Just like the rest of human race who've done it without complaining all the way

2011.03.26. 17:14 - címkék: -

Az elmúlt egy hónapban egy fokkal kevesebb munkám volt az osztályon és ehelyett olyanokat csináltam, hogy munkaidőben csináltam posztert kongresszusra, meg munkaidőben értelmeztünk adatokat meg olvastam cikkeket meg írtam a következő cikkünket (ez is a munkám része, nem azon lelkendezem, hogy fusiztam munkaidőben, hanem, hogy munkaidőben végezhettem a munkámat és nem kizárólag otthon hétvégén), mindenesetre a végére egész jól lettem és megszerettem az embereket, mint olyat. Nahát, ez fog most elmúlni jövő hónaptól ismét egy átmeneti időre. (Mert áprilisban sokkal többet kell dolgoznom, mint márciusban és mint amennyi a normális lenne). Kár. Amikor pénteken délután gyalog mentem a mozgásterapeuta képzésre, hátizsákomban frissen vásárolt kelesztetlen krumplispogácsa a grúz pékségből* meg Cserpes karamellástej, gyalogoltam a Dunaparton a napsütésben és bár az mp3 lejátszóm egy ideje elromlott és csak random sorrendben hajlandó számokat lejátszani, most egészen klassz kis playlistet állított össze nekem, már egészen emberformának éreztem magamat. Jó lenne, ha valahogy szervezettebb, átláthatóbb lenne a munkám, nem az, hogy kevésbé sokrétű, mert szeretem, ha sokrétű, hanem mégis kevésbé kiszámíthatatlan lenne a rendszer és kevésbé kibírhatatlanul kiszámíthatatlanok a benne élő emberek. Hát, ez asszem nem itt lesz és nem mostanában.

Mindenesetre a rinyálást azt még február végén befejeztem. Ugyanis akkor épp rosszul éreztem magam, mivel nagyon sokat dolgoztam és nem volt pénzem, se időm, és mindenfélével frusztráltak a munkahelyemen, és nagyon szerettem volna együttérzést kapni az emberektől, ezért mindig panaszkodtam, hogy sajnáljanak. Együttérzést, sajnálatot, akármit, nekem az esett volna jól, hogy azt mondják: "ó, te szegény, ez valóban nagyon nehéz lehet". Ezt az emberek nem mondták soha. Ehelyett olyanokat mondtak a panaszkodásomra, hogy mit sírok, másoknak sokkal rosszabb, meg hogy teljesen alaptalanul sírok, hiszen mindenem megvan, nem is igaz, hogy nincs pénzem, hiszen most voltam Londonban, arra bezzeg volt, akkor biztos van is,  teljesen jogosulatlanul érzem magam rosszul, amikor egészséges vagyok és olyan munkám van, ami érdekel, nem aktákat tologatok, tessék ennek örülni, valamint én tehetek arról, hogy most itt vagyok, hiszen én választottam ezt a szakmát, ezt a várost és ezt a munkahelyet is, akkor meg ne sírjon a szám, illetve megharagudtak rám és nehezteltek, amiért panaszkodom ahelyett, hogy az ő panaszkodásukat hallgatnám együttérzőn, vagy vicces történeteket mesélnék.

Mindenkit a bajaimmal traktáltam, abban a hitben, hogy ha eleget és elég súlyosan és meggyőzően panaszkodom, akkor majd meg fognak sajnálni és meg fognak vigasztalni és együtt fognak érezni. Hát nem. Akkor egy darabig azon dühösködtem, hogy manapság már kiveszett az emberekből minden együttérzés, people, what a bunch of bastards, bezzeg amikor zokszó nélkül higgadtan dolgoztam és szemem se rebbent, akkor jó volt velem lenni, de amikor panaszkodom, az már nehéz, mi? Köcsögök. Aztán meg azon szomorkodtam, hogy velem eleve sose éreznek együtt a mégoly jó szándékú emberek sem, mert vagy nem látszik rajtam egyáltalán, hogy szarul vagyok, vagy valahogy rosszul prezentálom, nem vált ki együttérzést, nem tudom olyanformán előadni, csak hiteltelenül vagy idegesítően. Ez egy képesség(hiány), valamiért képtelen vagyok felkelteni az emberekben azt a motivációt, hogy meg akarjanak vigasztalni, hiába jártam 150 óra önismeretbe, ez nem lett meg. Aztán valamikor rájöttem, hogy felváltva dühös lehetek én magamra, amiért nem tudom az emberekből kinyerni az együttérzést, illetve rájuk, amiért nem adják ide, de az eredmény mégiscsak az, hogy nincs és kész, és akkor valahogy felfogtam ezt és abbahagytam a rinyálást. Ha nem lehet pisztáciafagyit kapni, akkor akárki is a hibás, a vége csak az, hogy nincs és kész. Nem lehet kapni. Nincs, hát nincs, akkor nem eszünk pisztáciát. Erre így rájöttem és akkor abbahagytam. Érdekes volt. Kíváncsi vagyok, mikor kezdem újra.

*A grúz pékségnek most lettem még csak az elkötelezett rajongója, olyan krumplispogácsa van, amilyennek én ismerem a krumplispogácsát, az a tömör, sós, lapos kis korong, és egyféle kenyér, az is tömör, lapos, nem morzsálódós, és klassz kicsi diós meg kakaós csiga. Nagyon finomak, olyan igaziaknak tűnnek. Egy nagy kemence van a helyen (Mester utca és Páva utca sarok) és ott süt mindenfélét a fiatalember, és tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy teljesen komolyan ott sütik őket, lisztből, nem fagyasztottból vannak vagy instantból vagy ilyesmi.

One thing I can tell you is you've got to be free

2011.03.22. 07:53 - címkék: -

Én ugyan nem vagyok kifejezetten egy megvilágosodott és az anyagi világra fittyet hányó típus, de tegnap rájöttem, hogy Zen-nek hívják a parfümömet, az mp3 lejátszómat és a szemránckrémemet is.

2011.03.21. 16:28 - címkék: -

Általában nehezen tartok határidőket, ellenmindenfélét számonkérek a kollégáktól, hogy befejezték-e, leadták-e ezt vagy azt, főként közös munkákat, néha mást is, és amikor véletlenül épp nem csinálom, akkor jönnek a kollégák és számonkérik rajtam, hogy miért nem kérem őket számon.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította