A Gyereksziget, az meg olyan, mint a Sziget, csak józanul és gyerekekkel. Amikor megelégeltem a port, a gyalogló, rohangáló, bicikliző és kismotorozó tömeget, a ricsajt, a kajássátrak előtt kígyózó sorokat, a port és a több irányból szóló többféle zenét, akkor elvergődtünk a Lánnyal a Jana Babajátszóház és Pihenőkert vagy hasonló nevű helyre, gondolván, az a chill out-sátor. Itt egy tágas, szőnyegekkel fedett sátorban szemlátomást beekizett, visítozó kiscsoportosok püfölték egymást építőkockákkal és fröccsöntött műanyag zöldségekkel, buzgó szülők másztak köztük négykézláb, és valakinek mindig kakiszaga volt. És még így is nyugisabb volt, mint a rendezvény többi helyszíne. Hű.
Konkrétan szigetbetegségem van a mindennapos játszótéri homoktól.
A kis Lány eközben csak egyre cukibb, a baba első szava helyezésért egyelőre a "labda" és a "kacsa" versenyez, rendeltetésszerűen használja őket, de egyiket sem mondja még annyira jó kiejtéssel, hogy kívülálló is megértené, addig meg szerintem nem kvalifikálnak első szóként. Mindenféle mást is mond, amit mi sem értünk, de a normál beszéd hangsúlyával, kérdez, válaszol, nagyon cuki. Kapaszkodás nélkül áll és bútorok mentén kapaszkodva jár, kavicsokat pakol fel a csúszda aljára, és rettenetesen rosszul alszik.
Ami a tejallergiáját illeti, eszegettem némi fagylaltot meg joghurtot, mire taknyos lett - ez lehet a tejallergia tünete is, de valószínűbb a szimpla nátha - , majd kiütéses is lett, majd másik fajta kiütése is lett. A kiütést egy idő után megmutattam a gyerekorvosnak (mégiscsak pár ezerrel több kiütést látott nálam), azt mondta, ez inkább vírusfertőzéshez tartozó kiütésnek látszik, majd elmúlik, ne vigyem napra, egyen kálciumot. Én különben pontosan tudtam, hogy nem fogom tudni objektíven megítélni ezt a tejkérdést, hát ez van, most akkor, mittudomén. Egy-két hónap múlva megpróbálom újra.
Mindig úgy sajnálom a szegény velvetes meg díványos csajokat, akiknek tuti, hogy még sohasem volt valódi Ugg csizmájuk, máskülönben nem írnák meg félévente, hogy gáz. De komolyan, évek óta rendszeresen megvan a minimum évi két fikázás. Most így nehéz beleélnem magam a témába a plusz 30 fokban, de higgyétek el, annál jobb nincs, amikor metsző hideg van, de a lábamat melegen tartja, megöleli és szereti a pihe-puha szőrme és megvédi a valódi, ausztrál marhabőr. Nagyságrendekkel kevésbé utálom a telet, amióta felfedeztem. Persze, bután néz ki, ugyanakkor higgyétek el, az olvadó hólatyakban magassarkú műbőr csizmákban botladozva csúszkálás meg egészen szánalmas látványt nyújt. Bár nekem teljesen mindegy, hogy néz ki, ha egyszer ennyire betölti a funkcióját. Sokkal nagyobb baj, hogy nevetségesen drága.
A cikkben szereplő többi dologról is megvan persze a véleményem, hát szerintem 40 évesen is alap az ember ruhatárában a kapucnis pulcsi és a feliratos póló, hisz senki nem csak kizárólag a munkahelyére jár (?), bár ha jól választ munkahelyet, akkor oda is nyugodtan bemehet bármiben. Én például egyszer rájöttem, hogy a kórház tényleg mennyire lazán kezeli a dress code-ot és örömömben hetekig Patti Smithnek öltöztem.
Mondjuk nekem is volt ilyen kosztümös korszakom, mert a diplomaosztó után épp a Görivel jártam, aki szerint egy nő legyen nőies és ezért vett nekem tök szép bőrcsizmákat, meg szép bőrtárcát, és huszonévesen egy ideig behódoltam ennek a trendnek, aztán kinőttem ezt is. Valójában persze van kiváló kosztümöm, és amikor a helyzet úgy kívánja, rendeltetésszerűen tudom viselni, akárcsak az elegáns tűsarkúmat, ugyanakkor mindig azok a figurák a példaképeim az amerikai filmekben, akik annyira profik abban, amit csinálnak, hogy már nem szükséges belesimulniuk a tömegbe. Amikor a világ legjobb bombaszakértője egy rém idegesítő, széttetovált, rasztahajú, neonzöld tornacipőt és batikolt ingeket viselő afroamerikai, de őt kell hívniuk, mert ő a legjobb. Én csak annyira akarok jó pszichiáter lenni, hogy bátran viselhessek magánrendelés közben is Martens bakancsot.