Elmondom, min húztam fel magam legutóbb és mit ne mondjatok az orvosnál.
Nyugisan dolgozom a szomszéd szakrendelőben, ahol szoktam kisegíteni, tíz perc múlva ebédszünet. Nem tudom, ez norvég sajátosság, vagy csak nálunk van így, de itt percre pontosan meghatározott az ebédszünet ideje, 45 perc, ettől eddig. Csörög a telefonom, a másik szomszéd szakrendelőből hívnak, ahol sosem szoktam kisegíteni, hogy mindegyik orvosuk beteg vagy szabin van és mostazonnal kéne egy orvos, krízisben lévő szorongó, kényszeres, depressziós, személyiségzavaros leány gyógyszereinek megszakértéséhez. Eldobok mindent, átmegyek. Ott ül a pszichológus fiatalember a pácienssel és mindkét szülőjével. Normális, szőke, norvég család, a szokásos norvég túramárkákban, lány nyugtalan, szülők idegesek, az utóbbi időben mindenki mást mond és a lány csak egyre rosszabbul van. Átnézem a gyógyszerlistáját meg az előzményeit, átgondolom, kifaggatom a panaszairól, arra jutok, hogy az aktuális rosszabbodását nagy valószínűséggel az okozza, hogy hirtelen hagyta abba a paroxetin nevű antidepresszánst. Az összes antidepresszáns túl hirtelen abbahagyásakor lehet ún. diszkontinuációs szindrómát kapni, de a paroxetintől lehet a leginkább, mert annak a legrövidebb a felezési ideje. Legjobb tudásom szerint kommunikálok, meghallgatom minden szereplőt, validálom az érzéseiket, elmagyarázom a diszkontinuációs szindrómát, elmagyarázom, milyen megoldási lehetőségek állnak rendelkezésre. Azt választják, hogy egy nagyon kis dózisban újrakezdi és a modern irányelvek szerinti, hiperbolikus dóziscsökkentéssel csökkenti majd le újra.
A laptopom végig az ölemben van, azon néztem a korábbi gyógyszereit és ambuláns lapjait, és most, hogy ezt megbeszéltük, elkezdem felírni neki a receptet, közben pedig megnyitok egy honlapot, amit meg akarok mutatni nekik, ahol több infó is van erről a kérdésről, ha utána akarnának olvasni. Közben megkérdezi a kiscsaj, hogy mikor kezdheti majd el az újabb dóziscsökkentést, én épp gépelek és bólogatok, hogy pillanat, mindjárt mondom.
Apuka a kiscsajnak: - Várj már egy kicsit, most kérdezi meg a ChatGPT-t.
Hát itt, dacára annak, hogy az ebédszünetem végén járunk és utána rögtön jön hozzám a következő beteg és negyed órám lesz betömni a szánalmas ebédesdobozomat, mert persze egy nyomorult büfé sincs a munkahelyemen, hanem otthonról hozzuk a szendvicset, és nem is ebben a szakrendelőben dolgozom, csak szívességből vagyok itt, mégsem borítom rájuk az asztalt, hanem a jellegzetes, dél-norvég nem Duchenne mosollyal (a szád mosolyog, de a szemed nem) elmondom, amiket még akartam, válaszolok a felmerülő kérdésekre, további szép napot kívánok, kijövök. De szerintem ez atom suttyóság volt, és egyáltalán nem volt vicces, én megsértődtem és kikérem magamnak. Ráadásul amúgy nem tartok lépést a pszichiátria minden területével, de pont egy olyan osztályon dolgozom, ahol sok gyógyszercsökkentést csinálunk, és pont ezelőtti héten Amszterdamban az Európai Neuropszichofarmakológiai Társaság kongresszusán beültem az antidepresszáns csökkentést szekcióra, szóval véletlenül pont képben vagyok és nem kell megkérdeznem a ChatGPT-t.*
Hát, gondolom, épp nem most van szezonja az antidepresszáns csökkentésnek, amikor jön a sötét, egymást érik az elekromágneses viharok és retrográdban a Merkúr, de azért ha valakit érdekel, elmondom, hogy kell, tegyétek el későbbre.
Az antidepresszánsok nem okoznak függőséget, ugyanakkor mégis lehet, hogy nehéz őket abbahagyni, azért, mert hosszabb használat alatt az agy hozzáidomul a használathoz, megváltozik az idegsejteken a szerotoninreceptorok száma, és amikor abbahagyod, akkor idő kell az idegsejteknek, hogy visszaidomuljanak a gyógyszer nélküli helyzethez és annyi szerotoninreceptort rakjanak ki, ami ahhoz ideális. Van, aki ezt meg sem érzi, és van, akinél ez - kellemetlen, de nem veszélyes - tüneteket okoz. Ezeket a tüneteket diszkontinuációs szindrómának nevezzük. Kb a világon minden tünet és az ellenkezője is rajta van a listán, csupa ilyenek, hogy nyugtalanság, fejfájás, alvászavar, szédülés, izomfájdalom, ingerlékenység. A különféle vizsgálatok szerint az antidepresszánst abbahagyó betegek átlagosan 56%-ának, más study szerint 31%-nak lesznek ilyen tünetei, ebből 2-3% az, akinek súlyos tünetei lesznek. A tünetek többnyire pár hét alatt elmúlnak maguktól, de ritka esetekben elhúzódóak lehetnek.
Minél több ideig, minél nagyobb dózisban kapta az ember a szert, annál nagyobb az esélye a diszkontinuációs tüneteknek, és bizonyos fajta gyógyszerek (imipramin, paroxetin, venlafaxin, fluvoxamin, escitalopram) jobban hajlamosítanak, mint más.
Ha el akarjuk kerülni ezeket a tüneteket, akkor hiperbolikusan kell csökkenteni, ami azt jelenti, hogy az elején gyorsan, aztán pedig idegesítően lassan. Itt egy kép, a kék a hiperbola. Az úgy rohadt lassú és nyűg, mert olyan kicsi dózisokat is használunk, amilyen tabletta nem kapható, késsel kell negyedekre vágni meg porrá törni, és sok hónapig tart.
Ezért ideális esetben a pszichiátered elmagyarázza a diszkontinuációs szindrómát, és döntse el a beteg, hogy ő ezen mihamarabb túl akar esni és kibír pár rosszabb hetet, vagy inkább a lehető legkevesebb tünettel, hosszabb időt is rászánva csinálná. A csökkentési tervet aztán lehet gyorsítani-lassítani útközben is. Amúgy nem jó, ha a pszichiáter bagatellizálja a diszkontinuációs tüneteket és csak legyint rá, mert valóban kellemetlen és ijesztő lehet, de az se jó, ha ráparáztat, ugyanis a kutatások szerint az emberek 17%-a placebo abbahagyása után is tüneteket észlel magán. Ezt nocebo-hatásnak hívjuk, amikor az ember arra számít, hogy tünetei lesznek, és attól aztán lesznek is.
Ez a jó kis ausztrál oldal, ahol sok infó van minderről pácienseknek és orvosoknak. Ne hasznájuk arra, hogy még jobban ráparázzunk, mert a népek 50-70%-ának nem lesznek diszkontinuációs tünetei, és akinek lesznek, azok is általában enyhék és elmúlnak, ritka az, ami hosszantartó és nagyon zavaró. Én életemben kétszer szedtem antidepresszánst téli depresszióra**, ami rövid ideig tartó használatnak minősül és kicsi dózisokat szedtem, mégis hetekig idegbeteg (ingerlékeny) voltam, amikor abbahagytam, szóval teljesen megértem, aki inkább rászánná az időt és lassan, fokozatosan csökkenti.
Cím innen:
* Természetesen az ilyesmi nyomába sem érhet keleteurópai élményeimnek, amikor a kigyúrt és csontrészeg hozzátartozó egy harcikutyát pórázon vezetve fenyegetőzött életveszélyesen a budapesti zártosztály folyosóján, és már közben is azt gondoltam, hogy ez remek sztori lesz, ha túléljük.
** Mármint még régebben, Magyarországon szedtem. Norvégiában embrace-elem.