What is it about men

2014.07.20. 18:12 - címkék: Címkék: kultúra emberek - 4 komment

Vaslédinél találkoztam a Bechdel-teszt kifejezéssel és nem tudtam, mi az, ezért utánanéztem, és tök érdekes, úgyhogy most nektek is elmondom. 

"A Bechdel-teszt (ejtsd: 'bɛkdəl) azt vizsgálja, hogy egy fikciós műben szerepel-e legalább két nő, akik a férfiakon kívül valami másról beszélgetnek. Sok kortárs mű nem teljesíti ennek az egyszerű nemi elfogultság-tesztnek a feltételeit. Egy elterjedt változata szerint csak azokat a szereplőket kell számításba venni, akiknek ismerjük a nevét. (...) Amit most Bechdel-tesztként ismerünk, Alison Bechdel képregényében, a Dykes to Watch Out For-ban jelent meg. Az 1985-ös, "The Rule" című képregénycsíkban egy női karakter kijelenti, hogy csak akkor néz meg egy filmet, ha az bizonyos feltételeknek eleget tesz, miszerint:1. van benne legalább két női szereplő, 2. beszélnek egymással, 3. nem (csak) férfiakról. (...) bechdeltest.com weboldal felhasználók által szerkesztett adatbázisa mintegy 4400 filmet listáz azzal, hogy átmentek-e a teszten. 2013 novemberében a filmek 56%-a teljesítette mindhárom követelményt." Forrás: wikipedia. 

Gondolataim a wiki szócikk olvasása közben:

1. Van női képregényíró?
2. Nyilván csomó film annak ellenére mérhetetlenül sztereotip, hogy tuti teljesíti a feltételt, míg nyilván olyanok is vannak, amelyek nem teljesítik, ugyanakkor a szereplők fele erős női karakter, esetünkben női űrhajós. Vagy ugyan sok férfi és csak egy nő szerepel a filmben, de a csaj, nos, nem csupán díszítőelem. 
3. 56%???????? A többi filmben mégis mi történik?

És persze ellenőrizzük le, átment-e a kedvenc filmem: 
"Tank Girl and Jet Girl live in a dystopian future. Their conversations involve escaping imprisonment, rescuing their friend, and battling the enemy to save the world." 
Hell, yeah.

Give me five minutes

2014.07.17. 14:21 - címkék: Címkék: emberek nyafogás - 8 komment

Tudjátok, mi hiányzik még? Az alváson kívül. Az elmélyült beszélgetés. Az osztatlan figyelem.

Két dologról jutott eszembe mindez, részben az alább részletezett álmomról, ugyanis az álmomban szereplő fiúkkal, különösen a legidősebbel hosszú, mély beszélgetések sorát folytattam tinédzserkoromban, tudja isten, miről. Volt persze az is, amikor én panaszkodtam neki a családomról, ő meg okoskodott, meg ajánlott könyveket, a Száz év magányt például ezért olvastam el, de volt az is, amikor ő hívott fel, hogy elhagyta a csaja és beszéljek vele erről, ez nekem persze imponált, egy nálam évekkel idősebb fiú értékelte a véleményemet, vagy legalábbis a hallgatásra való képességemet. Ilyesmik. 

A másik meg az volt, hogy felhívott egy kedves volt osztálytársam, akivel nagyon ritkán beszélek, most is csak egy gyakorlati kérdés miatt telefonáltunk, de felmerült, hogy majd egyszer menjünk el kávézni, és erről eszembe jutott, hogy tényleg de jó lenne, meg hogy ó, hát mikor lesz vajon ilyen az életemben, soha. Persze, meg tudnám szervezni, hogy eljussak kávézni, a férjem, vagy Sopronban az anyukám vigyázna addig a Lányra, nyilván mindent meg lehet oldani, csakhogy közben azon gondolkodnék, hogy vajon jól van-e a kis Lány, meg hogy haza kell érni nyolcra, vagy ha esti szoptatás után szabadultam el, akkor azon, hogy ez most az alvásidőmből ketyeg, haza kell érni időben, hogy alhassak. Hirtelen nagyon értékessé vált a gyermektelen idő, akkor gyorsan zuhanyozni kell, hajat mosni, cikkeket írni, főzni, epilálni, takarítani, rendet rakni, emailekre válaszolni, másik helyre cikkeket írni, tornázni, pihenni, mosogatni, befőzni, piacra menni, olvasni, gyorsan, gyorsan. Nem lehetetlen, csak épp nem igazán életszerű, hogy csak úgy elüldögélek valahol egy kávézó teraszán. Vagy volt az, amikor pár éve sétáltam egy barátommal a városban, és nem tudtuk eldönteni, merre menjünk tovább és akkor feldobott egy pénzt, hogy eldöntse, merre - semmi extra, de az ilyesmi mérhetetlen szabadságnak tűnik innen nézve. És ez egy kicsit azért nyomasztó. 

Megváltozik ettől az emberekhez való viszonyom? Máshogy beszélgetsz akkor, ha tudod, hogy nincs idő szépen kicsomagolni és kifejteni a témákat. Máshogy beszélgetek a férjemmel este tizenegykor a kanapén, másik szobában a rosszul alvó babával. Lényegretörőbben és türelmetlenebbül. Ezért jó kisgyerekes anyukákkal beszélgetni, mivel nekik is ez a normális, a csapongás és lényegretörés furcsa együttese és a megosztott figyelem, így nem tűnik szokatlannak. 

Tegnap ebédeltem Gabóval, és egyúttal felvettem vele az interjút B. könyvéhez, és egyúttal beszélgettem vele a gyereknevelési problémáinkról, és közben ettem. Ő beszélt a diktafonba, én ettem a sonkás rántottát, gyorsan megbeszéltük, kinek hogyan nem engedelmeskedik a gyereke, és aztán ő ment vissza a munkahelyére, én meg a Rossmann-ba bevásárolni, és útközben még gyorsan megbeszéltük, közös barátainkkal mi van, meg hogy az unokatesója Brennbergbe ment férjhez és én találkoztam is vele anno a kóruspróbán. És akkor még nincs is okostelefonom, képzeljétek el, akkor mi lenne, ha még a kajámat is fotóznom kellett volna közben meg a facebook-statusomat frissítgetni meg a foursquare-en becsekkolni, vagy mit szokás. 

Szóval egyáltalán nem az hiányzik nekem, hogy rám figyeljen valaki, hanem az a fajta beszélgetés, amikor figyelhetek a másikra, ráhangolódhatok a beszélgetőpartneremre. És tényleg megtudom a beszélgetésből, hogy ő hogy van. Nem csak ilyen felszínes hogy vagy, jól köszi, hanem igazából. És nem kell az órát sem nézni egyfolytában. Én ebben régen jó voltam és szerettem is csinálni, érdekelnek az emberek. Vagy amelyik nem, azzal úgyse megyek a kocsmába. Ez hiányzik, az interszubjektivitás. 

Vagy ez nem is a gyermekvállalás miatt múlik el, hanem a felnőttkor része? Kinövi az ember az ilyesmit? Mai rohanó világunk? Már az első két filmnél feltűnt, hogy a Before sunrise-ban Jesse és Celine sokkal mélyebb és komolyabb beszélgetést folytatnak. A Before sunsetben is komoly témákról beszélnek ugyan, de ott már kapkodnak meg rohannak meg csaponganak meg feleslegesen humorizálnak. Harminc felett már nincs az, hogy leülsz valakivel és csak rá figyelsz? Úgyis mindenki hülye egyforma? 

25.jpg

Most azzal ne érveljünk, hogy pszichoterapeutaként épp ez a feladatom, mert persze, nyilván azért választottam ezt a szakmát, mert szívesen csinálom, és igen, ott is figyelek a kliensre és interszubjektív vagyok mint a fene, egészen ritkán szoktam azon gondolkodni, hogy vajon befizettem-e a csekkeket, de ott egyrészt időhatár van ugyanúgy, másrészt a beszélgetés célja az ő épülése és nem az én kíváncsiságom kielégítése, tehát oda kell figyelnem, miről és hogyan esik szó, és az más. Aki csak úgy hobbiból beszélget, az nem jó pszichoterapeuta.

Micsoda keserűség mondatta vele, hogy múlik az idő!

2014.07.17. 09:06 - címkék: Címkék: nosztalgia Sopron -

Nagyjából húsz év után most megint végigsétáltam a soproni Templom utcán hosszúszoknyában*, erre másnap egyből azt álmodtam, hogy régi középiskolánkban összefutottam a Kovács-testvérekkel**. Hogy milyen viccesen van huzalozva az emberi agy.***

*A Templom utcán rendszeresen végigsétálok, de hosszú szoknyát tipikusan tizenhét éves koromban viseltem és még egy pár évig egyetem alatt, aztán megváltozott a stílusom meg pont annyit híztam, hogy karcsú leány helyett már túlságosan asszonyosan néztem ki bennük, most viszont vettem egyet hirtelen felindulásból, mivel nagyon le volt árazva és most épp nem vagyok dagadt. 

**Tényleg, mi lehet velük vajon? Az álmomban a Bendegúz színházban volt rendező és épp megsérült a lába, de asszem a valóságban inkább filmes területen dolgozik. 

***Cím innen. 

 

Főleg túlélők

2014.07.14. 15:45 - címkék: Címkék: emberek - 2 komment

Ezen most nagyon röhögök, meg az jutott eszembe, amikor nagyon régen ültünk a kocsmában és a military-be öltözött és magánál vadászkést hordó férfias férfi, az enyhén túlsúlyos nerd bürokratafiú, a rövid, vörös hajú vagány biológuslány és a hipszterszemüveges programozócsaj már épp megegyeztek abban, hogy zombiapokalipszis idején először kocsit szerzünk, betörünk egy vadászboltba és fegyvereket zsákmányolunk, majd azonnal vidékre, valamelyik középhegység felé vesszük az irányt, és akkor egyszercsak azt vettem észre, hogy üvöltözve vitatkoznak azon a hipotetikus etikai kérdésen, hogy ha lenne egy véznaujjú makink, azt magunkkal vinnénk-e vagy itthagynánk. 

Főleg fodrászokról

2014.07.14. 14:04 - címkék: - 13 komment

Voltam ma fodrásznál így fél év után, most csak a szomszéd plázában, de ugyanolyan jól levágta az ismeretlen csaj, mint a szokásos menő fodrászom. Aki (az utóbbi) egyébként is olyan, hogy néha szuperul eltalálja, amit mondok, még jobb is, mint gondoltam, néha meg pont ugyanazt mondom, de mégse olyan lesz. Létezik egyébként olyan ember, akinek ez nem okoz gondot, elmagyarázni a fodrásznak, milyen hajat szeretne? Én már mindenfélével próbálkoztam, vittem magamról régi fotót, vittem újságból kivágott képet, de ezekre meg mindig azt mondják, nem látszik rajtuk elég jól a frizura. Nyilván könnyebb lenne, ha havonta járnék ugyanahhoz az emberhez vágatni, egy idő után csak összehangolódnánk, de én sose jártam havonta fodrászhoz, mert szerintem az hülyeség, és unalmas is, akkor mindig egyforma az ember feje, így meg néha hosszú hajam van, néha rövid. 

Van néhány kiemelkedően rossz élményem is, egyszer még általános iskolás koromban Sopronban volt olyan hajam, ami felül rövid, alul hosszú, ne kérdezzétek, a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek eleje volt, akkoriban ez menőnek számított, konkrétan egy fodrász javasolta, hogy mi lenne, ha ilyet vágna. Legközelebb már nem dolgozott ott ugyanaz a nő ugyanabban a szalonban, ezért egy kolléganőjének próbáltam elmagyarázni, aki totál hülyére vett, fölényeskedett velem és lesajnált és közölte, hogy olyan frizura nem létezik, olyat nem lehet csinálni, ő nem érti, mit beszélek, és kizárt, hogy fodrász nekem valaha ilyet vágott volna. Megalázó volt, hülye kiskamasznak éreztem magam a profi fodrásznéni felsőbbrendűségével szemben. Már nem emlékszem, milyen hajat vágott végül nagy kelletlenül. 

A másik a hajón volt, az a Petőfi-híd pesti hídfőjénél egy fodrászat, nem tudom, megvan-e még, ahol megmondtam a kreatívnak és spontánnak tűnő, jóképű mesterfodrász fiatalembernek, hogy nem szeretnék lépcsőzetes frizurát, mivel utálom, idegesít és nem tetszik. Ő győzködött, hogy de nekem az jól állna és higgyem el, én meg mondtam, hogy csináljon, amit akar, csak lépcsőt ne. Erre magabiztosan vágott egy lépcsőzetes frizurát, nagyon meg volt vele elégedve, jól is állt nekem, és minden kollégám agyondicsérte, csak egyedül én utáltam, mert én utáltam, az én hajamba nem való a lépcsőzet, mert nem göndör, de nem is egyenes, és ha lépcsőket vágnak bele, az egyik kifelé áll, a másik befelé, és idiótán néz ki, hacsak nem töltök minden reggel egy órát a beállításával, szerintem pedig ehhez túl rövid az élet. 

Egyébként azt is utálom, hogy kivétel nélkül minden fodrász akkor kérdezi meg, mit szeretnél, amikor már megmosta a hajadat, rád rakta a köntöst, és beültél a székbe. Azaz a tükörnek beszélek, a fodrászt csak a tükörben látom magam mögött, rosszabb esetben még rakosgat is ezt-azt, miközben beszélek. Szerintem ez olyan, mint amikor a nőgyógyásznál levetkőzöl, beülsz a székbe, a doki kesztyűben a lábad közé kuporodik, és csak akkor kérdezi meg, mi a panaszod. Vagy mint amikor a fogorvos beültet a székbe, rád adja a zacskót, a szádba tolja a nyálszívót és csak akkor kérdezi meg, mid fáj (szerencsére sem a nőgyógyászom, sem a fogorvosom nem ilyen, de ismerem a szitut.) Vagy mint amikor belépsz a pszichiátriára, beadnak intravénásan két-két ampulla Haloperidolt és Rivotrilt, és csak utána köszönnek. Szóval nem lehetne, hogy úgy magyarázhassam el a fodrásznak az elképzelésemet, hogy arccal egymás felé fordulunk és ő rám figyel? És nem a tükörnek magyarázok? Sose találkoztam még ilyen fodrásszal. 

További kérdésem: a fodrásznak adunk borravalót? Én kisvárosból jöttem, ott mindig mindenkinek adunk, a régi szalonokban a nagyszüleim és a szüleim külön hátrasétáltak a hajmosólányhoz és adtak neki is kétszáz forintot. De Sopronban az ember szendvicseket csinál a szobafestőnek, sört vesz a tetőfedőknek, anyósom a mosógépszerelőt is komplett ebéddel várja. Itt a fővárosban mi a helyzet? A kozmetikusomnak például egy ideig adtam borravalót, de nagyon hülyén és csodálkozva nézett mindig, és nem értette, mit akarok. Mondjuk ő az Yves Rocherben van, ahol a boltban, a pultnál fizetsz utána. A pláza fodrászatban meg ugye levágja a hajadat Kata, ad egy papírt, azzal elmész a recepcióhoz, ahol Ritának fizetsz. Ha ilyenkor felkerekítem az összeget mondjuk 4100 Ft-ról 4500-ra, akkor a 400-at Kata kapja? Vagy elosszák? Vagy a cég? Vagy ilyenkor nem szokás az ilyesmi? Világosítsatok már fel ennyi év után. 

Esetleg felmerülhet még a kérdés, hogy miért váltogatom a fodrászaimat, hát mert hűtlen vagyok és bizonytalanul kötődő, és ezt a fodrászokon élem ki. Volt egy pár jó, a rövid, vörös hajú, kétméteres ex-tőrvívóbajnoknőt azért hagytam ott, mert túl messze volt akkori lakhelyemtől, az Emese, akit nagyon kedveltem, szakmát váltott és elment óvónéninek, a többieket meg vagy meguntam, vagy nem tudom. A jelenlegi, menő fodrászomat konkrétan azért nem szeretem, mert túl menő, de komolyan, amikor a lehető leglazábban vagyok felöltözve és épp a kortárs művészmoziból jövök és a legújabb hülyenevű romkocsmába indulok, akkor is nevetségesen kispolgárinak érzem magam a helyen, és ez idegesít. A hajmosólány a múltkor úgy volt felöltözve, hogy fekete, acélbetétes bakancs, szanaszét-tépett, felfutott testszínű nejlonharisnya, fekete, szatén rövidnadrág, pántos trikó graffitiszerű felirattal, felette hosszú, bézs, horgolt mellény, amilyet a nagymamám visel, ha hideg van a templomban, fején hosszú, itt-ott tépett, sötétszőke haj és ezüst, RayBan (-utánzat) napszemüveg, kezében egy doboz energiaital és egy doboz piros Marlboro. Aztán már azért is rosszul éreztem magam, hogy rosszul érzem magam, most milyen égő már, hatszáz óra önismeret után betesznek valami dubstepet a magnóba meg bejön egy hipszter hajmosólány és ettől máris nem érzem magam elég vagánynak, aztán úgy döntöttem, felnőtt vagyok, miért mennék olyan helyre, ahol nem szeretek lenni. Ja, hát mert érdekes, tök jó ott nézelődni, érdekes figurák vannak, jó a zene, meg mert általában jól sikerül a hajam, és egyáltalán nem vészesen drága. Mindegy, ezt még nem döntöttem el, végleg szakítok-e velük vagy csak szünetet tartunk. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította