A társas készségeim hiányáról nyafogok

2016.05.27. 16:34 - címkék: Címkék: könyv emberek nyafogás bányászat -

Ami a könyvemet illeti, igyekszem még gyorsan interjúzni pár emberrel, mielőtt ismét beszippant a szülés-gyermekágy-szoptatás kör, és hát nem vagyok ebben jó. Alapvetően két dolog akadályozza, hogy megírjam a Brennbergbánya riportkönyvet, az egyik a szokásos alkotói rinyálás, hogy tudniillik nem tudom, hogyan kell könyvet írni, nem vagyok író, csak egy mezei pszichiáter vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Ezt tudom kezelni, tudom, hogy senki se tudja, hogyan kell könyvet írni, mégis rengeteg ember ír, jó, hát annak egy jelentős része olyan is, és lehet, hogy az enyém is rossz lesz, de ezt a kockázatot muszáj vállalni. Annyit tehetek, hogy sokat olvasok, meg hogy a megfelelő emberek tanácsai mentén majd dolgozom a szövegen. Mármint, amikor lesz szöveg.

A másik dolog, ami akadályoz, az a szociális fóbiám / kommunikációs készségeim hiánya. Azzal az van, hogy természetesen rengeteget javultam 15 éves korom óta, százezer óra pszichoterápia meg az élettapasztalat, valamint ügyesen disszimulálok és megtévesztően úgy viselkedem, mint aki nem az. És ez egyébként működik is. Annyi, hogy edzésben kell maradni: amikor kórházi osztályon dolgoztam, plusz csoportterápiákat tartottam, plusz egy csomót oktattam emberek csoportjait, és minden nap egész nap társas helyzetekben voltam, az kib fárasztó volt, de akkor jóval kevésbé voltam szociálisfóbiás a hétköznapi társas helyzetekben, mint a gyes alatt, amikor egy babával voltam egész nap, vagy otthonról dolgoztam. Totál kijöttem a gyakorlatból és elfelejtettem, hogyan kell emberekkel, helyzetekben viselkedni (és ebből lehet látni, hogy ez nekem nem alapvető készségem, csak utólag tanultam meg.)

Főleg az ún. koktélparti-helyzetekben, ami nehéz helyzet, de azért van, akinek semmiféle gondot nem okoz. Amikor sok ember van egy helyen, akik nem közeli barátok, hanem afféle ismerősök. Kivel, mennyi ideig beszélget az ember? Mikor lehet odamenni egy beszélgető csoporthoz és bekapcsolódni? Mikor tolakodás? Mikor és hogyan kell abbahagyni a beszélgetést és tovább mozdulni másokhoz? Ha nagyon sokáig ugyanazzal beszélgetek, az se jó, mert ő sem tud keveredni, meg én sem, de ha túl hamar hagyom ott, az meg bunkóság, és mikor jó? Kikhez mehetek oda egyáltalán, ha mondjuk egy ismerősöm beszélget két olyannal, akiket nem ismerek? Mikor kell bemutatkozni, rögtön az elején, vagy pár mondat után, vagy mi a megfelelő időpont? Ha túl sokáig nem mutatkozom be, egy idő után már fura lenne, de rögtön az elején azzal indítani is fura néha. Főleg elkezdeni és befejezni nehéz egy beszélgetést. Szóval a kongresszusi ebédek és vacsorák nem feltétlenül az én világom, és ugyanígy bénázok a brennbergi rendezvényeken is.

Egyébként azt is tudom, hogy külső szemlélő számára valószínűleg nem bénázok annyira, és ez jó, csak hát irigylem azokat, akiknek mindez gördülékenyen, magától megy. Azt is tudom, hogy időnként valóban hibázok, de általában nincs tragikus következménye, például egyszer állítólag csak úgy otthagytam az IKL-t egy dialógus kellős közepén, mégis szóba áll velem még mindig.

És félig-ismeretlenül felhívni is utálok embereket, ja, telefonálni eleve utálok, mert nem látom, mit csinál a másik és hol van és zavarom-e és milyen arcot vág. És emlékszik-e rám vagy nem, és ha emlékeztetem arra, hogy ki vagyok, miközben pontosan tudja, az cikibb, vagy ha nem emlékeztetem és nem tudja? Meg ilyenek. A múltkor letegeztem egy velem egyidős férfit, akivel utóbb rájöttem, hogy eddig valószínűleg magázódtunk (itt vidéken máshol van a tegezés-magázás határ, többnyire a számomra megszokottabb magázódást vették eddig inkább túl hivatalosnak) és éreztem, hogy elég furán vette.

Minderre az a megoldásom van, hogy jó, csinálom és kész, lesz, ami lesz, a telefonban mosolygok, mert akkor kedvesebb a hangom, általában inkább bemutatkozom többször, mint egyszer sem, és tudatosítom magamban, hogy én vagyok a furcsa lány. A férjem ugyanis életem egy pontján felvilágosított arról, hogy én a furcsa lány vagyok, a Jóbarátokból Phoebe, és ez valójában végtelen szabadságot ad, ugyanis nyugodtan viselkedhetem furcsán. Meg hát eleve pszichiáter vagyok, azok alapból zakkantak, mit vártunk. És Brennbergben meg már a szituációból adódóan a furcsa lány vagyok: a fura, pesti terhes nő, aki időről időre megjelenik itt azzal, hogy könyvet akar írni, pedig nem is brennbergi, nem is író, nem is bányászcsaládból származik, és németül se tud. És busszal jön, vagy gyalog az erdő felől, mert autója nincs, de tudja, mi az a hidraulikus pajzsbiztosítású marótárcsás jövesztőgép és miért nem használtak olyat Brennbergben. Szóval ehhez talán bátran hozzácsaphatok némi hiányát a társas készségeknek, sokkal furcsább innentől már nem leszek.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította