. (Elnézést a pongyola és minden szempontból helytelen megfogalmazásért, de nem tudom máshogy jól összefoglalni, hogy mindenki a maga módján lesz rosszul.) És amúgy is decemberben van a rendes sötét, ez az egész pedig már október végén elkezdődött, amikor teljesen normális hosszúságú nappalok vannak. 

Közben eszembe jutott, hogy egyszer olvastam valami orosz tanulmányt arról, hogy az elekromágneses viharok (napvihar, északi fény) változást idéznek elő a tehenek EEG-vel mérhető agyhullámaiban, persze, ezt már sehol sem találom, biztos csak álmodtam, mindenesetre iszonyú sok északi fény volt mostanában, ezért gondoltam, most már megnézem, emberekre is hatással van-e a dolog. Amúgy is meggyőződésem, hogy az emberekre több dolog hatással van, mint gondoljuk, és az egy ilyen a felvilágosodás korából származó nagyképű téveszme, hogy gondolataink a sajátjaink és nem hat ránk a csillagok állása* meg a telihold meg a belünkben élő mikrobák meg az, hogy tűzfalra vagy erdőre néz-e az ablakunk. És szerintem korlátolt és tudománytalan gondolkodás mindenre, amit nem értünk, rámondani, hogy akkor az nincs is. 

Norvégul norvég oldalakon nem találtam semmit, ami fura, mert hát északi fény, értitek. Nemzetközi tudományos oldalakon azonban. Megtaláltam, hogy amikor 13 évig követték az elekrtomágneses viharok és az öngyilkossági halálozás kapcsolatát, akkor kiderült, hogy szignifikáns kapcsolat van köztük, azaz elekromágneses viharok környékén többen lesznek öngyilkosok. Egy másik kutatásban egy tizenegy éves időszak adatai szerint az elekrromágneses viharok után közvetlenül megnőtt a sclerosis multiplexben szenvedő betegek kórházi felvételeinek gyakorisága - ez olyan neurológiai betegség, ami néha nyugiban van és stabil, máskor látszólag ok nélkül fellángol. Egy harmadik cikk szerint az elekrtomágneses viharokat követően több mint 30%-kkal nő a depresszió miatti kórházi felvételek száma. Ennél sokkal többet aztán nem is találtam, ez pedig nem valami sok, és természetesen az időbeli kapcsolat még nem jelent ok-okozati összefüggést blablabla, ugyanakkor, ha ez igaz, akkor hogyan? 

Az egyik elmélet szerint az elektromágneses viharok a vegetatív idegrendszerünkre vannak hatással, azon belül is például a szívfrekvencia-variabilitás, magyarul HRV, együtt mozog az elektromágnesességgel. A HRV kb a szív alkalmazkodóképességének, rugalmasságának a mérőszáma (magas HRV egészségesebb szívet, jobb stressztűrő képességet jelent). A másik elmélet szerint az elektromágneses viharok elsősorban az agyi melatonin szintézist befolyásolják, a nagy viharok csökkentik, a melatonin meg sok mindenre jó, de például többek között depresszióban alacsony a szintje. 

Az elmúlt hetekben tehát egymást érik a durva elektromágneses viharok, mi Dél-Norvégiában élünk, ahol nagyon ritkán látni északi fényt, de ez itt a kilátás a teraszunkról valamelyik nap. Az előrejelzések szerint még jön egy pár. Nekem nagyon furcsa, hogy ha ez igaz, mármint hogy a napviharok, azaz durván északi fényes időszakok alatt az emberek rosszul alszanak és az arra hajlamosabbak megkattannak kicsit, akkor miért nincs erről semmi norvég népi bölcsesség? Mindegy, azóta mindenre ezt mondom, bárki és bármi elromlik, megsavanyodott az elvileg jövő héten lejáró tej a hűtőben (true story), nem nyomtat a nyomtató, az elekromágneses viharok miatt van. 

*Hogy a születésünk dátuma befolyásolja a személyiségünket, az ugye horoszkóp bullshit. Kivéve, hogy nem, mert a nyáron, és különösen a júliusban születettek nagyobb eséllyel lesznek öngyilkosok, és ezt hat és fél millió ember adatai alapján mondjuk, szóval nem kamu. Vsz olyasmikkel függ össze, hogy ha júliusban születtél, akkor anyád télen volt az első-második trimeszterben, azaz többek között nagyobb eséllyel volt D-vitaminhiánya, influenzája / láza, és a sötét miatt magasabb melatoninszintje abban az időszakban, amikor az idegrendszered épp kifejlődött. Szóval a születésünk dátuma ilyen tényezők miatt befolyásolja a személyiségünket, nem azért, mert a Rák csillagkép fiai és lányai lelkizősek és érzékenyek (bár akárhány Rákkal találkoztam, az mind az volt, véletlen? Aligha). 

Hajózni márpedig muszáj

Nyáron azt mondta valaki, talán Viktor, vagy Lucia, de inkább mégis Viktor, a teraszunkon, hogy hülyeségnek tűnik kreatív írás-kurzusra mennem, mert már úgyis írok, és nagy a veszélye, hogy majd elmondják, hogyan kell, és akkor hirtelen rájövök, hogy nem is tudok, pedig addig tudtam. Mint amikor valaki elkezd odafigyelni arra, hogyan kell helyesen lélegezni, vagy járni, és abban a pillanatban elbizonytalanodsz, hogyan kell. Humphrey-hatásnak vagy angolul centipede dilemmanak nevezik a problémát, a százlábú után, aki elfelejtett járni, híres zenészekkel és sportolókkal is előfordul, és van, aki soha többé nem tudja dobni a baseball-labdát vagy eljátszani a hegedűversenyt. Na, most jött el ez a pillanat: múlt héten megtanultuk, hogyan kell blogbejegyzést írni, pedig esküszöm, nagyon igyekeztem nem figyelni! De mégis felfogtam, hogy a blogbejegyzésnek bizonyos, megkívánt szerkezete van, meg stílusa, meg karakterlimitje. Amúgy főleg Facebook-bejegyzésre gondoltak itt, ahol az író reklámozhatja magát írói oldalán, mivel ki írna manapság blogot, de blogbejegyzésnek nevezték, és a házi is az volt, írj blogbejegyzést. Úgyhogy azóta kész, nem tudok. Biztos ez is szar lesz. Különben legutóbbi norvég felfedezésemről, a véralkoholmérő-automatáról akartam mesélni, biztos azzal kellett volna kezdeni a bejegyzést, felütésképpen, és csak utána elkanyarodni az önreflexióba, és két bekezdés nyafogás után kanyarodni ismét vissza a véralkoholszintre, jézusom, nem tudom, hogy kell. Azóta ezen röhögök önironikusan, értitek, kettő darab dia volt kb a témáról a kurzuson, és _azonnal_ lefagytam és elfelejtettem, hogyan kell, hogy lehetek ennyire egy megfeleléskényszeres nárcisztikus ennyi idősen, ennyi pszichoterápia után. 

De véralkohol. Tehát Norvégiában probléma az alkohol. Megdöbbentő módon a norvégok sok-sok generációnyi italozást követően még mindig nem jöttek rá, hogy lehet keveset is inni, de esküszöm, lenyűgöző, minden összejövetelen vannak a színjózanok (jó részük súlyos Pepsi Max-függő, a maradék 10% jegesteát szopogat vagy intermittent fastingol), és a csontrészegek. A nagyvárosokat leszámítva nem túl erős a közösségi közlekedés, ezért jó eséllyel kocsival mentetek a kocsmába, buliba, vendégségbe. A törvény szerint egy kicsit lehet inni: 0,2 ezrelékes véralkohollal lehet vezetni, ez kb egy pohár sör. A múltkor pedig gyógyszercéges vacsin voltunk az indiai nővel a szomszéd város menő hoteljának éttermében (most voltam először ilyenen, mert egyedül nem autózom el a szomszéd városba ingyenkajáért), és a hotel bejáratánál vettem észre ezt a kis szerkentyűt. Kifelé menet ki is próbáltam, persze, tudtam, hogy nullát fog mutatni, mivel csak narancslét ittam (pedig volt ingyen vörösbor is, de vezettem sajnos, ráadásul szerda volt, olyankor nem illik inni). Papírba csomagolt, kis papírszívószál jár hozzá, egyszerhasználatos, abba kell belefújni, és a gép kiírja, mennyi a véralkoholszinted, vezethetsz-e, vagy ha nem, mikor vezethetsz, illetve, ha mégis vezetnél és elkapnak, milyen büntetésre számíthatsz. Nekem ez jött ki: 

"Véralkoholszinted a törvényileg meghatározott 0,20 ezrelék alatt van. Beülhetsz a volán mögé. Tudsz hajót vezetni." Tudok hajót vezetni! Ugyan eddig nem tudtam, de örülök, hogy a masina szerint már tudok! Elmeséltem a férjemnek, meg a norvég kollégáimnak is, kivétel nélkül mindenki azt reagálta, hogy nahát, az összes kocsma elé kéne ilyen. 

A gyógyszercéges vacsi amúgy pont olyan volt, mint anno otthon az ilyesmik, meghallgatsz két előadást, amin nem a gyógyszerüket reklámozzák, rád tukmálnak pár szórólapot, amin viszont igen, és ingyenkaja. Részben azért mentem el, mert az egyik előadás a mesterséges intelligencia szerepe a pszichiátriában címet viselte és érdekelt, hogy állunk ezen a téren. Hát jó régen nem hallottam már ennyire semmitmondó negyvenöt percet, szóval, gondolom, sehogy. Az előadást tartó prof és csapata valami olyan kutatáson dolgozik, hogy az AI meg tudja-e majd jósolni, hogy adott páciensnek adott kezelés hatásos lesz-e majd, beleértve pszichoterápiás kezelést is, és akkor majd nem kell szegény pánikbetegeinket kognitív viselkedésterápiával kínoznunk, mert megmondja az AI az elején, hogy Mari néninek úgyse fog használni. Hát ezt amúgy etikailag annyira megkérdőjelezhetőnek tartottam, hogy meg is kérdeztem az előadás után a prof véleményét, de csak lehurrogott. Mármint azt kérdeztem, hogy ha kiderül, hogy az AI mittudomén, 87%-os eséllyel be tudja jósolni, kinél lesz majd hatásos a kognitív viselkedésterápia és kinél nem, akkor hogyan tudjuk etikusan felhasználni ezt az infót? Anélkül, hogy azt kellene mondanunk a pánikbetegeinknek, hogy "elnézést, Mari néni, azt dobta ki a gép, hogy maga úgyse gyógyul meg ettől, szóval a TB nem támogatja, viszlát". Azt felelte, hogy dehát ma is, a fennálló gyakorlatban Ön (mármint én) nap mint nap megítéli, kinek milyen kezelést javasol, annak alapján, hogy van egy elképzelése, melyik lesz hatásos, ez ettől a világon semmiben sem különbözik. 

Ami egy nagyon érdekes válasz, mert ugyan nem ennyire élesen, de valóban hozunk ilyen döntéseket, kinek milyen gyógyszert adunk, milyen típusú terápiára küldünk, az alapján, hogy szerintünk mi fog használni. Nyilván hozunk rossz döntéseket is. Csak azért gondolom, hogy DE AZ MÁS, mert vérkonzervatív gépromboló luddita vagyok, vagy tényleg más? Hát, szívesen elvitázgattam volna ezen, de a kollégáim inkább a munkahelyünkön tapasztalható strukturális problémákról akartak beszélni az ingyensteak felett, és egy kis panaszkodásra meg bitchingre is bármikor kapható vagyok. 

A legérdekesebb dolog, amit az előadó mondott: az AI-nak (nem emlékszem, melyik alkalmazást hozta példaként) sok-sok ezer kutyáról készült képet meg kell mutatni, mire képes lesz nagyjából belőni, mi a kutya és mi nem kutya. Ez azért van, mert a kutyák - itt mutatott egy fotót egy csapat, különböző fajta kutyáról - TELJESEN máshogy néznek ki: egy mopsz még csak távolról sem hasonlít egy agárra meg egy pulira. Érthető, hogy szegény AI-nak sokat kell ehhez gyakorolni.* Ugyanakkor minden hároméves gyerek tudja, mi a kutya, úgy, hogy látott mondjuk max pár tízet életében, nem is mindegyik fajtából, és mégis, valahogyan tudja a csoporthoz tartozást. Hiába addig csak mopszot látott meg agárt, ha meglát egy pulit, annak is azt fogja mondani, hogy vau-vau. Sajnos ezt csak így random tényként megemlítette, és nem merült bele mélyebben és hivatkozást sem mutatott, ahol utánaolvashatnék, pedig nagyon érdekel, miért. Mármint, miért ilyen ügyes a hároméves? De inkább jobb, ha nem találok még ezer dolgot, aminek utána akarok olvasni, miután már így is kinyomtatott, elolvasatlan cikkek hömbölögnek az asztalomon, a fiókjaimban, a hátizsákomban és mindenhol. Random, pszichiátria-idegtudomány-related témákban. Amikbe most nem megyünk bele, mert már így is túl szerteágazó és nyilván követhetetlen ez a bejegyzés, és semmilyen módon nem felel meg a blogbejegyzések ajánlott terjedelmének és felépítésének, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

* Lásd még: The Mitchells vs The Machines-ban pont így győzzük le őket. Elnézést a spoiler miatt. 

 

"Nem ilyen életet akart, nem ilyen hajjal."

Menopauzáról lesz szó. Jó, először irodalomról. Tehát ahogy ígértem, elolvastam Az ellenállás melankóliáját szombatig (amúgy meglepően tetszett és már száz oldal után végtelen hosszú mondatokban gondolkodtam, mint láttátok). Anita azt jósolta, hogy senki nem fogja megkérdezni Norvégiában, olvastam-e Krasznahorkait, mivel, hát, nem az a tipikus olvasós nemzet, de van két kollégám is, egy pszichológus meg egy félállású ápolónő, akik nagyon is olvasósak, utóbbi a másik félállásában kéziratokat szerkeszt és véleményez kiadóknak, bennük bíztam. Nem jött szóba azóta sem, pedig többször is volt szó ebédnél kömyvekről, mondjuk az egyik alkalommal Harry Potter fan fictionről, a másik alkalommal meg a milyen könyvet (és filmet, és zenei albumot) vinnél magaddal a lakatlan szigetre, ha csak egyet vihetsz*. Nem, sorozatot nem lehet. Nem, a túlélők zsebkönyvét nem lehet, fikció legyen. De: vendégségben voltunk az indiai csajnál (hálából, hogy nyáron a budapesti lakásunkban alhattak, meghívtak indiai kajára), és ő szóba hozta, hogy ki ez a magyar Nobel-díjas és olvastam-e valamit tőle és milyen, úgyhogy villogtathattam műveltségemet, persze, a férjem rögtön leleplezett, hogy jó, akkor azt is mondjam el, mikor olvastam. 

De a lényegre térek. Szeptember elején elmentem a nőgyógyászhoz, ahová májusban utalt be a háziorvosom, a szomszéd városba kellett menni. A tipikus nőgyógyász volt, az őszülő halántékú, napbarnított, sportos férfi, akin látszik, hogy jó kocsija van, és talán hajója is. Azt mondta teljesen komoly hangon, próbáljam ki nyugodtan a hormonpótlást mondjuk három hónapig, "aztán meglátjuk, kedves leszel-e." Azt is mondta, hogy nyugodtan abba lehet hagyni, mivel ez nem olyan, mint a fogamzásgátló, hogy akkora adag hormont adunk, amivel elnyomjuk a saját hormontermelést, hanem pont hogy csak egy kicsit, kipótolni. Mivel még van ciklusom, a napi adag, bőrön keresztül felszívódó ösztrogén mellé, havonta 10 napig progeszteront kell használnom hüvelykúpban, erre finnyogtam, mert nyűg, azt mondta, jó, akkor tablettában. Így is tettem. A progeszteronos napokon idegbeteg voltam és minden nap rémálmaim voltak, ami tőlem merőben szokatlan, mert kb évente max egyszer szoktam rosszat álmodni, úgyhogy gondoltam, mégiscsak inkább hüvelykúpban kellene kipróbálnom a progeszteronkomponenst, hátha az nem megy fel az agyamba. Úgy különben jobban nem lettem semmilyen módon. Közben elkezdett fájni a hátam, vagyis már persze harminc évvel ezelőtt elkezdett, de most jobban fájt és semmire se múlt el hetekig. Csináltam mindent, amit szoktam: az egyik tornát, a másik tornát, a gyaloglást jó cipőben, megemeltem az íróasztalomat a munkahelyemen, szedtem naproxent, voltarent, és ezomeprazolt, hogy ne kapjak gyomorfekélyt a sok naproxentől és voltarentől, elmentem kétszer thai masszázsra és kétszer gyógytornász-gyógymasszőrhöz, csináltam a pár perces kis gyakorlatokat, amiket mondott a gyógytornász, kentem a tigrisbalzsamot, cseppentettem a mentolos orrcseppet, ittam a kollagénport, ettem a magnéziumot. Amikor Amszterdamban Mamintivel söröztünk egy csatorna partján és megbeszéltük az élet dolgait és a szemközti állatvilágot (két patkány, egy jókora macska), és ezalatt kb két órára elmúlt a hátfájásom, akkor gondoltam, jó, akkor pszichés, úgyhogy megbeszéltem a férjemmel aktuális párkapcsolati nyűgjeimet, nehogy a dühömet az alsó hátamban tároljam és rámenjen az ideg vagy mittudoménmi. Ezalatt tartózkodtam Norvégiában (párás, ködös idő, rossz a reumának), Budapesten (gyönyörű, napfényes őszi idő) és Amszterdamban (a kettő keveréke), de akármit csináltam, a hátam mindig fájt, és nyűgös és ideges és depressziós és türelmetlen és öreg és beteg voltam tőle. Egy ponton utánanéztem, okozhat-e hátfájást a menopauzális hormonpótlás, azt írták, igen, illetve a fennálló hátfájást súlyosbíthatja. 

Közben még bementem az amszterdami kongresszuson (az Európai Neuropszichofarmakológiai Kollégium éves gyűlése, amúgy tök jó volt) a menopauza és az idegrendszer szekcióra, ahol elmondta a nagyon okos és hitelesnek tűnő néni, hogy bár logikusan az ösztrogénpótlásnak javítania kéne a menopauza idegrendszeri tüneteit (depressziós tünetek, szorongás, memóriazavar, "agyköd"), ezt semmilyen vizsgálat szerint nem teszi, vagy max átmenetileg, 2-3 hónapig. Amúgy úgy tűnik, a menopauzális idegrendszeri tünetek leginkább a korai premenopauzára jellemzőek és utána maguktól elmúlnak, mintha az agyunk pár év alatt megtanulta kevesebb ösztrogénnel funkcionálni. Arra, hogy a hormonpótlás megelőzi-e a demenciát, ellentmondó adatok vannak, de inkább az jön ki, hogy nem, illetve, ha túl későn kezded, akkor még növelheti is a kockázatot. 

Ami a hajamat illeti, az valamikor februárban begöndörödött, az internet szerint a menopauza miatt, és azóta teljesen random néha göndör hajjal ébredek, néha egyenessel, de leginkább a kettő között lévővel, ami teljesen vállalhatatlanul néz ki. Néha kivasalom hajvasalóval, vagy kiszárítom, néha rákenem a Kerastase Curl Manifesto-t és akkor göndörebb, de leginkább nem csinálok semmit, hanem úgy teszek, mintha direkt ilyen lenne. Kamaszkorunkban volt egy cikk a Cosmóban arról, hogyan csinálj bohém, kócos, hippi frizurát hosszú hajból háromféle hajkefe és ötféle hajápoló termék segítségével, a képen pedig pontosan olyan haj volt, amit Anikó úgy ért el, hogy csupán nem fésülködött, na, arra gondoltam, hogy ha elég magabiztosan viselem a "csapzott negyvenes nő, aki nem találta reggel a hajkefét és tükre sincs otthon" frizurát, akkor hátha elhiszik, hogy direkt ilyen és igazából fél órával korábban felkelek, hogy hosszas készülődéssel elérjem a megfelelően zilált hatást. 

Úgyhogy arra jutottam, hogy a feledékenység és türelmetlenség majdcsak elmúlik magától, a szívdobogásommal meg némi kis hőhullámmal pedig együtt tudok élni, de ezzel a semmire sem reagáló hátfájással nem, és mondanom sem kell, hogy a kedvességem is fordítottan arányos a hátfájással, és előny-hátrány elemzésben az jött ki, hogy két hónap után abbahagytam a hormont. Persze, ha lenne egy könnyen elérhető nőgyógyász, akkor lehetett volna állítgatni a dózisokat és belőni pont az én igényeim szerint, de az itteni rendszer ezt nem teszi lehetővé. Most azóta jobb lett a hátam, még nem teljesen fájdalommentes, de jobb, de persze, ki tudja, hogy ennek mi köze van bármihez, lehet, hogy csak mostanra kezdett használni a sok torna, vagy elmúltak a napviharok vagy a Szaturnusz kijött a Merkúrból, az alsó háti fájdalom összetett okai kifürkészhetetlenek. 

 A címben szereplő mondat a Jucus könyvéből van, és ezen kívül van benne még sok másik hasonlóan lenyűgöző mondat, a női létről meg úgy egyébként is, olvassátok. 

* Virginia Woolf: Hullámok, magyarul, Mátyás Sándor fordításában, Yes: Close to the edge, és a Tank Girl. Ti?