A tizenkilencedik napon még az is van, hogy tovább folytatom obskurus, régi zenék előtúrását - eredetileg a regényem miatt kezdtem el, hogy jobban meglegyen az 1996-vibe, és büszkén mondhatom, hogy igazi true rajongó vagyok, mert találtam Step on the blues floor-cédét, James Band-pólót és két különböző James Band kazettát, és Szakadék cédét és kazettát, és ezek olyan zenekarok, amikre szerintem már a saját tagjaik közül sem emlékszik mindenki. Egyedül A Kert-kazettámat nem találtam meg: a budapesti lakásban a múltkor a tokjában egy Best of Joni Mitchell volt, és most, amikor a soproni dobozomban találtam egy Best of Joni Mitchell-tokot, benne felirat nélküli kazettával, akkor felcsillant a remény, és belehallgattam anyukám walkmanjén, és tudjátok, mi van rajta? Bryan Adams. Most szerintetek én egy ponton letöröltem A Kert-kazettámat, és Joni Mitchellt vagy Bryan Adamset vettem rá? Sose fog kiderülni. Ezek amúgy (pont A Kert kivételével) többnyire amatőr diákzenekarok rossz minőségű felvételei, és még így is, belehallgatva egy teljesen más minőségben és szinten érzem vissza a kilencvenes évek Sopronban-hangulatot, mint amikor beszélek róla vagy olvasok róla a naplómban. A feelgood japán kajadetektíves regény szerint, amit most olvasok, az ízemlékezet az egy teljesen külön dolog, máshogyan visz vissza az időben az anyukád ramen-jének húsz évvel későbbi újra megkóstolása*, mint bármilyen fotó vagy történet, és ez a zenére is egészen biztosan igaz. De amúgy itt egy cikk is erről.
Mindenesetre rendeltem az internetről egy kazettadigitalizáló kütyüt, csak még nem érkezett meg. Én is tudom, hogy mindezek, mármint kazettákat digitalizálni, vagy regényt írni a kilencvenes évekről is felesleges dolgok így a világvége küszöbén, mint amikor a Háromtest-trilógia utolsó kötetében megpróbálják űrhajóval kivinni a Plutón túlra a Mona Lisát, miközben sejthető, hogy a komplett univerzumnak sincs sok hátra (remélem, ez nem spoiler, hiszen a trilógiában nem egyszer és nem kétszer áll küszöbön a világvége), de mi mást tehetnénk.
A huszadik napon kiszámolom, hogy ha még idén akarok látni cikláment, akkor ma kell, úgyhogy kényszerítem a gyerekeimet, hogy végigjöjjenek a Ciklámen tanösvényen. Úgy ítélem meg, most elég idősek hozzá (9,1 km), és tényleg. Bár nyígnak, meg meleg van, azért látunk csomó lepkét, és meghatározunk pár növényt az appal, meg eszünk Kvikk lunsj-öt, ami a norvég túracsokoládé. A ciklámen gyönyörű (képünkön). A Ciklámen tanösvény turistajelzései még csak véletlenül sincsenek rendesen felfestve, és nem is találnánk oda, ha nem ismerném az utat magamtól a Várhelyig, utána pedig helyismeretem ellenére sem találom meg a további részt (de úgy, hogy megkérdezek egy épp ott valami fákat rakodó, tanulmányi erdőgazdaság-pólós fiatalembert is és ő sem tudja), és szégyenszemre a sárga háromszögön kell lemennünk Bánfalváig (különben mindig azon szoktam, csak gondoltam, most, hogy itt vannak a gyerekek, csináljuk rendesen) (igen, vihettem volna a papír túratérképet, vagy biztos van valami túraalkalmazás, amit letölthetsz, de a sárga háromszög is majdnem ugyanoda visz, csak a másik buszmegállóba). A Várhelyen, ami a föld szívcsakrája, még mindig nem újították fel a kilátót és nem lehet felmenni, igazán találhattak volna valami EU-s pályázatot rá, aminek ellopják a felét, de a másik feléből megcsinálják, vagy ilyesmi. Délután jön Húgom, és pont lemaradok róla, hogy megfürdeti a macskáját. Este meg újabb réteg szúnyogriasztót fújok magamra és találkozom a barátnőimmel a Deákban, eszem kéksajtos körtekrémlevest, beszélünk az oktatásról, a gyereket vállaló nők gazdasági kizsákmányolásáról, a betegségeinkről, és arról, hogy a Tóth Imre még mindig ugyanúgy néz ki, mint fiatalkorában (ezt tavaly is megbeszéltük).
A huszonegyedik nap az utolsó előtti nap, úgyhogy sok dolog van. Kezdetnek egy soproni ékszerüzletben kilyukasztatjuk a Lány fülét, már régóta ígérgettem neki és most került sorra. Akkor már újralövetem én is a plusz, harmadik lyukat a fülemben, amit még a koleszban a szobatársam csinált injekcióstűvel, és sokáig megvolt, de aztán benőtt. Kis kerülőt teszünk, hogy keresztülvághassunk a Fő téren, és akkor már beugrunk a francia delikátba citromos kekszért**. Elmegyünk a Cédrusba, ahol pont nincs meg egyik könyv sem, amit keresünk, de megrendeljük. Esélytelen a Könyvesboltos Lánnyal dumálni, mert egyfolytában annyi a vásárló, ha esetleg aggódnátok, hogy az emberek nem vesznek könyvet manapság. Ezután elbuszozunk a macskás kávézóba, simogatunk macskákat, lefotózom Kis Kárpáti-t, aki amúgy világsztár, mert ő van a győri színház Szaffi-előadásának plakátján is, rengeteg fekete macska közül castingolták. Most alszik.
Délután a gyerekek a szomszéd kisfiú szülinapi bulijára hivatalosak, addig rájövök, hogy túl sok cuccunk van és nincs elég bőröndünk és elmegyek az interspárba bőröndöt meg hungarikumokat venni (gránátalmás actimel, füstölt ízű leveskocka, reszelt citromhéj, pilótakeksz, zacskós daragaluskaleves), aztán elmegyek értük a szülinapi buliba, ahol megtekintem a tizenkétéves óriáspitont. Este pedig a férjem öccséékhez megyünk sütögetni, simogatunk nyulat és tengerimalacot az állatboltjában, átadom a citromos kekszet, meg az óriáspiton-tulajdonosok üzenetét, hogy a kígyó végül megette az eledelnek vásárolt patkányt (néha nem eszi meg és akkor visszaviszik a boltba) (a patkányt).
A huszonkettedik napon pakolunk, aztán taxizunk, vonatozunk, repülőzünk, autózunk, másnap meg már dolgozom. Az mindig fura, mert akárhányszor Magyarországon vagyunk, mindig elfog egy ilyen fura érzés, hogy valójában sose mentünk el, sokkal valóságosabbnak tűnik, mint Norvégia, és beletelik pár napba, mire visszazökkenek ebbe a dimenzióba meg ebbe az énembe meg rájövök, mit szokás itt felvenni és hogyan kell viselkedni. Mit kell mesélni ebédszünetben, ami nem nulla, de nem is oversharing.
*Tudom, Proust meg madeleine meg az Eltűnt idő nyomában, de azt nem olvastam.
**És ebben a mondatban össze is foglaltam a komplett életfilozófiámat.