Ajánló

2014.10.31. 09:25 - címkék: Címkék: munka emberek - 43 komment

Olvassatok IKL-t, magyar orvos, most pár hónapig Angliában van valami ösztöndíjjal, és van az a rész, amikor kiosztja a magyar beteget, hát én halálra röhögtem magam. Mennyire igaz. Várjatok, be is kopizom a párbeszédet lusták kedvéért, reméljük, nem haragszik meg érte. 

(A magyar beteg) "Örült neki nagyon, hogy itt vagyok, meg kedves volt, de azért rögtön elkezdte nekem magyarázni, hogy fú, itt persze alig kellett várnia, meg mindenki milyen készséges és kedves és beszélgetnek vele és mindenki hogy figyel rá és neki ez igenis fontos. Aztán folytatta, hogy ő Magyarországon szülte az előzőt és ott le se szarták, pedig fizetett, fizetett a szülésznőnek is és az orvosnak is és egyszer ment csak be így is hozzá és kezdte a szokásos szólamokat. 
És akkor úgy gondoltam, hogy ezen a ponton tisztázzunk néhány dolgot.
IKL - Látja ott azt a doktort a folyosó végén? Ő az, aki megszúrta a hasát.
Beteg - Persze.
IKL - Látja, hogy mit csinál? Szendvicset eszik.
Beteg - Igen. 
IKL - Az orvosi pihenőben beszélget a kollégáival, szendvicset eszik és éppen most valamit iszik is. (Jött ki a konyhából, kezében pohárral, mosolyogva.)
Beteg - Igen.
IKL - Ennek a doktornak ebben az egy órában az egyetlen dolga az volt, hogy önnel találkozzon, megszúrja a hasát és beszélgessenek egy kicsit.
Beteg - Igen?
IKL - Igen. Ez a doktor ezért nettó hatvan fontot kap óránként. Az huszonnégyezer forint.
Beteg - Fúha. Hát az nem semmi.
IKL - Az sok, nem? Biztos látta ön is, hogy ezt a doktort nem hívták fel húsz perce, hogy fekszik a betege a műtőben, nem jöttek be négyszer a rendelőbe beavatkozás közben és kezdtek el hozzá beszélni, nem hívta fel a nővér, hogy nézze már meg azt a beteget az osztályon akivel ez és ez van, nem hívja fel minden nyolcadik percben egy kollégája, hogy figyelj, nézd már meg ultrahanggal a betegem.
Beteg - Hát igen, mondjuk ez igaz.
IKL - Ez a doktor pontosan tudja, hogy lesz ideje nyugodtan megenni a szendvicsét, kicsit beszélgethet a kollégákkal, átnézheti a friss szakirodalmat, el tud menni ebédelni, foglalkozhat a tudományával, hiszen egész nap maximum nyolc darab beteget kell megnéznie és véleményeznie, néha még kevesebbet, ráadásul van vele egy fellow, aki segít neki a papírmunkában, ami egyébként is a fele az otthoninak. Más dolga a betegellátással kapcsolatban nincs.
Beteg - Jó, de attól még otthon is lehetnének normálisabbak.
IKL - Természetesen. Csak tudja nehéz mindig kedvesnek és kiegyensúlyozottnak maradni otthon, elmondom, miért. Én egy átlagos napon, ha ambulancián vagyok, 20 és 30 közötti beteget nézek meg és dokumentálok le egyedül. Folyamatosan van fekvőbeteg osztályom átlagosan tíz feletti fekvőbeteg ággyal, rosszabb időszakban volt már húsz feletti is, akiket vizitelnem és menedzselnem kell. Persze ők is elvárnák, hogy beszélgessek velük, de nem teszem, mert akkor elkések a másik rendelésről, ami minden nap megy az általános ambulancia mellett és ahová oda kell érnem, mert időpontja van a betegnek és többnyire ki vannak borulva, ha várniuk kell. Mindemellett néha be vagyok osztva ultrahangba, ahol óránként hat beteg van előjegyezve (az annyi, mint itt egy napi adag) plusz egy óra alatt legalább két-három telefont kapok, hogy legyek már jó fej és nézzem meg XY betegét. Esetenként még a műtőbe is ki vagyok írva, ahová azonnal mennem kell, ha hívnak. Keresek mindezért a legfrissebb, szeptemberi bérjegyzékem szerint nettó egyetlen egy fontocskát. Nem viccelek. (Tényleg nem viccelek, bruttó 640 Ft-ot kaptam óránként, ráadásul nem is munkaidőben teljesített munkaóráért, hanem ügyeletért. Foglaljuk össze: éjjel háromkor, kereken húsz óra ilyen tempóban nyomott munka után bruttó hatszáznegyven forintért operáltam a terhes hasat 2014 szeptemberében. Csak mondom. Ha nem hiszitek el, bevágom ide a bérjegyzékem ezen részét szívesen.)
Beteg - Csöndben ül, kezdenek kerekedni a szemei.
IKL - És azt kifelejtettem, hogy még mindemellett valahogy be kell sunnyasztanom a saját betegeimet, akik jobb esetben időpontra jönnek, de néha beesnek csak úgy maguktól és meg vannak sértődve, ha nem ugrok azonnal, hiszen bár 90%-uk nem fizet, de az egy fontocska mellett nem rossz, ha néha kapok még pár fontocskát a maradék 10%-tól. Hatvan fontos órabér mellett feltételezem, engem sem érdekelne.
Beteg - Jó... Hát biztos nem könnyű otthon az orvosoknak, de...
IKL - És akkor ha a saját betegem pont éjjel szül meg, akkor egy ilyen napot alvás nélkül kell végigcsinálni. Azt meg már hozzá sem teszem, hogy természetesen olvassak szakirodalmat is, legyek naprakész, lehetőleg kutassak is és publikáljam az eredményeimet, esetleg még ha van kedvem, elmehetek magánrendelni is este tízig és a bónusznyeremény, hogy a magyar lakosság egy jelentős részének szemében embertelen, bunkó, pénzéhes, erkölcstelen szemétnek vagyok titulálva, akit jogosan lehet szidni bárhol és bármikor. Én nem mondom, hogy mindig kedves vagyok. Igyekszem, de ennyi munka mellett, ebben a stresszben szinte naponta van egy beteg a harmincból, aki ha elereszt egy olyan mondatot vagy vág egy olyan fejet, akkor attól én sajnos dekompenzálódom és valóban nem vagyok kedves.
Beteg - Hát igen, én tudom...
IKL - És még valami: ha én véletlenül 20 percig az orvosiban dumcsizom és eszem a szendvicsemet, akkor engem a fél váróterem azonnal meg akar ölni, mert hogy én mit kávézgatok, amikor ő vár és a gyomromba is belenéznek, hogy mit eszem és mennyi van még és mióta eszem és mikor jövök már. Önt meg itt szerintem a legkevésbé sem zavarja. Észre se vette, hogy eszik a kolléga.
Beteg - Hát igen...
IKL - Higgye el, hogy a magyar orvosok sem bunkónak születtek, de ami otthon van, az nem normális. Azt nem lehet ép ésszel kibírni. Nem véletlen, hogy erős férfi kollégák fiatalon kapják egymás után az infarktusokat. Ön szerint ezt mi mennyire élvezzük?"

Másfél éves lett

2014.10.29. 23:23 - címkék: Címkék: lány - 6 komment

a gyönyörű, pici Lány! Egyúttal ma először - és gondolom, nem utoljára - kétszer is értelemszerűen használta a "nem" szót. 

A W. Ungváry Renáta könyvében van egy függelék a babák alvásáról, rémes kilátásokkal, aki még nem szült, el ne olvassa, mert sosem fog gyereket vállalni, nos, a Lány eddig pontról pontra követte, és azt írja a Renáta néni, hogy 18 hónapos korban javulni fog a helyzet. Úgyhogy nagy reményekkel nézek a mai éjszaka elé. 

Egy kissé csapongó leszek

2014.10.29. 08:23 - címkék: - 2 komment

Még az volt, hogy eszembe jutott a volt Kedvenc Főnököm, aki pár évig volt csak a főnököm, úgy érzésre nagyjából egy évezreddel ezelőtt, és most pár nap alatt két dolog miatt jutott eszembe. Az egyik, amikor néhány bejegyzéssel lejjebb itt dühöngtem - már miközben dühöngtem is arra gondoltam, mit szólna erre, ugyanis eszembe jutott pár alkalom, amikor hasonlóan félig szakmai, félig az emberi ostobaság körébe tartozó témákon dühöngtem. Nagyjából röhögött rajtam, esetleg néha ehhez még mondott valami frappánsat, ami hirtelen egy nagyobb keretbe helyezte a problémát. És van az a jelenség, interiorizációnak hívják, amikor például a szüleink viselkedését magunkévá tesszük, beépítjük a saját személyiségünkbe, így lehetséges, hogy apánk halála után is sugdos a fülünkbe egy alkoholista, kritizáló hang, nos, a szakmán való hisztériámon röhögést, úgy tűnik, interiorizáltam tőle. Miközben írtam a dühös bejegyzést, elnézően mosolyogtam magamon, és ugyanakkor a jelenség okait is értem (hogy miért hiszik az emberek a pszichoterápiára azt, hogy kuruzslás, hát a sámánok, a középkori gyóntatóatyák, S. Freud és egyéb hasonló mesterek nyomdokaiban járunk, ezek gyógyítottak beszélgetéssel, ezekről nem elsősorban az idegtudomány ugrik be, nem beszélve arról, hogy utóbbi pár évtizeddel ezelőtt még nem is létezett. És igen, a kineziológus és a homeopata is beszélgetéssel gyógyít.)

Ma meg kerestem egy doksit a gépemen, amit elvesztettem, mert akkora hülye vagyok, ebben igaza volt kritizáló apámnak, iszonyú rendetlen vagyok tényleg, nem is találtam meg, ugyanakkor megtaláltam helyette cetlikre (valójában egy db word doksiba) írt naplómat, amit egy időben a munkahelyemről vezettem. Mármint nem a munkahelyemről, hanem magamról, ugyanolyan naplót, mint ez, csak itt mégsem írhatok a Helyről, mert a világon mindenki olvas már. Teljesen el is felejtettem közben, hogy volt ilyen word doksi, most meg belenézegettem, és abba a részbe botlottam bele, amikor a Főnök felmondási idejét töltötte már, velem meg épp ez történt. Ez van odaírva: 

"Felhív, hogy ráérek-e, mert akar velem beszélni. Ülök a szobájában, piros garbóban, elbeszélgetünk a Helyről. Persze, ki tudja, valójában mi van a fejében, de én azt gondolom, csekkolja, mi a helyzet velem, hogy találom meg a helyem, merre tartok, hol hagy itt. Jó érzés, hogy a team-je részének tart így is, hogy egy éve már máshol vagyok.

Azt mondja, hogy pszichoterapeutává változom és hogy tudjak emberi és esendő maradni, és ezt ugyan látszólag elengedem a fülem mellett, de valójában nagyonis megjegyzem. Pontosan ezt a szót kerestem hónapok óta, hogy esendő. Pontosan ez a veszély fenyeget, hogy elfelejtem, hogy az vagyok. Pontosan erről van szó. Pontosan ezt kellett mondani nekem*. 

A többi, amiről beszélünk, a Hely, a vezetés, nem izgat. Elmesélteti velem, hogyan utasítottam el osztályvezetői állást, hogy "docensségig vihetem", ezen felháborodik, miért ne lehetnék egyetemi tanár, rektorasszony, miniszterelnök, bármi lehetek. Engem nem izgat. Nekem erre az a válaszom, hogy én nem "docensségig vihetem", hanem írhatok háromgenerációs családregényt Brennbergbányáról, lehetnek almafáim, feltalálhatok áfonyás kekszet, lehetnek klassz gyerekeim, lehetek boldog, lehetek boldogtalan, beutazhatom a világot, miről beszélünk. De ezt nem fejtem ki neki, mert még nem fogalmaztam meg."

Itt az volt a sztori, hogy amikor elutasítottam az osztályvezetői állást, az intézményvezetőnk egyúttal elbeszélgetett velem a jövőmről és azt mondta, docensségig vihetem (az életben). Nekem meg eszembe sem jutott ezen felháborodni. Sem személyes kritikának vagy a belém vetett hit és bizalom hiányának nem hittem, sem a feminista énem nem asszociált üvegplafonra, nagyjából azt gondoltam, mint Pissy ("Tőlem!"), és először én is csodálkoztam, miért nem érint meg különösebben jövőbeli, képzeletbeli karrieremben ilyesfajta bekorlátozása, de aztán később rájöttem, miért. Mert képtelen vagyok kizárólag ezen a skálán meghatározni magam. És most éppen, hála a keleteurópában még divatos hároméves gyesnek, nem is kell, és kipróbálhatok más dolgokat. Másoknak a karrierjét derékba töri a gyerek, nekem meg, úgy érzem, lehetőséget ad arra, hogy mindenféle egyebet csináljak, amit mindig is akartam, de nem fért bele a valódi munkám mellett. Jelen pillanatban hálás vagyok neki ezért. Mármint a Lánynak. A volt kedvenc főnökömnek is hálás vagyok egynéhány dologért persze. Talán leginkább azért, mert felvetett olyan témákat és küldött olyan cikkeket meg ajánlott könyveket, amelyek révén összefüggéseiben tudtam látni a pszichiátria krízisét és ez egyúttal átsegített a saját, pszichiátriával kapcsolatos, aktuális világnézeti krízisemen. Vagyis az "átsegített" nem a megfelelő kifejezés, asszem, benne maradtam az állandó megkérdőjelezésben, de ezzel jól elvagyok és passzol hozzám, amúgy is a kételkedésben érzem jól magam. Meg azért, mert egy kongresszuson megvédett az előadásom után a rosszindulatú felszólalóktól - megmondta előre, hogy meg fog védeni, és mondjuk én a kommentelők kapcsán hozzáedződtem a személyeskedő kritikához, én kérem http-n és Trychydts-en nevelkedtem, engem nem olyan könnyű meglepni, de ott abban a helyzetben nagyon jó volt, hogy van védelmem, és nagyjából azóta nem félek előadni. Pedig apróság volt. Dehát ez van, embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél.

Ami a Munkahelyemet illeti, az egy jó kérdés, szerencsére nem kell ma eldöntenem, de nem lesz könnyű eldönteni, hogy visszamenjek-e. Én ugyanis azt szerettem ott, hogy voltak nálam sokkal okosabb és szélesebb látókörű emberek, és engem ez inspirál, nekem ebédnél kognitív idegtudományokról, a pszichiátriai diagnosztikai rendszerek problémáiról, a pszichoterápia neurobiológiájáról és tudományfilozófiai kérdésekről beszéljenek. De ne nekem kelljen ezeket elolvasni otthon, miután lefektettem a gyereket, hanem tájékoztassanak a tudományos világ aktuális kérdéseiről a rántott sajt közben. Sajnos a sokkal okosabb emberek száma jelentősen fogy, aminek csak részben az életkorom az oka (hogy tudniillik lassan már nekem kellene a sokkal okosabbnak lennem, aki a kicsiknek a világnézetét tágítja), inkább az a baj, hogy mindig is kevés volt belőlük és az a kevés is rég disszidált, de legalábbis más munkahelyre vándorolt. Azért vannak még, szóval talán nem teljesen reménytelen a helyzet. Illetve, fogalmam sincs, milyen, hiszen nem vagyok ott. Na, mindegy, erre majd visszatérünk másfél év múlva. Habár most, hogy ez eszembe jutott, akár el is hívhatnám ezeket az okos embereket a kocsmába.

*Ez milyen hatásvadászul hangzik, mi? Mégis hogy betalált. Van a tapasztalt pszichoterapeutáknak ez az attitűdje, hogy ti. én már mindent tudok a világról és az emberi lélekről és a bölcsek kövét a szivarzsebemben hordozom, hát ezt igyekszem elkerülni. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása