Akkor most a halálról

2015.05.06. 15:59 - címkék: Címkék: nyafogás - 22 komment

Egy dolgot tudok mondani (az éjszakai alváson kívül), amit határozottan és valószínűleg mindörökre elrontott bennem a gyerekvállalás. Nem, nem a testem, az isteni szerencse és némi sportolás mellett számomra elfogadhatóan nézek ki, jó, nem a tizenhét éves kori alakom van, de nincs haskötényem, nincs rajtam plusz kiló, és nem lett több striám, mint amennyi a terhesség előtt is volt. Szóval nem ilyen hülyeségek, hanem a halál. 

A nagy- és dédszüleim között mindenféle viszonyulás előfordul, vannak nagyon kiegyensúlyozottan viszonyulók, vannak paranoiás hipochonderek és vannak, akik már meghaltak. Én valamiért már jó ideje úgy gondolkodtam, hogy bármikor meghalhatok és ez ugyan nem éppen örömhír, dehát ez van. Néha, egy-egy repülőút kapcsán, vagy amikor rajtam is kitört az öröklöt thipochondria, elképzeltem, hogy ha most meghalnék, az milyen lenne. Általában alapvetően sajnáltam volna, ugyanakkor az az igazság, hogy jó életem volt, nincs min siránkoznom. Azt csináltam, ami érdekelt, voltam szerelmes, talán kevesebbet sétáltam a soproni erdőben az ideálisnál, ugyanakkor megnéztem a napfelkeltét Angkor Watban és később hozzámentem az útitársamhoz. Ha muszáj, tudok találni olyasmit, amit jaj, még meg kellett volna csinálni, mielőtt meghalok - egy riportkönyv Brennbergbányáról, Transzkanada Express, és persz emég több erdei séta, tejeskávé és baráti kocsmázás. Ezeken így sajnálkoztam volna, meg sajnáltam volna a férjemet és a húgomat, hogy nélkülözniük kell ezentúl, de úgy istenigazából nem rázott meg a gondolat, hogy a kedves nagypapámhoz, a százéves dédmamámhoz és  a normális nagymamámhoz hasonlóan majd én is csak egy sírkő leszek meg pár fotó. Hát, ha így, akkor így. 

Na, amióta gyerekem van, azóta gondolni sem merek az egészre. Azóta félek a repüléstől és jövő héten megyek anyajegyszűrésre. Én nagyon szeretem a kis Lányomat, és az lehetetlen, hogy a kis Lánynak meghaljon az anyukája! akárki is az, dehát történetesen én vagyok. Anyukaként már nem halhatok meg nyugodtan. És persze most nyilván nem, hiszen csak kétéves, de valahog ynem tudok elképzelni olyan pontot, amikor azt mondanám, hogy jó, hát most már tud vigyázni magára, most már végül is meghalhatok, ha nagyon muszáj. Vagy lesz ilyen? Van egy pont, amikor az embernek felnőnek a gyerekei és már egyáltalán nincs szükségük az anyukájukra? Minden anyukánál így van ez, csak tabu róla beszélni, vagy megint én vagyok a furcsa? Csak azért kérdezem, mert nevetséges mennyiségű könyvet és egyebet elolvastam már anyaság-gyereknevelés témában, de erről sosem volt szó. Mondjuk nekem sincs sok kedvem erre még csak gondolni sem, az tény és való. 

Onnan jutott eszembe, hogy a férjem egyszer azt álmodta, hogy belehaltam a második gyerekem szülésébe és meg kellett mondania a Lánynak, hogy az anyukája nem jön haza többet. Hát én ilyen szörnyűséget még soha életemben nem hallottam. 

Megindítóan vall

2015.05.05. 15:56 - címkék: Címkék: internet nyafogás - 3 komment

Különben azon gondolkodom már egy ideje, hogy már megint nem írok őszinte blogot, vagyis nem hazudok, csak tudjátok, hiányzik az önfeltárás. Mesélek az életemről, és az mind igaz, de lehet így is mesélni meg úgy is. Részben arról jutott eszembe, hogy Mona a múltkor azt mondta, hogy dehát nekem (isoldénak) tök normális a családom, egyik szülőm sem alkoholista vagy bántalmazó, nincsenek ilyen kirívó nehézségek, és tényleg, valóban nem jelennek meg a blogban az ilyenek. És valóban úgy gondolom, hogy az interneten írott naplók alkalmatlanok teljes önfeltárásra és nem is arra valók, hanem a napló és a történetmesélés között vannak valahol. Csak néha inkább erre, máskor meg arra csúsznak el ezen a skálán. 

Az én esetemben több dolog is befolyásolja, hogy épp merre csúszom, részben az olvasottság - hát egy csomó kollégám olvas, meg az anyám is, és bár még egy betegemről sem derül tki, hogy olvasna, szerintem ez csak véletlen, és így aztán olyasmit mesélek el, amit alkalmasint elmesélnék anyámnak, a kollégáimnak, a betegeimnek vagy a boltosnak is. Ez kivédhetetlen, és a népszerűség átka <teátrális sóhaj, homlokra szorított tenyér>. A másik befolyásoló tényező nyilván az, hogy hogy vagyok, milyen életszakaszban, és mennyire érek rá blogot írni - ha épp rengeteg teendővel zsúfoltam tele az életem, a nyafogásomat meg meghallgatja a férjem vagy a barátaim élőben, akkor ide kevesebbet jövök. És a harmadik a kommentelés, és nem a trollokról beszélek, azok most épp nincsenek is, hanem úgy általánosságban az egészről: attól, hogy megvan a párbeszéd lehetősége, sokkal szembetűnőbb számomra, hogy "figyelnek", olvasnak, megítélnek, és ettől kevesebb kedvem van megindítóan vallani. Nem konkrétumokról, hanem úgy általánosságban. Én egy ilyen rejtőzködő exhibicionista vagyok, ez van. Szóval asszem meg fogom majd megint szüntetni egy kicsit a kommentelést, és meglátjuk, az merre visz. Aki akar, tud emailt írni, szoktam válaszolni is. Csak akkor meg az is elvész, amikor a kommentelők együttéreznek vagy biztatnak vagy érdemi gyakorlati tanácsot adnak. Előny, hátrány. Szóval ezen töröm a fejem manapság.

Főleg könyv

2015.05.04. 18:55 - címkék: Címkék: könyv lány emberek - 4 komment

A Könyvfesztiválról akartam még mesélni, az elmúlt pár évben valahogy összekötődött a rendezvény a Lány szülinapjával és fejlődési fázisaival, és ez klassz.

A 2013-as Könyvfesztiválon mindenórás terhesen vettem részt, konkrétan arra a napra voltam kiírva, amelyiknek a reggelén ott kávéztam és sütiztem a Millenárison a büfében. A férjemnek hivatalos megjelenése is volt, valami kerekasztalon (kerekasztalban?) vett részt, és már eleve úgy fogadta el a felkérést, hogy rendben, ott lesz, kivéve, ha szülünk. De nem született Lány a rendezvény alatt, csak pár nappal később. 

A 2014-es Könyvfesztivált már nagyon vártam, nem is magát a rendezvényt, hanem a hozzá kapcsolódó időszakot: amikor még kizárólagos szoptattam és nem alvó csecsemőmmel szenvedtem és tél volt és hó és halál, jó, az nem, de utálom a telet, akkor mindig arra gondoltam, hogy már csak pár hónap és ott fogok (alkoholmentes)sörözni a haverjaimmal meg a majdnem egyéves Lánnyal a Millenárison és majd veszek neki szülinapjára könyveket. Így is lett, hordozóban alvó Lánnyal a hátamon söröztem, és vettem neki egy Weöres Sándor-kötetet, amit azóta is imád és  felét betéve tudja, mondjuk, ennek megfelelően sok helyen össze van már celluxozva, meg egy Kányádit, de csak mert pont ott ült az öreg és dedikálta, és dedikáltattam neki könyvet azzal az aranyos, bolond nénivel is, hogy is hívják? Sarkady Mária. Meg labdáztunk a füvön, meg megkérdeztük Kislányt, aki már mindent olvasott, hogy melyik leárazott Galaktika-kiadós könyvet érdemes megvenni. A Hajszőnyegszövőket meg a Rizs és a só évét vettem, hát végül is egynek jó volt mindkettő. 

A 2015-ös könyvfesztiválon vasárnap délelőtt voltunk kinn, mert a többi napon a nemzetközi sématerápiás akkreditációhoz szükséges továbbképzésen voltam, ami amúgy klassz volt és hasznos, dehát pont a könyvfesztiválra kellett rászervezni? Vasárnap délelőtt viszont nem voltak sokan és épp a ringatós nő (Gróh Mária) énekelt népdalokat citera és más népinek látszó hangszerek kíséretében, úgyhogy a Lány idén egy dedikált Ringató-könyvet kapott, főként a hozzá tartozó CD miatt, amit én nem annyira szeretek, de ő igen, meg hát kultúrkincs meg kodálymódszer. Emellett megkapta a Graffalós könyv második részét, az elsőt egy kedves olvasótól kaptuk és mindketten rajongunk érte, és a kis Lány tök örült a másodiknak, abban van graffalókölyök is, és dedikáltattuk a szintén agyoncelluxozott Varró Dani-kötetét a szerzővel. Most én tudom, hogy van az az iskola, hogy a könyveket kímélni kell, de szerintem meg használni, és a gyerekkönyvek normál életjelensége a szétszakadozás és megrágódás, erről ne nyissunk vitát. Magamnak megvettem Francois Dolto gyereknevelős könyvét, elég fura, meg az Időfutár első részét, amelyre még a Tímea beszélt rá és sajnos minden hibája ellenére rettenetesen olvastatja magát és ezért sajnos meg kell vennem majd a folytatásokat is. Ja, meg vettem magamnak valami féláras Galaktikás könyvet is, amire Kislány azt mondta, hogy jó, de a címére sajnos nem emlékszem. A Lány meg szaladgált a füvön, megette élete első gombóc fagyiját, és este meg azt mondta, hogy nem volt jó a Könyvfesztiválon! És amikor kérdeztem, hogy miért, akkor sírós hangon azt mondta: "Nagyon megijedtem a furcsa egerektől." És tényleg volt a Geronimo Stilton promónál két plüssegérnek öltözött ember, és tényleg bújt, amikor elmentünk mellettük, de nem gondoltam, hogy ennyire megijedt. Szegény. Ja,és ittam valami hipszter kézműves búzasört is, amíg a Lány és kisfiú asszisztálásával kavicsokat dobált a tóba. 

Minden évben az a benyomásom egyébként, hogy basszus mindenki könyvet ír, és hogy jövőre én is akarok a Könyvfesztiválon dedikálni, csak sajnos ahhoz írni kéne egy könyvet, én meg jelen pillanatban pénzkereső munkára fecsérelem el világraszóló tehetségemet és a nyomtatásban megjelent értékes soraim helyett a függönykarnist választom. Mármint azt veszünk a pénzen. Bár igazából most épp könyvespolcot veszünk, vagyis építtetünk be, a függönykarnis később jön a listán. És tessék, erre kiderül, hogy az Apaparás csávó is könyvet ír, bár az szerintem jó lesz. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította