I don't wanna talk about things we've gone through

2013.02.24. 22:46 - címkék: - 5 komment

Nem lettem 2013 bloggerinája, hanem Limara lett, akinek gratulálunk, végülis nem rossz választás, mert az egy jó gasztroblog, én is többször sütöttem már onnan, szóval ha gasztroblognak kellett nyernie, akkor tényleg ő. De azért vérig sértődöm, hogy hiába a szórakoztató stílus és az őszinte vallomás, mini habcsókos rózsákkal nem versenyezhetünk <szipog>. Amúgy meg már pár héttel ezelőtt vettem egy kiváló használt laptopot, úgyhogy tudjátok mit, nem is kell.

Igazából nagyon klassz volt nagyjából 15.-nek lenni a nemtudomhány közül, szóval köszönöm mindenkinek a szavazást.

When I look too hard, it goes away

2013.02.23. 23:42 - címkék: - 33 komment

Kivételesen idén az történt, hogy majdnem az összes Oscar-jelölt filmet láttam (holnap osztják), úgyhogy elmondom, melyik tetszett.

A legjobb filmet gondolom, a Lincoln fogja majd megnyerni, ez arról szól, hogy az amerikai polgárháború utolsó hónapjai zajlanak, és Lincoln (Daniel Day-Lewis) meg akarja szavaztatni azt az alkotmánykiegészítést, hogy ne lehessen rabszolgaság többé. Ehhez ugye okos, hozzáértő politikusnak kell lenni, remek, szuggesztív beszédeket mondani, valamint trükközni, és embereket megvesztegetni. Lincolnnak van családja is, egy érzelmileg labilis felesége meg két fia, ezek egészen feleslegesek voltak a filmbe. Lobognak az amerikai zászlók meg minden, én általában eléggé unatkoztam, különösen úgy, hogy mivel igaz történet, az ember azt is tudja, mi a vége. Daniel Day-Lewis viszont tényleg jó, szuggesztív ahogy kell, jelölték is legjobb színésznek.

A legjobb film szerintem az összes közül a Messzi Dél vadjai, amit először nem is akartam megnézni, mert biztos nyomasztó, de nem. New Orleans-tól délre, valami mocsárvidéken kalyibákban élő népségről szól, főleg négerek, a főszereplő egy Hushpuppy nevű hatéves furcsa vadóc kislány, ő meséli a történetet. Apukája talán beteg, aztán van egy nagy vihar is, egyesek szerint ez a Katrina hurrikán, bár a történet szempontjából mindegy, hogy az-e vagy másik. Néhány, nem sok jelenetben látjuk a kislány képzeletében létező nagy, szőrös ősállatokat, a mágikus realizmusból ez a mágikus rész, a realista rész meg nyers és nagyon valódi és gyakran kegyetlen. A kislánynak ez az első filmje, a másik főhős, az apuka pedig a produkciós irodával szemközti kávézó tulajdonosa, innen castingolták (itt elmeséli), nem tudom, hogy ettől vagy mástól nagyon hiteles és őszinte az alakításuk. Semmi rosszat nem tudok mondani a filmről, vannak szomorú és felemelő pillanatai, tetszett a forgatókönyv, a fényképezés, meg hát nekem az ilyen filmek tetszenek, amik fikción keresztül mutatnak be valami nagyon valódit, sokkal valódibban, mint holmi igaz történetek. When it all goes quiet behind my eyes, I see everything that made me lying around in invisible pieces. When I look too hard, it goes away. Itt egy kép is.

A Pí élete végülis nem idegesített annyira, mint vártam, tudjátok, ez az, amiben az indiai srác hajótörést szenved és hónapokig hánykolódik egy csónakban a Richard Parker nevű bengáli tigrissel, aki általában meg akarja enni. Arról szól a film, hogy hiszel-e a csodákban meg elfogadod-e a megmagyarázhatatlan dolgokat, tizenhét éves koromban vélhetően tetszett volna ez a tanulság, bár a 3D foszforeszkáló delfinek asszem akkor is kicsapták volna a biztosítékot. Végig a giccs határán egyensúlyoz a film, óhatatlan, hogy időnként átessen a túloldalra. Spiritualitás, szurikáták, naplemente, napfelkelte.

A Django elszabadul miatt elmentünk a MOM parkba, csak, hogy eredeti nyelven nézhessük, az egy szokásos Tarantino-film, szórakoztató, ugyan kicsit kiszámítható, hogy tudod, hogy na, még fél óra van hátra a filmből, akkor lassan kezdődnie kell a nagy vérfürdőnek. Badass párbeszédek, fegyverropogás, poénok. Ja, arról szól, hogy egy volt néger rabszolga meg egy fogorvosnak álcázott fejvadász, ööö, közös kalandba fog, mindezt Amerikában, még a Lincoln előtt, a rabszolgaság idején, és egy ponton eszükbe jut, hogy szabadítsák ki a feka csávó feleségét, aki még rabszolgaságban sínylődik.

Az Argo-akció a másik, ami nagyon tetszett és lekötött, ez igaz történeten alapul: a hetvenes években úgy csempésztek ki 6 amerikai követségi dolgozót az éppen amerikaellenes Iránból, hogy úgy tettek, mintha kanadai filmesek lennének, és ehhez megcsinálták a hátteret is a filmhez, plakátokat, sajtótájékoztatót, forgatókönyvet stb. A valóságban a fake film egy egzotikus környezetben játszódó sci-fi volt, Zelazny: A fény ura c. regényének megfilmesítése. A film a valódi CIA-ügynök, Tony Mendez szerint elég jól követi a valódi eseményeket, leszámítva a végén lévő üldözést, ami nem pont úgy volt, és egyébként nekem nem is tetszett ez a rész, mert hatásvadász és hiteltelen. Amúgy klassz forgatókönyv, jó rendezés, izgalmas, szórakoztató, mondjuk szerintem nem ezekért kellene Oscarokat osztani, hanem ilyennek kellene lennie egy átlagos filmnek alapból, ha elmegy az ember a moziba.

A Silver Lining Playbook (Napos oldal) olyan, amit egyszer meg lehet nézni, műfaját tekintve romantikus komédia és dráma keveréke, bipoláris csávó kijön a pszichiátriáról, megismerkedik borderline leánnyal, gondolhatjuk, mi következik. Nézhető film, engem rettenetesen bosszantott a tanulsága, hogy tudniillik a tánc (vagy más értelmes hobbi) és egy új szerelem máris elég ahhoz, hogy az ember kigyógyuljon pszichiátriai betegségéből, plusz a csávó zakkant apja elvesztette a munkahelyét és abból él, hogy meccsekre fogad, meg egyfolytában üvöltöznek egymással, dehát a lényeg, hogy szeretik egymást, és az mindennél fontosabb. Robert de Niro nem rossz a zakkant apa szerepében, a többi jelölést nem nagyon értem. A főhősről persze kiderül, hogy bár bipoláris, ugyanakkor jó barát, sok könyvet olvas és véletlenül kitűnően táncol, merthát sose nyomd a full kretént. A bipoláris zavar amúgy nem éppen ilyen a valóságban, de ebbe inkább bele sem kezdek.

A Zero Dark Thirty-ben az amerikaiak felderítik Oszana Bin Laden elérhetőségét, aztán megölik, ez sok évbe telik és sok titkosszolgálati és egyéb ügyetlenkedésbe. Kicsit emlékeztetett a Homelandre, amennyiben egy furcsa, karakteres, fiatal nő a fő CIA-ügynök. Az amerikaiak néha töketlenek, néha ügyesek, nem egy dicső propagandafilm, de nem is nyomasztó dokumentum. Azt hittem, több erőszak lesz benne, ehelyett pár fogoly lightos kínzását leszámítva inkább nyomoznak, ami gyakran izgalmas, még izgalmasabb lenne, ha nem tudnánk pontosan, hogy mi a vége (surprise: megölik OBL-t). Jó film, remekül elmeséli a történetet, még ha éppenséggel engem nem is annyira érdekelt ez a történet.

A nyomorultakat itthon néztük és másfél óra múlva inkább kimentem mosogatni, mert mindennek van határa, és a konyhában legalább én választok zenét. Hát, hogy a kiváló Abe Lincoln-t idézzem, "akik szeretik az ilyesmit, azok rá fognak jönni, hogy ez olyasmi, amit szeretnek", engem idegesített. Hugh Jackmant is jelölték, mint legjobb férfi főszereplő, na ne vicceljünk már.

A szerelem c. filmet elvből nem nézem meg, mert az egy idős párról szól, akik szeretik egymást, aztán a néni stroke-ot kap, pelenkázni kell, és nyomorultul szenvednek, én pedig az eszképizmus híve vagyok, szerintem egy film az minimum mutassa be nekem a valóságot új szemszögből, de inkább kapcsoljon ki belőle. A való élet fájdalmas nyomorúságán szomorkodni ráérek majd a való életben is, amikor idős férjemet kell ápolnom meg amikor kiszolgáltatott öregasszony leszek egy kórházi osztályon és kiégett ápolók pelenkáznak. Úgyis nyomorultul, magányosan halunk meg a végén mindannyian, nem szeretnék önként másfél órát ezzel tölteni.

Ezek voltak a "legjobb film"-jelölések, sajnos nem hiszem, hogy a Messzi Dél vadjai kapná, túl szokatlan, nem eléggé közönségfilm, és ott van mellette három, az amerikai történelem dicső (Lincoln), izgalmas és győzedelmes (Zero Dark Thirty) vagy szellemes (Argo) pillanatait bemutató film is, nem beszélve a foszforeszkáló delfinekről.

Megnéztük még a Master-t, mert a férfi főszereplő (Joaquin Phoenix) és mellékszereplő (Philip Seymour Hoffmann) is jelölést kapott, én oda is adnám nekik egyből. A film a II. világháború után játszódik, főszereplője egy leszerelt katona, aki szegény sodródik az életben, de nem nagyon tudod sajnálni, mert egy ellenszenves pszichopata , és nem is a háború tette ilyenné, hanem nyilván mindig is az volt. Véletlenül megismerkedik egy szekta vezérével, amely szekta furcsa pszichológiai módszereivel gyanúsan emlékeztet a szcientológusokéra, bár ezt a készítők inkább tagadják. A szektavezér is érdekes karakter, néha komplett csalónak gondolja az ember, máskor meg egészen hiteles és elhivatott és kedves ember. Maga a történet annyira nem izgi, el se tudnám mesélni, mert leginkább a fenti két pasas különös kapcsolatáról szól, sok minden nem történik. A film nem különösebben tetszett, a főszereplők ellenszenvesek, de meg kell hagyni, hogy jó karakterek, Joaquin Phoenix elképesztően hiteles ellenszenves pszichopata, pedig ez biztos nehéz szerep volt.

És megnéztük meg a Holdfény-királyságot is, ezt Wes Anderson rendezte, aki még olyanokat rendezett korábban, mint a Tenenbaum, a háziátok, és a Holdfény-királyság sem kevésbé fura. Két tizenkétéves együtt elszökik otthonról, mert szerelmesek egymásba, mindez egy Coen-filmbe illő szánalmas figurákkal benépesített New England-i szigeten. Mesterkélt és bizarr az egész, sokan szeretni fogják, én utáltam, még az sem mentette meg, hogy klassz szereplőgárdát vonultat fel (Bruce Willis, Edward Norton, Bill Murray, Frances McDormand, Tilda Swinton, és egy nagyon aranyos kismacska). A legjobb eredeti forgatókönyvre jelölték, hát, nem tudom.

Itt vannak egy rendezőnek, a szavazóbizottság egy tagjának a kommentárjai, elég vicces, láthatjuk, hogy milyen alapos, megfontolt szakmai elvek és hosszas mérlegelés állnak a szavazataik hátterében (nem).

Bónuszként elmondom, hogy megnéztük a Die Hard 5-öt is, ami egy rettenetesen rossz film és én remekül szórakoztam rajta. Nagyjából az az érzése az embernek, hogy nem írtak forgatókönyvet, vagy otthonfelejtették, és akkor úgy gondolták, jó, mindegy, akkor robbantsunk fel még több járművet, hátha úgy nem veszik észre. Arról szól, hogy a nyugdíjas John McLane és fia összetörnek kritikátlan mennyiségű személyautót, kamiont, helikoptert és épületet, elhasználják egy kisebb ország éves lőszer- és robbanóanyag-készletét, amihez külön élményt nyújtanak a budapesti helyszínek, autós üldözés a rakparton, körgangos pesti bérházak, az meg ott az 5-ös HÉV.

Mindkét mellékállásomat lemondtam vagy megszűnt, és nem ügyelek, és ettől ennyi időm lett filmeket nézni, ez milyen durva.

Soon oh soon the light pass within

2013.02.19. 18:46 - címkék: - 10 komment

Amúgy az normális, hogy pár hete átlag napi kétszer megnézem az időkép 30 napos előrejelzését, csak azért, hogy láthassam a március elejéhez rajzolt napocskákat, és kedvtelve elgyönyörködjek a 12 C-okban? Valamelyik nap még 14 C-ot is láttam, de mostanra sajnos eltűnt az ábráról. És időben kitavaszodik-e ahhoz, hogy még rám jöjjön a piros ballonkabátom? Elég necces, most próbáltam fel, épphogy be lehet gombolni.

Amúgy azt mondta ma az orvosom, hogy egy-másfél héttel előbbre tart méreteiben a magzat, azaz lehet, hogy nagy lesz, vagy az is lehet, hogy előbb születik. Úgyhogy máris megijedtem 1. a szüléstől, mert én egy 3 kg-s magzat hüvelyi úton történő megszülésére gondoltam, nem egy ötkilóséra, 2. ha előbb jön, akkor ááááá!!! Még semmi nincs kész!!! Mindegy, már csak pár napot dolgozom, aztán semmi mást nem fogok csinálni, mint gondozom a várandósságomat*, vásárolok, rendezgetek, begyűjtöm a kölcsöncuccokat és elolvasom a vonatkozó szakirodalmat. Ja, meg kimosom a rugdalózókat hetente, úgy hallottam, ez a szokás.

A magzat méretét egyébként főleg az anyai elhízás vagy cukorbetegség emeli, nekem egyikem sincs; valamint a genetika, azaz ha nagy méretűek a szülők, akkor nagyobb eséllyel lesz nagyobb méretű a gyermekük is, olyanom van, mármint egy nagyméretű férjem; és még a magzatvédő multivitaminok, de abból egy dobozzal szedtem be összesen a terhességem alatt, mert nem tudtam eldönteni, attól van-e hányingerem vagy nem. Jó, most 1800 g szegény, szóval azért nem kellene egyből óriásbébinek neveznem.

*A babavárás határtalan lehetőségeket nyújt a modorosságra, ezt is nemrég tanultam.

Relationships can be...

2013.02.18. 20:51 - címkék: - 22 komment

És még valami, az nlcafés verseny kapcsán. Beleolvasgattam ott néhány női blogba és azokból eljutottam más blogokba (tudom, túlságosan ráérek), és van ez a dolog, amitől nekem rossz érzésem van és szerintem ez rossz irány. A férfiak hibáztatásáról beszélek, ami nagyon sok helyen és mindenféle kontextusban felbukkan. Most komolyan az van, hogy a női létet ennyire átszövi az, hogy a férfiakat hibáztatjuk? És ezt feltétlenül muszáj? A "női hang", az ez, hogy a férfiakkal szembe kell helyezkedni? Én nem akarok szembehelyezkedni, én bírom őket. Vannak idióták, azokkal igen, de úgy összességében a férfinem létezése szerintem igazán remek dolog.

Most éppen ennek kapcsán akadtam ki (de már nem emlékszem ám, honnan jutottam erre a blogra), hogy "a férfiak egy része (nagy?) már a 40-42-es méretet is kövérnek tartja és undorítónak" és szeretném elmondani, hogy úgy nagyjából 15 éve negyvenes a méretem, és vagy egyetlen férfi sem tartott ronda kövérnek, vagy ha igen, azt annyira diszkréten tette, hogy én nem vettem észre, azt pedig egyáltalán nem is tudom elképzelni, hogy valaki undorítónak tartson. Nem vagyok elképesztően gyönyörű, nagy orrom van, a hajam semmilyen, a mellem kicsi, a derekam vastag, valószínűleg tényleg jobban állnának rajtam a ruhák, ha azok 38-asak lennének, de férfiak sose bántottak ezzel. Lehet, hogy csak jó dolgom van és kivételesen sok normális férfival találkoztam az életem során és viszonylag kis számú idiótával. Vagy az is lehet, hogy eddig nem volt gyerekem és még fiatal vagyok (35) és az úgy könnyű és majd ezután következnek el a nehéz idők, amikor majd derekamra kötve üvölt a gyerek, tíz kilót híztam, vacsora semmi, de balhé, az van, hiszti, az van, és soha többé nem jutok el pilatesre és akkor a férjem már nem fog elvinni közös programokra, mert szégyellni fog a többiek előtt a kocsmában a negyvennégyes méretem miatt (és kénytelen leszek otthon, egyedül, szomorúan a konyhapultra könyökölve üvegből nyakalni a kevertet a kihízott negyvenkettes melegítőmben). Aha, valószínű.

Szóval szerintem az például szimplán nem igaz, hogy a valóságban "a férfiak" kövérnek, pláne undorítónak tartják a normál testalkatú nőket. Az sem igaz, hogy a nőnek 36-os méretűnek kell lennie, debezzeg a férfi az lehet mackós meg nagydarab, pláne, ha pénze is van. Én valamiért egy csomó olyan férfival találkoztam, aki túl vékony és ez zavarja és szégyelli és utálja a nyarat, mert akkor még jobban látszik, illetve túl kövér és szégyelli és utálja a nyarat, de mondjuk én pszichoterapeuta vagyok és sokat beszélgetek az emberekkel, lehet, hogy laikusként nem merülne fel ilyen téma férfiakkal való beszélgetés során, nem olyan feltűnően rinyálnak a külsejük miatt, valahogy az nem szokás, hogy férfiak beülnek a kocsmába és elmesélik egymásnak, mi bajuk van a külsejükkel. De attól még lehet, hogy van bajuk. És ne vicceljünk itt a belső értékekkel, a nőknek ugyanúgy fontos, hogy hogy néz ki egy férfi, pláne ismerkedéskor.

De ez csak egy apróság, most pont ebbe futottam bele, hozhattam volna más példát is. És nem is akarok itt a Férfiak védelmében kiállni meg őket dicsérni, egyrészt azt már egyszer megírtam, másrészt jó, van egy csomó klassz férfi meg van egy csomó hülye is, ugyanúgy, ahogy nőkből is van mindenféle, inkább... hogy is fogalmazzak. Inkább a nők érdekében gondolom úgy, hogy ez így helytelen és elszomorító. Szerintem nagyon szar lehet úgy nőnek lenni, hogy közben hadban állsz az ellenkező nemmel. Szerintem az rossz irány, az boldogtalansághoz vezet, az nem hasznos szemlélet, hogy a férfiakat szidjuk vagy hibáztatjuk, attól magányosak leszünk és megkeseredettek és megbántottak és annak nincs semmi értelme. Annak van értelme, hogy a férfiak a társaink. Annak nincs semmi értelme, hogy őket basztatjuk nagyjából minden miatt, amivel elégedetlenek vagyunk az életben. Komolyan úgy gondolom, hogy nincs.

Igen, tudom, és elmondom még egyszer is, hogy vannak hülye férfiak, vannak hülye nők és vannak össze nem illő párok is, és vannak menthetetlen kapcsolatok, és vannak olyan menthetetlen kapcsolatok, amikből kilépni se tudnak a felek valami miatt, és ezek nehéz dolgok és érdemes is rajtuk dühösnek lenni és szomorkodni. De hogy az legyen az alapállás, hogy "a férfiak" azok ilyenek meg olyanok, azt én nem tudom elfogadni, mert az elrontja az egészet.

Cím innen:

Rusty Ryan: - Relationships can be...
Danny Ocean: - Sure.
Rusty Ryan: - But they're also...
Danny Ocean: - That's right.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította