Minthogy a hideglelős októberi őszbe dermedt kisváros cukrászdájában a gesztenyegolyónk és a halandó által tán soha el nem érhető, de mindörökkön vágyott állapotokat ígérő, "Gondtalanság" névre keresztelt teakeverékem a pult mögött őgyelgő eladólány egyre határozottabb ígéretei ellenére sem érkezett meg, a süteményem késését meglehetős beletörődéssel és néma közönnyel elfogadván az egyetlen olyan tevékenységbe merültem, amely a végső összeomlás szélén álló, fegyveres konfliktusoktól és a klímaváltozás rémétől fenyegetett világunkban legalább átmeneti enyhülést hozhat a megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavar és a nyomában járó reményvesztettség ellen, vagyis megnyitottam az instagramot, hogy cicás videók nézegetésével űzzem tudatom távolabbi sarkába a világvége alattomos gesztenyegolyónélküliségét. Férjem már korábban a telefonjába merülvén bénult belenyugvással pörgette a híreket, az irtóztató jövő, a felidézhetetlen múlt, a kiszámíthatatlan hétköznapok érthetetlen lenyomatait, újságíróként abba az általam már születésemkor elengedett illúzióba ringatva magát, hogy nem csupán lehetséges, de fontos is kérlelhetetlenül informálódni, megérteni, ami még megérthető, megnevezni, ami e "sötéten gomolygó világ illékonyságában" megnevezhető maradt. A Korona üzletház szürke térkővel borított udvarára néző, apró ablakok alig engedték be a fényt, valószínűleg az eső is szemerkélt, és fújt a szél, és harangoztak, ahogy Sopronban mindig, de legalábbis ma, amikor a nyaralás utolsó napján egy teljesen szokványos és ahogy mondani szokás, a "hétköznapok hosszú sorától" aligha különböző, utazás előtti aggodalmakkal, hungarikumvásárlással, búcsúzkodással és beszállókártyanyomtatással, meg egyéb, "random nyűggel" terhelt napnak nézhettünk volna elébe. És nem így történt.
Süteményesvillámmal éppen félbevágtam a végül megérkező, kívül a gesztenye héját idézni hivatott, zöld marcipánnal borított, belsejében mintegy cinkos kikacsintásként "rumos mazsolát" rejtő édességet, amikor férjem, az étel élvezetét szemlátomást nem megvető, de alakjára és egészségére azért időszakosan odafigyelő - most is túrósrétest evett, bizonyára magas fehérjetartalma miatt - és a világ dolgaiban a lehetőségekhez képest tájékozott, vagy legalábbis annak látszatát keltő, szűkszavú, ötvenes férfi olyan hírre hívta fel a figyelmemet, ami aztán visszavonhatatlanul változtatta meg a délután további folyását, "hallod, amíg masszázson voltunk, a Krasznahorkai megkapta a Nobel-díjat", amiből még én, az eredetileg kisvárosi, és röpke pár évtizedes budapesti létet követően ismét, csak most norvég kisvárosivá vált asszonyság is rájöttem, hogy nagy valószínűséggel, ha varrásai mentén rohamosan bomló világunk legalapvetőbb törvényeinek és az ésszerűség pilléreinek még hinni lehet, akkor az irodalmi Nobelről beszél, "hát az baj, mert nem olvastam tőle semmit", mondtam és azzal a lendülettel felhajtottam az egész bögre "Gondtalanság"-ot: hiszen számomra, kisgyerekes anyukaként és pszichiáterként a világegyetem, így e pillanat is, nem más, mint megoldandó problémák sorozata - e problémák nyomasztó többsége persze az "egyszerű ember számára" megoldhatatlan, és többnyire csupán az elkerülhetetlenbe beletörődve és bele nem roskadni próbálva szemlélhetem világunk nárcisztikus férfiurainak felelőtlen randalírozását és ezzel párhuzamosan a mesterséges intelligencia "riasztó térnyerését", de ezt, ezt itt, ezt a mai, októberi, csütörtöki problémát - tudniillik azt, hogy amikor majd a hétfő reggeli meetingen a norvég kollégáim megkérdezik, olvastam-e Krasznahorkait és milyen, akkor szégyenszemre és a Vereckei-hágótól idáig minden dicső ősömet dicstelenül elárulván be kell vallanom, hogy nem, esetleg megaláztatásomat tovább fokozandó, még hozzátehetek valami gyáva mentegetőzést, "de láttam a filmet" - ezt a problémát most, időt nem vesztegetve és céltudattal cselekedve meg tudtam oldani, "menjünk gyorsan a Cédrusba", mondtam, és férjem, aki csaknem negyvenévnyi ismeretségünk folytán kihallotta hangomból a megmásíthatatlan elhatározást, csupán pillanatokig tartó drámai csöndet követően már tömte is a szájába túrósrétese utolsó morzsáit és kérte a számlát.
Szemerkélő esőben, súlyos, szürke fellegek alatt, melyeknek hasa a Város tornyait éri, pocsolyákat és "szemlátomást nemsoproni" járókelőket kerülgetve, az idióta elektromosrollerezők miatt olykor életveszéllyel dacolva tettük meg a tízpercesnél is rövidebb utat, a Lenck-átjárón mentünk keresztül, különös érzés volt a macskaköveken járás a nemrég, harántsüllyedésem és talán emiatt már napi rendszerességgel hasogató derékfájásom ellensúlyozására vásárolt barefoot-cipőmben, megkerülve az Orsolya-tér kútját, ráfordultunk a Templom utcára és már ott is voltunk a Bünker János Rajnárd közben, a könyvesbolt előtt elsiettünk az esős idő miatt zöld vitorlavászonnal letakart leárazottkönyves-ládák mellett, és beléptünk a boltba, a Zsuzsa állt a pult mögött, nem vesztegettem az időt magyarázkodásra, "adjál gyorsan valami Krasznahorkait", mondtam neki, röhögtünk, de közben olyan gyors, mindenfajta gondolkodás és tétovázás nélküli, és természetes ívű kézmozdulattal, mintha mindvégig a kezében tartotta volna a könyvet a pult alatt, már oda is nyújtott egy fekete, keményborítós, tiszteletet parancsoló kötetet, megnéztem a borítóját, "van rajta cica, ez jó lesz", mondtam, és bankkártyámat keresve a táskámban kotorásztam, miközben megszólalt a Zsuzsa telefonja, amíg beszélt, a pulton tornyosuló Rakovszky-kötetet olvasgattam, a női létről szóló és gyönyörű verseket ígért, "persze, van Krasznahorkai, a Sátántangó pont elfogyott, de a többi szerintem mind van, gyere nyugodtan", mondta a Zsuzsa az ismeretlen hívó félnek, míg odakint fényes cseppekben hullt az eső a leárazottkönyves-ládákra és leanderekre, a tornyokra és a macskakövekre, sorsunkra és múltra és jövőre, mintha egy elgondolhatatlanul távoli istenség zuhanyozna.