Főleg rokonok

2014.04.09. 18:43 - címkék: Címkék: lány emberek nyafogás - 37 komment

A soproni rokonság, nagyszülők és dédszülők meg imádják a Lányt és persze mindenfélével bosszantanak, például állandóan látni akarják. Engem szerintem kevésbé, én inkább zavaró tényezőként vagyok jelen, nem lehet tőlem nyugodtan babázni, rájuk szólok, vagy panaszkodom, hogy nem aludtam eleget, vagy belelógok a fotókba. A nagymamám nem is titkolja, hogy ezzel én kiestem a pikszisből és egy generációt ugrott a szeretet lefelé, el is magyarázta valamelyik nap, hogy én ezt nem érthetem, mert sose volt unokám és majd meglátom, ha unokám lesz, hogy "az ember jobban szereti ezeket a kicsikéket, mint a sajátjait". Szerintem nem túl udvarias dolog ilyet mondani. 

De persze. Könnyű szeretni egy extrém cuki, gyönyörűen mosolygó egyévest, akihez ráadásul nem neked kell felkelni éjszaka nyolcszor és nem te cserélsz kakispelenkát napszámban és a hajadba sem kentek ma még brokkolipürét. A Lány még mindenkire mosolyog és még nem tudja a nagymamámról azokat, amiket én már tudok (meg az egész szomszédság és rokonság), hogy rosszhiszemű, pletykás és mindenbe beleártja magát. Egyszer majd már észre fogja venni, és akkor majd ilyeneket mond, hogy "de dédmama, kérlek, tegnap ennek pont az ellenkezőjét állítottad, most mi az igazság", és akkor a nagymamám sírós hangon azt fogja mondani, hogy jaj, milyen aranyos voltál, amíg picike voltál, hogy szeretted akkor még a te dédikédet. Könnyű szeretni azt, aki még nem látja a hibáinkat és nincs saját véleménye, csak cuki. Nehezebb szeretni egy kisiskolást, aki már kapisgálja, meg saját akarata van. Még nehezebb szeretni egy kamaszt, akinek világnézete van és ijesztően jó radarja a hibáinkra. Gondolom. Biztos ezért mondják lépten-nyomon, hogy "addig jó, amíg ilyen kicsi". Hát nekem mindenkiről megvan a véleményem, aki csak kutyákat meg négy év alatti gyerekeket képes szeretni. 

Visszatérve a nagymamákra, van az, amikor dolgokat adnak, amit nem kérek, erőszakkal. Anyósom, aki egyáltalán nem gazdag, sőt, ad 100 eurót. Megmondom, hogy köszönöm, de inkább tegye félre karácsonyra vagy szülinapra. Erőszakoskodik, hogy tegyem el. Megmondom, hogy nem, köszönöm, majd inkább adja ünnepkor. Úgy tesz, mint aki beleegyezik. Amikor hazaértünk, látom, hogy a kabátzsebembe rejtette a százeurós borítékot.

Tegnap ez volt:
Anyós (telefonon): - Mekkora a mérete a Lánynak, mert vennék pár body-t.
isolde: - Köszönöm, de body-ból most jó sok van, inkább ne vegyél, tedd el azt a pénzt másra.
Anyós: - Jó, de hányas a mérete?
isolde: - De tényleg nem kell body.
Anyós: - De olyan cukik.
isolde: - De van neki egy csomó, nincs szükség újakra.
Anyós: - Jó, de hányas? 68-as? 74-es? 
(...) Anyós délután átjön és legnagyobb meglepetésemre nincsenek nála body-k, viszont mivel már kétszer ivott nálunk kávét a héten, ezért hozott nekünk egy csomag őrölt kávét. Ööö, oké. Ő csak kedves, jót akar, és adni a legnagyobb öröm. 

Azt meg a barátnőm anyukája mesélte egyszer, hogy reggelente átmegy a fiáékhoz segíteni a reggeli készülődésben, ilyenkor megkérdezi a felnőtt fiát, hogy kér-e kakaót, az kiszól, hogy nem, köszönöm, akkor ő azért még egyszer rákérdez, fiú szól, hogy tényleg nem, anyu azért még egyszer is rákérdez, "de nagyon finom!", fiú kissé már bosszankodva szól, hogy nem. "Persze, azért mindig főzök neki, a végén úgyis megissza". Nem győzhetsz. 

Persze, tudom, ha adnak, vedd el, ha ütnek, fuss el, örüljek neki, másnak semmit se ad az anyósa és örüljön az ember a százeurósnak, a kakaónak meg az ingyenbody-knak. Igazából örülök is. Mégis, közben időnként a véleményem tökéletes semmibe vételének érzem az ilyesmit. Nem azért mondom, hogy nem kérek, mert szerény vagyok, ugyanis cseppet sem vagyok az: ha szükségem van valamire, meg szoktam mondani. Ha megkérdezik, mit kérek, megmondom, mit. Ha épp semmit, akkor azt mondom. Vagy tévedek? Nem illene tiszteletben tartani azt is, ha az ember nem kér kakaót? 

A harmadik témakör, amivel fel lehet bosszantani, az, amikor féltik tőlem a gyerekemet. Játszom vele, vagy nézem, ahogy a bútorokba kapaszkodva kommandózik, vagy egy darab kenyérhéjat csócsál. Nagymamák a háttérben, kórus: "jaj, vigyázz, megüti a kis kezét! jaj, a kis lába, meg ne csússzon! jaj, az túl nagy darab kenyér! jaj, vigyázz, lehorzsolja a lábát!" Egy ponton, amikor látják, hogy nemtörődöm anyja (én) szemrebbenés nélkül bámulja, ahogy a gyermek halálos veszélyben forog a fiókos szekrény vagy a kenyérdarab jóvoltából, már nem bírják tovább és beavatkoznak: odaülnek, tenyerüket a szekrény és a baba közé helyezve védik, vagy felkapják és inkább hordozgatják a lakásban, úgy nem üti meg magát, vagy kiszedik a szájából a kenyérvéget. Csak jót akarnak, csak aggódnak. Én úgy gondolom, hogy ismerem a Lányt, tudom, hogy meg tud állni egy kézzel kapaszkodva, tudom, hogy néha felhömbölödik, főleg, ha fáradt, de ügyesen esik, nem lesz baja. Tudom, hogy mekkora falatot bír elcsócsálni, és azt is tudom, hogy amikor túl nagyot vesz a szájába, azt egyből kiköpi. Bízom a képességeiben. A nagymamák nem bíznak. Sem az én ítélőképességemben nem bíznak. De ezt nem foghatom fel bizalmatlanságként vagy szülői működésem kritikájaként, hiszen ők csak aggódnak, mert szeretnek, mert jót akarnak. 

És akkor van még az, amikor nem hagyják békében játszani a gyereket. Ettől ideges vagyok és úgy érzem, meg kell védenem. Lehet, hogy ezt eltúlzom, mert engem sem hagytak és máig utálom az ilyesmit. Erről van szó: 
Lány (tárgyakat pakol ide-oda, csak általa ismert rendszer szerint)
Nagymamám: - Mosolyogj egyet a dédire! 
Lány (tovább molyol)
Nagymama: - Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsi! Zsuzsikám! Zsuzsi! Zsuzsi! (neveket megváltoztattuk)
Lány (felpillant, majd folytatja a munkát)
Nagymamám: - Na mosolyogj egyet a dédire! Na gyere mosolyogj már! Na, csak egy kis mosolyt! 
Lány (felnéz, mosolyog, majd visszafordul a tárgyaihoz)
Nagymamám: - Látod, mosolyog! Na,még egy kis mosolyt! Na, még egyet! Zsuzsi! Zsuzsikám! 
(a végtelenségig)

Vagy erről: 
Lány (elmélyülten összeütöget egy zöld és egy sárga kislabdát). 
Rokonok: Nézd, összeütögeti, jaj, de okos, nála van a zöld meg a sárga! Dobd ide a labdát, Zsuzsika, dobd ide! Nézd, felemelte! Dobjad a mamának! Mondd, hogy labda! La-bda! Nézd, jaj, felemeli a kis kezét, mindjárt dobja, dobd ide a mamának! Nézd, itt a kis könyved, cica van benne, hol a cica, Zsuzsika, hol a cica? Nézd, nyávog a cica! Dobd ide a labdát a mamának! Nézzétek, mindjárt feláll, hát mindjárt elindul! Hol a labda, Zsuzsika, mit mond a cica? Nézd, itt meg egy kutyus, mit mondd a kutyus? (a végtelenségig). 

Igyekszem higgadtan viselkedni és bízni a Lányban, hogy szól, ha elege van. Egyébként szól is, egy ponton elkezd nyűgösködni, és akkor el kell menni sétálni, és a séta közben a hátamon dumálgat magában, ki tudja, miket. 

Dehát csak szeretik, csak látni akarják, csak jót akarnak, csak aggódnak, csak imádják a mosolyát, másnak bezzeg semmit se segít a család. Jó, tudom. Akkor is bosszantóak. De nem baj, legalább jó lesz majd visszamenni Pestre is. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította