My normal approach is useless here

2015.11.27. 19:23 - címkék: Címkék: vásárlás nyafogás -

Próbálunk néha ellenállni annak, hogy a Lány csokis kekszen nőjön fel ötmillió tonna műanyag játék között, hát nem könnyű. Esetleg elköltözhetnénk egy tanyára. Én személy szerint gyakorlatilag nem veszek neki játékot, és édességet is próbálok ritkán (tudom, minek szül az olyan, aki egyáltalán vesz), de a játékok és az édességek megállíthatatlanul ömlenek be az ajtón. Egy ponton, valamikor szeptemberben karantént hirdettem, ami azt jelenti, hogy senki nem hozhat be játékokat az ajtón karácsonyig. Részleges sikerrel, mert na jó, a könyv az kivétel, meg na jó, húgom évente kétszer jön Londonból, hozhat egy nyuszit, meg hát ma jár le a 20 %-os nonfood sparos kupon és mire ragaszthatnám, ha nem duplóra, a mosóporra nem lehet, mert az eleve akciós, meg a Móni már korábban megígérte az alagutat és az különben is fejlesztőjáték. 

Most is mondtuk anyósomnak, hogy légyszi, ne hozzon semmit, na jó, max egy kis falusi tojást, mert épp faluról jött, úgyhogy hozott egy harminc centis kötött mackót, aminek a belsejében egy óriás kindertojás volt műanyag pónival, egy doboz cicás Playmobilt, egy plüss kutyát, egy műanyag nyulat, egy műanyag oroszlánt, egy üveg szilvalekvárt, egy üveg birslekvárt, egy tepsi birssajtot, egy doboz teafiltert, és harminc darab falusi tojást. 

Mi ez az egész a tárgyakkal? A Lány imádja anyósomat, iszonyúan örül, ha jön, tök felesleges előpakolnia még négy fröccsöntött állatkát. Tárgyak és csoki nélkül is örül. De a tárgyaknak is örül és játszik velük, azóta is a playmobilos cicákkal játszik el komplett sztorikat (én nem tudom, miket, de nagyon cuki, annyit hallok ki néha, hogy "miaú, jaj, de mély a víz!", meg a múltkor valamit Németországról dumáltak a cicák). És számon tartja a tárgyait, még az sem lehet, hogy fogok ötven állatot és elviszem a rászorulóknak, mert keresi, és mert az övé, nem érzem magam feljogosítva, hogy elvegyem tőle. Amikor még a keletiben dekkoltak a menekültek és szakadt az eső és pont arrafelé volt dolgom, elvittem a lila polifoamomat, amit utáltam, mert mindig feltekeredett, és amit a Lány néha óriástávcsőnek használt, és utána sírva kereste a lila távcsövet. Talán majd ha nagyobb lesz, könnyebb lesz rávenni az adakozásra. 

Én is szeretem és számon tartom a kis tárgyaimat, ebben nem különbözünk. Nem is vagyok szerintem nagyon szigorú ebben, nekem is sok legóm volt, nem ragaszkodom hozzá, hogy egész gyermekkorában egyetlen kukoricacsuhé babával mondókázzunk. De azért legyen már egy határ, nem akarom, hogy a dédunokáim fröccsöntött nyuszikból álló szeméthegyeken éljenek. Azt sem, hogy a Lány kizárólag játék- és édességforrásoknak tartsa az embereket. És mégis még rajtam is időről időre kitör a pszichózis és dolgokat akarok venni neki. Jó, egy kicsit drága, és semmi szükségünk rá, de milyen cuki már! Az Yves Rocher-nál meg bármilyen vásárlásnál adnak a törzsvásárlóknak egy plüssbárányt, ingyen, és úgyis kell tusfürdő! Mi van az agyunkban, ami azt hiszi, hogy mindent meg kell vásárolni az utódainknak? Rémes. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította