Tükör által homályosan

2012.02.26. 16:02 - címkék: -

Egyszercsak arra jöttem rá, hogy ugye szürkehályog van a bal szememen, és ez rossz. Általában különösebb panaszokat nem okoz nekem, leszámítva azon ritka eseményeket, amikor előadóként leesek a pódiumról, mert nem látom meg a bal látóteremben lévő kis lépcsőfokot, meg amikor a bal látóteremben mindvégig csendben ülő ismerőseim végig sértődnek, mert nem kínáltam meg őket a vodkából sütiből, biztos észre sem veszem őket és keresztülnézek rajtuk. De amúgy nem zavar, mert fokozatosan alakult ki, és ugyanolyan fokozatosan hozzászoktam. Autót meg nem vezetek, mert autónk nincs. És akkor valamelyik nap eszembe jutott, hogy egyáltalán én így vezethetek autót? Hogy jobb szememmel rendesen látok, ballal homályosan? Mert én az életemben azért még akarok majd autót vezetni. Ha én lennék az orvos, nem engedném magamat vezetni, mert ugyan homályosan azért látok a bal szememmel, igen nagy betűméretű feliratot is el tudok olvasni, színeket, fényeket, mozgást simán észreveszek, de azért ugye nem lenne jó, ha egyszer egy kamion vagy egy biciklis járna úgy, mint a bal látóteremben mindvégig csendben ülő vendég.

Rule #32 Enjoy the little things

2012.02.26. 13:58 - címkék: -

Addig is elmesélem, hogy voltunk színházban, a Nemzeti kamaratermében a Pánik című darabon, úgy emlékszem, hogy nevettem rajta többször is, de nem emlékszem, min. Igazán mély nyomot nem hagyott bennem a történet, úgy tűnik. Egynek jó volt. Három fickó szerepel benne, akik az élet nagy kérdéseit (mint munka, szerelem, agorafóbia) próbálják megoldani, némi felszínes pszichologizálás meg pár jó poén közepette. Kicsit sokat üvöltöztek, én pedig nem szeretem, ha a színpadon ordítanak*, mert az a véleményem, hogy egy jó darabban jó színészek ordítás nélkül is ki tudnak fejezni intenzív érzéseket, akár haragot vagy felindultságot is, de legalábbis próbálják meg.

Utána elmentünk az A38-ra Emika koncertre, az Emikát pedig szégyenszemre nem onnan ismerem, hogy elképesztően up-to-date vagyok kortárs elektronikus zenéből, és már akkor dubstepet hallgattam, amikor még nem volt menő, hanem onnan, hogy az egyik klipjében Mojzes Dóra magyar tervező kardigánját viseli, és amikor pár hete egyszer épp az interneten unatkoztam, akkor megnéztem a klipet. Semmi extra, ilyen távolságtartó női elektronikus zene, amit én pont szeretek, és pár nap múlva meg mondta az L., hogy jön  a hajóra, és gondoltam, jó, nézzük meg. Tessék, itt a szóban forgó klip.

Jött a csaj, szépen előadta a dalait egyedül a sötét színpadon. Nekem ez bejön. Elég jól szórakoztam eleinte a közönségen is, hát ebből látszik, hogy öreg vagyok, én ahhoz vagyok szokva, hogy egy koncerten mozoghat az ember a zenére. Egyetemista koromban, mintegy 10 évvel ezelőtt voltam Stockholmban The Gathering koncerten, és ott ért az első ilyen kultúrsokk, a svéd fiatalok ugyanis az egész koncertet teljesen mozdulatlanul végigácsorogták csendben, amikor magyar közönség már rég ugrabugrált és visítozott volna. (Pár hónappal később megnéztem még egyszer kb. ugyanazt a koncertet az E-klubban, és ott tényleg ugrabugráltak, tapsoltak és sikítoztak jó honfitársaim, csomót hálálkodott a zenekar.) Szóval, látom, sikerült ebből a szempontból is felzárkóznunk nyugateurópához és már csak mozdulatlanul, lehajtott fejjel, a telefonodat nyomkodva illik megnyilvánulni. Jobban zavart, hogy a közönség folyamatosan egymással pofázott, ami nem tahóság? Persze, az a legjobb, ha a koncert annyira hangos, hogy utána egész másnap sípol a füled, mert akkor tuti nem lehet dumálni közben, és/vagy annyira sodró lendületű, hogy egy hang se jön ki a torkodon, de ha mondjuk nem ilyen, hanem valami távolságtartó elektronikus zene, akkor is buziság végig dumálni, mert lehet, hogy valakinek meg pont ez tetszik és szívesen hallaná. Legalább 15 percig kellett véletlenül rugdosnom azt a két fiút, akik munkahelyi, céges problémáikat vitatták nagy hangerővel a fülem mellett, mire eltakarodtak. Érdekes. Legközelebb Laura Marling-ra megyek Londonba, az se a kifejezett dobhártyaszaggató rockzene, hát remélem, a britek tudnak viselkedni.

És ugyan nekem hiányzott a dohányzás, mert ugyan már nagyon keveset dohányzom (november végén vásárolt doboz cigim van meg), és azt pontosan ezekben az élethelyzetekben szoktam (koncertre várva, ciderrel a másik kezemben), ugyanakkor nagyon-nagyon tetszett, hogy kaptam levegőt, nem csípte a szememet a füst és másnap nem undorodtam a ruháimtól. Péntek este meg mentem hazafelé a mozgásterapeuta képzésről, többek között a Kazinczy utcán, enyhe, tavaszias idő volt, csomó kis giroszos meg egyéb kis kajáldából jöttek kifelé az egzotikus illatok, és az utcán mindegyik kis kocsma előtt dohányzó emberek ácsorogtam, tisztára, mint a Sohóban. Nagyon hangulatos. Gondolom, az ottlakók már most teljesen kikészültek az ablakaik alatt zajongó dohányosoktól, és hol van még a július, de erre nincs megoldási javaslatom.

*Mármint színházban, a színészek. Rockkoncerten kifejezetten szeretem, ha ordítanak a színpadon.

Whatever works

2012.02.26. 13:56 - címkék: -

Nem is terveim vannak erre az évre, mert nekem nincsenek terveim, nem hiszek  a tervekben, szélfútta papírként sodródom hosszú folyosókon, ellenben algoritmusaim vannak. Hogy ha ez lesz, akkor azt fogom csinálni, ha az, akkor amazt. Nyilván valami egészen más fog aztán történni.

Gondolom, külső szemlélő számára évek óta ugyanaz a rinyálás megy, ugyanakkor eközben én egészen máshogyan és tisztábban látom a saját helyzetemet és máshogy gondolkodom róla. Ennyit szerettem volna mondani.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította