Nem panasz vagy nyafogás

2012.02.07. 18:44 - címkék: -

Arra jöttem rá ma, így lassan tíz év után, hogy a faszom tele van a magyar egészségüggyel ennek egyáltalán nem lenne muszáj így működnie. Hogy ha áthívnak konzíliumba másik osztályra, akkor bármilyen szakterületen azt akarják, hogy vegyem át a beteget, teljesen mindegy, mi baja van és miért, csak hogy legyen náluk eggyel kevesebb beteg. Mivel nincs üres ágyuk és 500 betegre jut egy halálra frusztrált nővér, úgy meg 499-re jutna egy, és amúgy gyógyszerük sincs. És ha nem veszem át, akkor az ottani orvosok van, amikor aranyosak és megértik, van, amikor pofákat vágnak, és van, amikor nyíltan hőzöngenek. Az ápolók általában gyűlölnek érte, de ez azért van, mert a pszichiátriai tünetekkel gyakran nehéz, és ők már úgyis frusztráltak, túlterheltek, kiégettek vagy csak fáradtak. Egyáltalán, itt mindenki frusztrált, túlterhelt, kiégett vagy fáradt. Félreértés ne essék, én is az vagyok. Hogy úgy közeledünk a folyosón, hogy a fejünket lehajtjuk, és sietős léptekkel, a szemkontaktust kerülve osonunk a fal tövében, nehogy valaki észrevegyen, mert az Feladatot jelent, és a hatszáz feladatom mellé nem fér be még egy. Engem ne állítsanak meg a folyosón, nem érek rá, valahova megyek, ahonnan épp késésben vagyok, nyilván. Én ebben felőrlődöm és kikészülök, hogy soha, de soha, de soha nem lesz elég, amit az ember nyújt, mert egyszerűen ilyen elcseszett a rendszer. Soha nem lesz elég. Nem tudok minden beteggel és hozzátartozóval annyit beszélni, hogy neki jó legyen, és egyébként ebből a szempontból a világ legjobb kórházi osztályán vagyok, mindenhol máshol sokkal kevesebb idő jut erre (gondolom). De az egy dolog, hogy én hogy vagyok, majd megoldom az életemet, nem erről akartam írni, és nem is a saját konkrét munkahelyemről beszélek most, hanem a Rendszerről. Hanem, hogy ahogy ez működik, az nem normális.

Különben igazságtalan vagyok, nem mindig akarják azt, hogy átvegyem a beteget. Csak gyakran.

Fuhur nem publikus blogján olvastam (remélem, szabad idézni), hogy "a magyar egészségügy mai mentalitására annyira fájdalmasan jellemző, hogy csak akkor hiszik el a többiek, hogy dolgozol, ha közben sír a szád. Amíg az ember mosolyog és kiegyensúlyozott, addig határ nélkül terhelik, feladattal, beszólásokkal (nem is bántó szándékkal), problémákkal. És amíg úgy tűnsz, hogy jó kedved van, addig sokkal nehezebb kérni a nővérektől bármit, mert rögtön előkapják ezt az 'itt csak mi dolgozunk' stílust. Amint az ember frusztrált, nyög, csapkod, halálra vált arccal suttogja, hogy 'kérlek, legyen neki napi három vérnyomásmérés', máris minden ok." Nálunk nem a nővérekkel van ez, hanem minden szinten ez megy. Amíg vidám voltam és strapabíró, minden nap rám bíztak 6 új feladatot. Most, hogy már sápadt vagyok és ingerült, csak napi 3-t bíznak rám. Ha már sírni is fogok munkahelyen és szívdobogás-érzés miatt EKG-t csináltatok magamnak az asszisztensnőkkel az ambulancián, akkor napi 2-t fognak rám bízni, viszont megvető örömmel arról fognak pletykálni, hogy az isolde kikészült, nyilván pánikbeteg, reméljük, hogy csak az, és nem valami (kaján örömmel) súlyosabb.

Valamikor asszem decemberben elmentem sushi-t enni Suzie-val és Blogtogonnal és máig nem tértem magamhoz abból a sokkból, hogy ezek egyáltalán nem rinyáltak. De úgy, hogy még nyomokban sem. Esetleg elmeséltek valami nehézséget, munkahelyieket, meg más élethelyzeti nehézséget is, de azt is higgadtan, mindenfajta teatralitást nélkülözve. Én csak így néztem döbbenten. Én ahhoz vagyok szokva, hogy azt, hogy mittudomén, elromlott a vérnyomásmérő, úgy kommunikáljuk, hogy órákig nagyon színpadiasan hisztizünk, veszekszünk, sírunk, mindenkit felhívunk ezzel, mert csak így lesz eredménye. Ha csak szólsz, hogy rossz, nem adnak újat, nincs rá pénz. Panaszkodni kell, sokat. Úgy kell dolgozni, hogy közben folyamatosan mondod, hogy mit csinálsz és mi van még hátra ("fúúú, iszonyúan elfáradtam, és még beszélnem kell hat beteggel meg meg kell írni 8 zárót"), mert ha csak csendben ülsz, akkor valaki odajön és feladatokat bíz rád. Ez rettenetes, ez az irány. Ez biztos, hogy nem normális. Az se normális, hogy a bérosztály ajtajában kell zokognom ahhoz, hogy elintézzenek nekem egy papírt. Az se normális, hogy ma meglökött egy öregasszony a postán, hogy előbbre jusson a sorban. Mit kell lökdösni? Az nem normális, ahogy itt bánnak egymással az emberek. Az biztos, hogy ez máshogy is lehetne.

És mindehhez hozzátenném, hogy szerintem kevesebbet dolgozom és többet keresek, mint mondjuk 3 éve. A jelenlegi helyzetemre egyáltalán nem kellene panaszkodnom, nem is akarok, ami a jelen helyzetemben nekem rossz, az bonyolultabb ennél és személyesebb. Ez nem panasz vagy nyafogás, ez itt egy rácsodálkozás, hogy tuti nem oké, ami itt megy, és hogy mikor váltam én ennek észrevétlenül a részévé? Jézusom.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította