Múlt hétvégén volt szentivánéji máglyagyújtás a kedvenc strandomon*, a gyerekek nem hajlandóak lefeküdni, és este tízkor nem látjuk rendesen a tévét, mert besüt a nap a szobába. Amúgy kb másfél évvel ezelőtt pár nap különbséggel alaposan kiosztottak a szociális médiában, hogy: 1. mindenben hibát találok a világ legjobb országában is, és rinyálok és a kákán is csomót keresek és van, akinek nem lehet a kedvére tenni, 2. a külföldre költözött magyarok nagy része kényszert érez, hogy az általa választott országot tökéletesnek fesse le mások előtt, persze nyilván elsősorban maga előtt, hogy megerősítse magában, hogy jól választott és ez néha egészen abszurd mértéket ölt, mint például esetemben. Szóval túl kritikus vagyok Norvégiával / abszurd módon pozitív vagyok Norvégiával. Az első kommenten kb negyed órát puffogtam (jó, hát az igaz, mindenhol fogok nyígni, akárhova tesztek, most is mindjárt nyígni fogok, hogy túl sokat süt a nap), a másodikon hetekig, és még mindig bármikor fel tudom húzni magam rajta. Méghogy én??! Akinek középső neve a "főleg nyafogás"? Hogy én, másokat és magamat becsapva pozitív színben tüntetem fel a választott országomat?? Az isten szerelmére, csak pár napja volt, hogy ötkor keltem, fájt a hátam, átrepültem fél Európát, és aztán azon örömködtem, hogy a napfényes Vestfold megye helyett a Nyugati óránál lehetek és sötét van, ne vicceljünk már.
Tehát Szentivánkor, vagy hát a hozzá legközelebb eső hétvégén pluszmínusz egy-két nap, tüzet kell rakni. Nyáron általában tűzgyújtási tilalom van érvényben, de a szentivánéji máglya kivétel, mert azzal űzzük el a gonosz lelkeket. Sajnos a környezetemben élő norvégok ezt nem veszik igazán komolyan, én simán benne lennék abban, hogy virágkoszorúval a fejemen táncoljam körbe a tüzet ősi dalokat kántálva, vagy shakespeare-ileg szamárrá változzak meg ilyesmi (jó, a Midsommar-ben szereplő dolgokat nem mind vállalnám be). Ehelyett itt az a szokás, hogy kimegyünk a strandra, ahol a tradicionális norvég módját választjuk a kikapcsolódásnak: virslit grillezünk. A kedvenc strandomon a szervezők (a kemping pizzériájának görög tulajdonosai) egy boszorkányt is tesznek a máglya tetejére. Idén annyira fújt a szél, hogy a lángok nem értek fel a boszorkányig, legalábbis egy óra alatt nem, aztán hazajöttünk, mert meguntuk, de addigra már kisebb volt a tűz, szóval nem tudom, mi lett, elégett-e végül a boszorkány? És ha nem, az mit jelent? Ezért megkérdeztem a norvég kollégáimat ebédnél, mit jelent, ha nem ég el a boszorkány, kiderült, hogy még sosem hallottak arról, hogy a tüzet a gonosz lelkek elűzésére gyújtjuk, és fogalmuk sincs. Úgyhogy nem tudom, ez rossz jel-e a következő évre nézve (a híroldalakat elnézve egészen könnyű elhinni, hogy rossz jel), vagy inkább kifejezetten jó jel, hiszen a boszorkányok valójában okos nők voltak, akik ismerték a gyógyfüvek meg a sörfőzés titkát és macskát tartottak és már eleve mindig is hiba volt elégetni őket.
Ez este tíz körül készült. Szóval itt nálunk, délen is hosszúak a nappalok, így júniusban éjfél körül sincs teljesen sötét, úgy hajnali 1-2 között van egy ilyen éjszakának nevezhető valami. Ez egyrészt gyönyörű, másrészt rémes, és teljesen irreálissá válik tőle az ember időérzéke és kibírhatatlan. A gyerekek nem hajlandóak lefeküdni este, hiszen sziporkáz a nap, és hiába húzzuk be a sötétítőt (a redőnyt itt valamiért nem ismerik), akkor is TUDOD, hogy odakint hétágra süt a nap, és nehezebb aludni úgy. Itt sosem tudsz a meleg, nyári estéken a teraszon csillagokat nézni, mert nem látszanak. Télen tudsz, de akkor mínusz tíz fok van, annyira nem kellemes a terasz. Ha fiatal lennék, én el nem tudom képzelni, az hogy megy, hogy este a randi után hazakísér a fiú, és csókolózunk meg pettingelünk a házunk előtt vagy egy kapualjban, tekintve, hogy minden ház fehér deszkaborításos családi ház, a kapualj eleve ismeretlen fogalom, és hétágra tűz a nap, reflektorfényben vagytok mindenütt. Eleve van ennek a sok világosságnak egy ilyen kényszerítő hatása, hogy az ember csináljon már valamit, aktív legyen, cselekedjen. A borderline betegem mesélte, és aztán fact-csekkoltam én is: késő tavasszal - kora nyáron több Norvégiában az öngyilkosság, mint a téli hónapokban, a csaj elmélete szerint azért, mert a depressziósok is úgy érzik, hogy tenniük kell valamit, nem ülhetnek tovább tétlenül szomorkodva. Nehéz nyugton maradni, a volt főbérlő nénink mesélte, hogy gyerekkorában simán kimentek éjfélkor halászni és hajnali háromkor megsütötték a halat. Gyönyörű és idegesítően természetellenes és van benne valami nyomasztó. Az alábbi képeket este fél 8 körül csináltam, ugyanott a kedvenc strandomon.
Az évi napsütéses órák száma Sandefjordban 2720.94 óra, Budapesten 2040 óra, Sopronban 1800 óra. Érzésre ezt itt mindet elhasználtuk kb a múlt héten.
A nyertese a dolognak (az idei boszin kívül) az eper (képünkön), mert az szereti a sok-sok fényt, viszont nem szereti a túl sok esőt és a túl meleget, ezért a 25 fokos vestfoldi nyarak tökéletesek számára. Mindenki azt hiszi, viccelek, amikor a norvég eperföldekkel jövök, pedig az itt egy dolog, és esküszöm, hogy finomabb bármely nemzet eprénél.
Napközben olyan a nyár, hogy amikor süt a nap, akkor nagyon erősen süt, világosabb, forróbb, érzésre is jobban éget és hamarabb le is ég az ember, mint Magyarországon. Kiugróan gyakori a melanóma miatti halálozás is (mondjuk nem igazán szűrik, szerintem amiatt is több). Nincs az a fajta napsütés, ami inkább aranyszínű, narancssárga, és simogatja a bőrödet, anélkül, hogy égetne. Így huszonöt fokban már megdöglünk a napon és szalmakalapban meg baseballsapkában járunk, miközben az utca túloldalán, az árnyékban meg lehet fagyni. Nincsenek annyira átmenetek, félárnyék, hajnalpír, és ez amúgy egy állandó érzésem itt, hogy minden sokkal kontrasztosabb. A borderline páciensek nem vágják meg magukat kicsit, hanem vagy semennyire, vagy nagyon mélyen. A fiúk - férfiak nem taperolnak le a villamoson és nem fütyülnek utánad az utcán (mármint oké, én öreg vagyok, de másnál sem láttam még), hanem vagy rendesek, vagy megerőszakolnak. Vagy a menő, kézilabdás lányok közé tartozol az iskolában, vagy a lúzerek közé, nincsenek köztes emberek. Vagy világos van, vagy sötét. Vagy meleg van, vagy hideg.
Télen ugyanez van, csak fordítva, a téli napforduló körül kb délelőtt tíz és délután három között van világos. Azt hittem, az jobban fog zavarni, és azt hittem, a sok nyári világosságot meg imádni fogom, és egyáltalán nem így lett. Persze, zavar a tél, de az tök jó, hogy abban a pár órában, amikor világos van télen, akkor süt a nap és hó van és kék ég, nincs sohasem a februári, szürke Budapest szmogriadóval és a metrópótlón alvó hajléktalanokkal. Nincs annyi szürke, mert vagy fekete van, vagy fehér. Itt vagy van valami, vagy nincs (és nincs olyan, hogy "akár lehetne is" meg "talán nem volt, de el tudom képzelni, mi lett volna, ha lett volna"). Most így lenne kedvem belekezdeni egy esszébe az átmeneti térről** és hogy ez a végletesség és kontrasztosság a költőknek és álmodozóknak miért nem kedvez, de megússzátok, mert épp ráébredtem, hogy basszus, vacsorát kell csinálnom, már annyi az idő, hiába, hogy délután fél kettőnek látszik.
Cím innen, a Cibo Matto-t amúgy onnan ismerem, hogy egyszer felléptek a Bronze-ban a Buffy, the vampire slayer-ben, és annyira megtetszett, hogy utánanéztem, kik azok. Sean Lennon is játszott benne, aki a John fia.
* Amiről most megy a vita és tiltakozás, hogy privatizálják és letérkövezzék-e, izgi.
** Az átmeneti tér a belső és a külső világ, valamint a valóság és a képzelet közötti határterületet jelenti. Lehetővé teszi a játékot, a kísérletezést, a művészeti alkotást.