Főleg a húsrágásról, meg hogy régen minden jobb volt

2016.05.26. 15:38 - címkék: Címkék: gyereknevelés nyafogás -

Amikor írta Kalib, hogy majd interjúzni fog a Vekerdy-vel, egyből az jutott eszembe, hogy úristen, én sikítozni fogok, ha még egyszer elmondja, hogy:
1. a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat
2. régen ott volt a szoptatós dajka, pesztonka, madame, miss, fraulein, nevelőnő
3. meg a nagycsalád, amikor kézről kézre adták a gyereket a szeretetteljes nőrokonok, és
4. a széles úton csak néha zörgött keresztül egy szekér.

A szekeret végül is nem mondta, a többinél meg nem volt lehetőségem sikoltozni, mert a szobában jelen volt a hároméves kis vérszívó meg a fél idilli nagycsalád (anyám és anyóson).

Szomorú, mert sok dologban egyetértek Vekerdy-vel, ilyen például a technikai fejlődés elutasítása, amiről pontosan tudom, hogy reménytelen, és minket, ludditákat minden korban lenyomnak és túlhaladnak végül, de a felfogásomon akkor sem tudok változtatni. Azaz nincs a gyereknek tablet-e és nem is lesz, nem nyomkodja anya okostelefonját, mert anyának (nekem) nem okostelefonja van, hanem butatelefonja, nincs a családunknak egyáltalán autója, sem tévéelőfizetése, a Facebook-profilomról pedig majd máskor ejtünk szót. Ettől még persze százezer órát töltünk képernyők előtt. A Lány este fél nyolctól nyolcig nézhet mesét dvd-ről és kb. hetente egyszer nézheti a youtube-on a cuki nyuszikat, amíg levágom a körmét (ennek megfelelően míg korábban gyűlölte a körömvágást és visított, újabban meg kétnaponta közli, hogy nagy a körme, vágjuk le).

Dehát az egy hülyeség, hogy régen minden jobb volt.

Régen természetesen létezett arisztokrácia, nem tudom, ez a népesség mekkora részét tette ki, de talán inkább kevesebbet, szóval eleve fura normaként hivatkozni rájuk. De még ha ezen át is lendülünk, az újszülött csecsemő idegrendszeri fejlődésének mégiscsak az tesz inkább jót, ha anyja szoptatja, vagy legalább ölelgeti, miközben tápszerrel eteti. A szoptatós dajkákhoz kiadott párizsi babák anno nevetségesen magas halálozási aránnyal fogytak. Az van, hogy valamennyire ki lehet szignálni a baba nevelését idegeneknek, részemről nagy híve vagyok a családi napközinek, ugyanakkor minél kisebb, annál kevésbé lehet kiszignálni. Persze, párszor megetetheti más is cumisüvegből, nem kell konstans 24/7 anyamellen csüngeni, vannak végletek, de sajnos az a rossz hírünk van, hogy evolúciósan a babaállatnak élete első hónapjaiban a legideálisabb az anyaállat közelében lennie. Kibírja azt is, ha nem, de az igen a jobb.

És akkor ott van a népességnek az a többi része, akik nem az arisztokrácia. Két történetet szeretnék elmesélni az idilli nagycsalád - átzörgő szekér korszakából. Amikor B könyvéhez interjúztam, az egyik lány mesélte, hogy  az ő nagymamája (akkor fiatal anya) és a dédmamája (akkor friss nagymama) sok évig együtt laktak falun úgy, hogy ugyanazt a sparheltet használták, de szóba nem álltak egymással, ismétlem, évekig, mert összevesztek valami olyasmin, hogy az unokák leették a meggyet a nagymama meggyfájáról. Anyádnál lakni fárasztó, még akkor is, ha anyád véletlenül jófej, és minél több rokon él együtt, annál több a... dinamika. Az erőforrásokért való versengés és az alkalmazkodás kényszere. Kezdve onnan, hogy hánykor kelünk fel, kié a jobb ágy, kié a ház körüli jobb vagy szarabb feladat, kié a hátsó udvarban a meggyfa és arról ki vehet, ki szed előbb a fazékból és ha egész tyúkot sütünk, akkor melyik testrésze kié. Ki főz jól, ki mosogat szépen, ki tetszik jobban a legényeknek. Mivel tíz emberből kettő alkesz, így egy nagycsaládban nagy eséllyel van egy-két részeges, és csak reménykedni tudunk, hogy a gyermekmolesztálásról és - bántalmazásról szóló statisztikák mind eltúlzottak, mert különben az is van. Sok rokonnal együtt lakni általában az előnyök mellett hátrányokkal is jár, és akkor finoman fogalmaztunk.

A másik sztorit a nagypapám mesélte: amikor ő fiatal volt, akkor az asszonyok kijártak kapálni és ha kis babájuk volt, azt vitték magukkal, letették a fa árnyékába és két sor között megszoptatták néha, és neki (a nagypapámnak) máig felzaklató emléke, amikor az egyik ismerős asszony babáját megrágta a róka és meghalt. Nem tudom, hol volt épp a fraulein meg a miss meg a nagycsalád.

Szóval lehet, hogy a kötődő neveléssel, szoptatási- és fejlesztési kényszerrel a mai anyák egyszemélyben túl sokat vesznek magukra, és bevallom, kurvaszar volt másfél évig két-három óránként felkelni a Lányhoz és erősen reménykedem, hogy legalább egy kicsit jobb alvó lesz a Fiú, mert én ezt ki nem bírom még egyszer. Ugyanakkor melyiket bírom ki könnyebben: 1. a pszichotikus szintű kialvatlanságot, 2. ha életvitelszerűen együtt kéne élnem az anyámmal, az apámmal, az anyósommal, az anyósom élettársával, vagy a fentiek közül tetszőleges minimum két személlyel, 3. ha megenné a babámat a róka, amíg kapálok? Máris lényegesen vonzóbbnak tűnik a pszichotikus szintű kialvatlanság.

A vérszívós-húslerágós hasonlatot csak simán utálom, mert túl zombifilmes. A Lányom is iszonyú idegesítő és kimerítő tud lenni, de azért valahogy mégis túlzásnak tűnik az a kép, amikor a leszopogatott csontjaimon cuppog.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította