S majdan

2015.10.31. 08:32 - címkék: Címkék: Sopron -

Csak, hogy írjak valami szezonális különcséget is: nemrég impulzusvásároltunk a húgommal közösen egy sírhelyet. Elsősorban magunknak, de korlátozott számú szerettünk is befér. Alkalmi vétel volt, egy távolabbi rokonunk akarta gyorsan eladni és először minket kérdezett. Emiatt gyakorlatilag az egész családunk totál hülyének néz, és bevallom, én is valószínűleg pofán röhögtem volna azt, aki pár hete felveti, hogy egy (fél) sírhelyet fogok vásárolni egy (fél) laptop áráért. Normális ember nem vesz sírhelyet, én ezt értem, normális ember kanapét vesz vagy tévét. Autót. De legalábbis nem gondol a halálra, mi több, ezzel én morbid vagyok és menjek vissza a pszichoanalízisbe. Úgy látszik, negyven alatt társadalmilag nem elfogadott az ember saját halandóságának tudatában lenni. Jó, hát tényleg szokatlan. 

Sopron környékén van egy nagyon szép helyen, ahol a dédmamámmal, majd a kedves nagymamámmal töltöttem sok időt: amíg ők az ősök sírján kertészkedtek, én tricikliztem meg csigaházakkal, hangyákkal meg kavicsokkal molyoltam. Kicsi koromban mindig el kellett menni velem a temető távolabbi faláig (1-3. ábra), mert az volt a Világ Vége, így neveztem ezt a falat, gondolom, mert a túloldalán tényleg véget ér a Civilizáció. 

img_2845.JPG

Ha nem merül fel most véletlenül ez a lehetőség, akkor nyilván a végrendeletemben kötöttem volna ki, hogy Sopronba temessenek, azzal a kitétellel, hogy ellenkező esetben zsé-horrorokat megszégyenítően fogok kísérteni, de ez így még jobb. Persze, tudom, lehet, hogy valami nyaraláson belefulladok a Mekongba, vagy zombiapokalipszis lesz, vagy bármi, mégis nagyon szépnek és megnyugtatónak találom azt az elképzelést, hogy a történetem majd - reméljük, csak igen sokára - ezen a gyönyörű környéken ér véget, ahol kezdődött. 

img_2848.JPG

Persze, normális embernek mindegy, hová temetik és hogy onnan van-e kilátás a Fertő-tóra, hiszen úgyis halott lesz, és nem is nagyon tudok vitatkozni ezzel az érveléssel. 

Erről pedig eszembe jutott Margaret Mahler világszerte ismert pszichoanalitikus, aki hasonlóképpen cselekedett, csak sokkal több kihagyással: úgy hetven évet élt le Soprontól távol, de itt született, és úgy rendelkezett, hogy itt temessék el. Így is lett. Én régebben azt hittem, ebben semmi furcsa nincs, de olvastam erről egy cikket és abból kiderült számomra, hogy mindez végtelenül furcsa. 

img_2852.JPG

Ez a cikk, a szerző totál kész van attól, hogy az élete jelentős részét New Yorkban töltő, de amúgy soproni Margaret Mahler végakaratában rendelkezett, hogy Sopronban temessék el, mi több, e célra egy összeget is elkülönített, és szülei soproni sírhelyét is végig fizette. De komolyan, azt írja: "Számomra ez a döbbenetes tény lett a fő indíttatás, hogy MM életpályájával foglalkozzam." Ezután foglalkozik vele nyolc oldalon keresztül - a kis Schönberger Margit, akit nem szeretett az anyukája, viszont kiemelkedően okos, 16 évesen Pestre megy gimnáziumba, majd Bécs, zsidóüldözés, London, New York, házasság, karrier - és a végén még mindig nem érti. "Elhatározása, hogy földi hamvait Sopronban, szülőföldjén helyezik el, bizonyos fokig mégis meglepő és rejtélyes." El nem tudom képzelni, mi lehet ebben akár csak minimálisan is meglepő. 

Igazából pszichiátriai betegnek lenni jobb a halálnál

2015.10.30. 15:41 - címkék: Címkék: emberek pszichiátria nyafogás -

Pont mostanában gondolkodtam, hogy milyen régen írtam pszichiátriáról, és lám, máris kell. Szóval van ez a történet, hogy a zavart, idős bácsi bekerült a Merényi zárt osztályára, ahol valami vascsővel agyonverte őt egy másik zavart, idős bácsi. Ez nem az első eset a magyar pszichiátria történetében, amikor egy páciens megver vagy akár életveszélyesen megsebesít egy másikat, és sajnos nyilván nem is az utolsó, ugyanis ahhoz kritikátlan mennyiségű pénz és ma számomra elképzelhetetlen szemléletváltás kellene. 

Az index cikke viszont rémes ostobaságokat is tartalmaz. Az alábbi problémáim vannak vele: démonizálja és stigmatizálja a pszichés betegeket; démonizálja a pszichiátriai gyógyszereket; egyéb. Egyébként Sulemia is írt erről, olvassátok azt is. 

Kezdjük a stigmával. 

A cikk végig úgy fogalmaz, mintha a pszichiátriai betegek furcsa, veszélyes, de mindenekelőtt reménytelen esetek lennének és a zárt osztályos kezelés gyakorlatilag a halállal lenne egyenlő. Egészen konkrétan az is benne van, hogy "pszichiáterek szerint a zárt osztályra kerülő emberek általában olyan súlyos mentális problémákkal küzdenek, hogy onnan már nem nagyon van kiút." Szeretnék ettől közleményben elhatárolódni. Lehetséges, hogy tájékozatlan újságírók szerint a zárt osztályról már nem nagyon van kiút, de kétlem, hogy valamirevaló pszichiáter osztaná ezt a véleményt. 

A zárt osztályon olyan embereket kezelnek átmenetileg, akik betegségük miatt önmagukra vagy másra veszélyt jelenthetnek. Ezek az emberek az esetek jelentős többségében önmagukra jelentenek veszélyt: mert a hangok azt mondták nekik, hogy ne egyenek és ne igyanak többé, vagy üldöztetéses téveszméik miatt nem merik elhagyni a lakást, vagy annyira megijednek egy-egy hallucinációtól vagy téveszmétől, hogy pénz nélkül, éjszaka menekülni kezdenek világgá, vagy megpróbálnak kárt tenni magukban. A zárt osztályon kezelt páciensek egy része akut pszichotikus állapotban van, ez azt jelenti, hogy hallucinációik, téveszméik vannak. Más részük nagyon súlyos depressziós és öngyilkos akar lenni. Harmadik csoportjuk olyan testi betegségben szenved, amitől zavarttá válik, nem tudja, hol van, kik vannak körülötte, ettől esetleg agresszív. Egy csomó testi betegség okozhat átmenetileg ilyesmit, a cukorbetegségen keresztül vesebajokon át agyhártyagyulladásig és még ezer és egy. 

A zárt osztályon való kezelést diagnózisól függően egy-három hétig fizeti a TB. Ez a gyakorlatban azt jeleni, hogy akkor se zárhatnánk be senkit a zárt osztályra ennél sokkal több időre, ha ő is és családja is és mi is azt szeretnénk. Ez nem is baj: a zártosztályos kezelést igénylő, fent felsorolt állapotok többségét ez alatt az idő alatt meg lehet gyógyítani annyira, hogy az illető nyílt osztályra kerülhessen. Vagy haza, vagy a belgyógyászatra. 

A pszichotikus állapotok egy része egy-egy krónikus, hosszan fennálló pszichiátriai betegség, például szkizofrénia vagy szkizoaffektív zavar, esetleg súlyosabb bipoláris zavar részjelensége. Ezek a páciensek az életük során többször is pszichotikus állapotba kerülnek. Ha minden jól megy, akkor az első pár alkalom után rájönnek, hogy mégiscsak jobban járnak, ha szednek valamennyi gyógyszert fenntartó kezelésnek, de főleg, ha megtanulják felismerni a tüneteiket időben, és gyorsan elmennek az orvosukhoz, mielőtt még zárt osztályos súlyosságig megkattannának. Amikor tünetmentesek - és ez évekig, évtizedekig is lehetséges - akkor ezek sokszor nagyon jó fej, "normális" emberek. De sokszor a zárt osztályos kezelést igénylő állapot tényleg egy egyszeri valami, pl. gyermekágyi pszichózis vagy drog-indukálta pszichózis. Valójában bárki bármikor lehet pszichotikus. Igen, te is. Én is. Bárki bármikor bekerülhet zárt osztályra. Te is, én is. Felsorolhatnék pár példát a saját betegeim közül, akik egy vagy két zárt osztályos kezelést követően tünetmentesen éltek a nyugdíjig, dolgoztak és családjuk van, de ott van mindjárt Kiss Tibor (Quimby), aki ifjúkorában nem egyszer feküdt zárton és szemlátomást kijött onnan. 

Az az alapgondolat, hogy vannak a normálisak meg annak a tőlük alapjaiban különböző elmebetegek, sajnos egy tévedés. A pszichés zavarok spektrum. Lehetsz a normálisabbik végén meg lehetsz az őrültebbik végén meg valahol közben. Ezt nem én találtam ki, hanem Foucault, meg egy pár modern kutató. Tessék, itt egy remek tudományos cikk a témában, csak úgy példaképpen. Vagyis zárt ajtó ide vagy oda, a normálisak is bármikor megkattanhatnak, az őrültek pedig képesek néha meggyógyulni, vagy legalábbis normálisan funkcionálni. 

A másik, ami a cikkben rémesen bosszantott, a "begyógyszerezés". Valamiért ez egy ilyen közkeletű tévhit, máshol is hallottam már, hogy a pszichiátrián a betegek azért viselkednek zavartan, mert le vannak gyógyszerelve. Szerintem egy nagyon pici gondolkodással rá lehet jönni arra, ami a valóság. A pszichiátriai betegek tüneteikből, betegségükből adódóan viselkednek zavartan: mert pszichotikusak és a hangokra figyelnek, a téveszméikkel vannak elfoglalva vagy csak nem tudják, hol vannak és kik a többiek. Ezekre a tünetekre gyógyszereket adunk. Az antipszichotikus gyógyszerek egy része mellékhatásképpen valóban álmosít, de nem ezért adjuk őket, hanem azért, mert a dopaminrendszerre hatva csökkentik a hallucinációkat és a téveszméket. Vagyis a gyógyszereket azért adjuk, hogy NE viselkedjen zavartan az illető, és ha szépen beszedi és jó gyógyszert választottunk és nincs gyógyíthatatlan baja (pl. demencia), akkor egy-két hét múlva már nem fog hallucinálni és nem fog zavartan viselkedni sem. Mert megjavulnak a tünetei. Amiktől zavart volt. És amik a gyógyszerektől elmúltak. 

Gondolom, azért lehet ez a köztudatban, mert az első hatékony antipszichotikumokat az 1950-es években találták fel és azelőtt tényleg max annyit lehetett tenni, hogy agyonnyugtatózták a népet (és akkor még mázlija volt, ha nem húzták ki az összes fogát és roncsolták el a homloklebenyét). Az ötvenes években az első antipszichotikumok már tök jól hatottak a hallucinációkra és téveszmékre, de sajnos mellékhatásként álmosságot és izommerevséget okoztak. Ezért a páciensek álmosan csoszogtak akkor is, ha épp nem hallucináltak. A mai antipszichotikumok sem világmegváltó szuperek: némelyik álmosít, másik hizlal, mindegyiknek van valami mellékhatása. Összességében mégis az a helyzet, hogy a zárt osztályon fekvő betegek nem a gyógyszerektől olyan furák, hanem azok ellenére. Az agresszív bácsi valószínűleg nem túl sok gyógyszert kapott, hanem pont, hogy nem kapott eleget (de nem voltam ott, nem akarok okoskodni). Mindenesetre kicsit öööö hatásvadász, hogy a kórteremben nyolc "durván begyógyszerezett férfi volt összezárva". 

További problémám a cikkel, és ezzel nem leszek népszerű, de szerintem itt semmi sem köthető a Lipót bezárásához. A Lipót ugyanolyan rémes kupleráj volt, mint a legtöbb mai pszichiátriai osztály, de inkább rosszabb. Bár a magyar pszichiáterek többsége hajlamos Trianonnal egy szinten beszélni a Lipót bezárásáról, szerintem egyáltalán nem baj, hogy bezárták, az egy múlt századi tébolyda volt. A baj az az, hogy nem csináltak helyette sehova sem egy jobbat, szebbet, modernebbet, se akkor, se azóta. De minek is csináltak volna, úgysem lehetne oda sem normális személyzetet találni havi nettó nyolcvanezerért. További probléma, hogy a biztonság kérdése egyik pszichiátrián sem igazán megoldott, nálunk az összes nővért és az orvosok többségét megverték már legalább egyszer (betegek, ritkábban hozzátartozók, utóbbiak többnyire ittasan). Engem csak fenyegettek, meg egyszer megtámadtak egy grafitceruzával, meg egyszer egy kutyával egy hozzátartozó, meg párszor ordították az arcomba drogok miatt pszichotikus fiatalok, hogy szopd le a faszomat a gecibe, dehát az ilyesmit mi fel sem vesszük. 

Amikor jó pár éve Hollandiában voltam ösztöndíjjal, ott láttam, hogy a zárt osztályon minden két betegre jut egy tök értelmes, tanult ápoló és hogy minden helyiségben van egy nagy piros gomb, amit ha megnyomsz, akkor szalad a megmentésedre a biztonsági személyzet. Halál komolyan csak azért nem sírtam el magam ezen, mert nem akartam egy csapat holland pszichiáter előtt sírni. Tisztaság is volt meg működő műszerek meg ilyesmi, de azok nem zaklattak fel ennyire. 

Egyéb random kötekedés: nincs olyan, hogy "klinikai pszichiáter", így kétséges számomra, kiket is kérdezhettek meg "több klinikai pszichiátert is megkérdeztünk" címszó alatt. Klinikai pszichológust? Pszichiáter szakorvost? Azt sem értem, hogy "a klinikákon mindig van több, arra (ti. agressziókezelésre) felkészített férfi ápoló" - a klinikákon? Mármint a Klinikákon? A metrómegállóban? A sebészeten? Neadjisten a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján? Vagy ennek a zárt osztályán? Amúgy kétlem, de attól még fogalmazhatnánk helyesen. Mindenesetre ne legyenek illúzióink: lehet, hogy a Merényiben a legrosszabb a biztonsági szolgálat és a legpenészesebb a fal, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok magyar pszichiátriai osztály küzd hasonló problémákkal, amelyeknek végső soron azok isszák meg a levét, akik fizikailag ott töltik a napjaikat, vagyis az orvosok, az ápolók és a betegek. 

Much more simply cukiság than otherwise

2015.10.29. 19:35 - címkék: Címkék: lány -

Két és fél éves lett a gyönyörű, pici Lány. Mostanában az a kedvencem, amikor nem tudom átverni, hanem megingathatatlan logikájával leérvel. Ilyenek: 

Lány: - Kérek almát!
isolde: - Jó, de előbb edd meg a tányérodból a szendvicset, hogy legyen hely benne az almának, és akkor adok. 
Lány: - Adhatod a kezembe is. 

Lány: - Nem kérek borsót. 
isolde: - Pedig a nyuszi* szereti a borsót. 
Lány: - Akkor egye meg a nyuszi. 

Én azt értem, hogy az utódok egy idő után túlszárnyalják szüleiket, de azt hittem, ez egy későbbi életkorban jön csak el, és pár évig még át tudom verni. További kedvencem, amikor udvariasan, választékosan beszél és olyanokat mond, hogy "azonnal jövök", meg "ideadnád a nyuszimat? Köszönöm szépen" meg "elálmosodtam, betakarnál?". Imádom. Jó, persze, van az is, hogy nem lehet a kedvére tenni és minden lehetséges pillanatban dacoskodik és iszonyú idegesítően visít** és nem hajlandó felvenni a cipőjét, levenni a cipőjét, elindulni a játszótérre, hazaindulni a játszótérről stb., dehát ez része az élménynek. 

*A nyuszi a kedvenc totemállata, és amit a nyuszi szeret, azt ő is. Illetve néha ő is egy nyuszi. 

**Mielőtt még rózsaszín cukormáznak tűnnék. Különben sem szeretek a gyerekemről írni, mióta pár hónapja valahol "középszerű anyablog"-nak neveztek. Mérgemben azóta kizárólag bányászatról írok, nem tudom, feltűnt-e. 

Napi bölcsesség

2015.10.28. 23:56 - címkék: Címkék: nyafogás -

Onnan tudom, hogy felnőtt vagyok, hogy míg régebben egy-egy ellazázott, halogatással, pótcselekvéssel és értelmetlen netezéssel töltött nap estéjén vettem észre, hogy úristen, mennyi elintézetlen teendőm és munkám maradt, addig manapság egy-egy rendkívül fókuszált, szinte folyamatos, hatékony munkával töltött nap estéjén veszem észre pontosan ugyanezt. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította