2010.08.29. 18:38 - címkék: -

El akartam olvasni egy cikket, aztán kiderült, hogy sem nekem, sem a munkahelyemnek nincs full text hozzáférése, akkor úgy döntöttem, sütök inkább palacsintát, aztán rájöttem, hogy a régi palacsintasütőt már kidobtuk, új meg nincs, aztán átmentem a boltba, vettem palacsintasütőt, meg felsőket), aztán írtam a szerzőknek, hátha elküldik, most pedig sütök palacsintát.

2010.08.28. 18:51 - címkék: -

Amit egyébként nem bírok kiverni a fejemből jelenleg, az a Lővér 25 teljesítménytúra. Akaromakaromakarom. Legyen már idén még egy hétvége, amikor jó idő van és ráérek Sopronba menni.

War is not the answer, for only love can conquer hate

2010.08.28. 15:14 - címkék: -

Van pár területe a pszichiátriának, ami engem totál hidegen hagy, és az egyik ilyen az igazságügyi pszichiátria. Ez a hír most mégis elkezdett kicsit érdekelni, főleg inkább azért, mert az elkövető egy pszichiáter, és a beszámíthatóságot korlátozó kóros elmeállapotát (állítólag) a betegeitől hallott történetek váltották ki. Úgyhogy most el is mesélem. Természetesen a pszichiáterek mind zakkantak, mint az közismert, de hogy megzakkanhat-e annyira egy pszichiáter a betegei történeteitől, hogy kiirtson egy fél katonai támaszpontot, ez azért egy érdekes kérdés.

A tavalyi Fort Hood-i lövöldözésről van szó, ahol a támaszpont egyik dolgozója egyszercsak fegyvert kapott elő és 10 perc alatt gyorsan agyonlőtt katonatársai közül 13 embert, meg 32-t megsebesített. Allah Akbar felkiáltással mindezt. Aznap reggel elajándékozta a bútorait és pár példányt a Koránból a szomszédainak. A fickó (Hasan nevű) a támaszponton dolgozó katonai pszichiáterek egyike volt, és nem halt meg a lövöldözésben, hanem jelenleg folyik a pere, amelyben halálos ítélet is felmerül. A védelem szerint Hasan nem volt beszámítható, mert kóros elmeállapotban volt, mert másodlagos posttraumás stressz zavarban szenvedett, amelyet az általa kezelt katonák durva háborús sztorijai okoztak. (Természetesen létezik összeesküvéselmélet is, amely szerint nem egyedül dolgozott, segítői voltak, ki áll emögött, stb., de ezzel itt ma nem foglalkozunk.)

Az amerikai jogrendről persze fogalmam sincsen, Magyarországon a Btk-ban az van, hogy "nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában - így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban - követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék." Ami ebből fontos, hogy a beszámíthatóság nem egy embernek a jellemzője, hanem mindig csak egy adott bűncselekményre vonatkozóan adható meg: skizofréniában, személyiségzavarban, szellemi leépülésben szenvedő ember amúgy simán beszámítható, csak akkor nem, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve, hogy ne fogja fel, éppen mit tesz. Ugyanígy pszichiátriai diagnózissal nem rendelkező ember is lehet beszámíthatatlan adott bűncselekményt illetően, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve. A törvényben ugyan szerepelnek a leggyakoribb diagnózisok, de énidegen cselekedetekhez vezető tudatzavart, rövidzárlati cselekményt "sima" súlyos pszichés terhelés is okozhat (olyanokra kell gondolni, amikor Mari nénit ötven évig naponta borzalmasan megveri alkoholista férje, Mari néni egy kedd este fejbecsapja a baltával, majd elsétál a rendőrségre, bevallja, és közben mintha fel se fogná, mi történik éppen.) A kóros indulatot, rövidzárlati cselekményt a legnehezebb utólag bizonyítani. Jaés nem beszélve arról, hogy (legalábbis itthon) olyan is van, hogy 'korlátozott beszámíthatóság', amikor meg volt ugyan az ember őrülve a bűncselekmény idején, de azért nem teljesen, csak kicsit, így a büntetése nem marad el, de enyhíthető.

A poszttraumás stressz zavartól (PTSD) mondjuk eleve nem szokás beszámíthatatlanná válni, a másodlagos poszttraumás stressz zavarnak meg a létezése is kérdéses. A PTSD nagyjából azt jelenti, hogy ha valaki olyan eseményt él át, ahol az élete vagy a testi épsége súlyosan veszélybe kerül és utána ezt ismételten újraéli, ezzel álmodik, ébren is látja maga előtt, és ettől nagyon szenved, nem tud aludni, dühkitörései vannak, szorong, nem tud koncentrálni, a világ többé nem biztonságos hely. Autóbaleset, megerőszakolás, meg különféle természeti katasztrófák, földrengés, árvíz, és háborúk szoktak a kiváltó események lenni.

Aztán van az a jelenség, amikor a traumatizáltak elmennek a pszichiáterhez és elmesélik a szörnyű történeteket. Leírták, hogy traumatúlélőkkel dolgozó segítőkön megjelenhetnek a PTSD-hez hasonló tünetek, az eseteknek mintegy 4 %-ában: vagyis a segítők (pl. pszichiáterek) nem tudnak szabadulni a szörnyű történet emlékétől, és elkezdenek ők is az adott árvízzel, autóbalesettel és háborúval álmodni meg arra gondolni, szoronganak, dühkitöréseik lesznek, ésatöbbi. Egyes szerzők szerint ez a másodlagos traumatizáció valójában "nem egy betegség, hanem csak az orvos reakciója a történetekre", minket azonban kevéssé izgat, hogy betegségnek, tünetegyüttesnek, jelenségnek vagy reakciónak nevezzük-e, mivel nem hiszünk az ilyen megkülönböztetésekben már eleve. Az alábbi cikk szerint az ilyen tünetek okai: a nem megfelelő képzettség, az áldozatokkal való azonosulás, az elégtelen munkahelyi támogatás, és az elégtelen támogatás a család, barátok részéről. A védelem szerint tehát Hasan hallgatta-hallgatta a PTSD-s amerikai katonák háborús élményeit, gondolom, borzalmasabbnál borzalmasabbak, meg a bűntudatukat, meg hogy miket tettek ők. Egy ponton Hasan jelezte a feletteseinek, hogy szerinte a betegei háborús bűnöket követnek el, mert pl. civileket bántanak, ilyesmi, és hogy ezt ki kéne vizsgálni, de azok nem akarták kivizsgálni. Ebből gondolhatjuk, hogy a sztorikban az áldozatokkal azonosult, ahol az áldozat nem a rendelőben ülő szegény amerikai katona volt, hanem az, akit a rendelőben ülő szegény gonosz amerikai katona lőtt agyon a múlt hónapban Afganisztánban. Aztán addig-addig azonosult, míg fegyvert ragadott.

Nem fogom itt megmondani a tutit, ne számítsunk rá, hogy okosabb vagyok az amerikai katonai igazságszolgáltatás ügyvédeinél és igazságügyi pszichiáter szakértőinél, mittudomén, képes volt-e Hasan a cselekmény következményeinek felismerésére az adott pillanatban, és ha nem, akkor ez a szörnyű történetek miatt volt-e. Illetve, hogy ha Hasan úgy érezte, hogy háború van, és ő nem az amerikai katonák oldalán áll, akkor az egy betegség-e.

Az is egy kérdés persze, hogy ha a csávó ennyire nagyon rosszul volt már, akkor hogyhogy senkinek nem tűnt fel, például a pszichiátereknek, akikkel együtt dolgozott. Szerencsére én rengeteget dumálok a kollégáimmal, szerintem észrevenném, ha (a szokásosnál jobban) megbolondultak volna, és a munkakörnyezetemben hagyományosan működő, időnként enyhén paranoid színezetű kiterjedt pletykahálózat is kiváló védelmet nyújt a hasonló esetek ellen. Természetesen a magyar néplélek eleve különbözik az amerikaitól, kiborulás esetén mi valamivel kevesebbet lövöldözünk és többször leszünk inkább simán öngyilkosok. Mindenesetre ez a másodlagos traumatizáció ettől függetlenül is egy érdekes kérdés: hogy mit árthatnak nekünk a történetek. Hogy történeteket hallgatni sem veszélytelen.

Azon gondolkodtam még, hogy persze, tökéletesen fel szoktam ismerni magamon, amikor van az a pont, hogy nem bírok több szörnyűséget, pedig nekem nem is kell lövészárkokról meg árvízről hallgatni, hanem inkább családon belüli erőszakról meg gyermekbántalmazásról meg szeretteink haláláról. Amúgy szerintem könnyebb lenne háborúról meg árvízről hallgatnom, most nem azért, azok elég távoli dolgok, azok másokkal történnek meg, meg a híradóban, meg a filmekben. De tudom, hogy pl. véges számú történetet kell végighallgatnom szeretett férjek és testvérek elvesztéséről, hogy elkezdjek irracionális mértékben aggódni a férjem meg a húgom életéért, és véges számú családon belüli erőszak áldozatát kell végighallgatnom ahhoz, hogy idegbeteg legyek. Szerencsére az idegbeteg nálam kimerül annyiban, hogy zsörtölődöm, húzom a számat, blogbejegyzésekben nyafogok és a reggeli kávém előtt nem lehet hozzám szólni, és mindig hamar meggyógyulok egy kis szabadságtól vagy szerelemtől vagy erdei sétától vagy ruhavásárlástól vagy napsütötte réten heverészéstől*, szóval szerintem egyelőre nem fenyeget szekunder PTSD, de azért úgy meg tudom érteni a jelenséget.

A forrásom: az egész sztorit a Medscape Psychiatry-ben olvastam, itt, de csak regisztrációval nézhető. A cím egy Marvin Gaye-dal, de igazából a Middlemanből idézem, Noser mondja Wendynek, amikor az el akarja venni a gitárját, hogy leüssön vele egy szuperszámítógép által manipulált agyú maffiózó emberszabású majmot.

*Gondolkodtam, hogy ideírjam-e a rézangyal 55 %-os meggypálinkát, de nem fizet nekem a rézangyal a reklámért, valamint akkor még egy külön bekezdést kellene szentelnem az alkoholizmusnak is, és hová vezetne az.

Hadd tegyek fel nyaralási képeket is

2010.08.27. 21:20 - címkék: -

Fertő-tó szőlő Keleti Oldal

Még azért magyarázkodom kicsit

2010.08.26. 18:37 - címkék: -

A kommenteléssel meg valahogy több dolog is történt, egyrészt az, hogy idegbeteg lettem a magyarázkodástól - nem is attól, ha kritizálnak, hanem amikor félreértenek. Molly egészen pontosan megfogalmazta nekem, ezt: "belefáradtam a magyarázkodásba, a vitázásba, a fikázásba, hogy minden szavadat félreértik, belefáradtam, hogy a kommentelők mindig, mindent jobban tudnak. Nem kell jobban tudni, nem kell megmondani, majd én tudom, majd én megmondom." Persze, a kommenteknek ez csupán kis hányada, bezzeg amikor meg megírom, hogy sikerült az ilyen-olyan szakvizsgám és 25 ember gratulál, azt bezzeg szeretem. De amikor megmagyaráztam a szünetet, ahhoz a bejegyzéshez nem akartam kommentelést, mert majd én tudom, majd én megmondom,

aztán meg rájöttem, hogy mint minden tevékenységemben, ebben is ez az állandó azzal való törődés, hogy akkor most elismernek-e az emberek, megdicsérnek-e, tetszik-e nekik, akármennyire is nem akarom vagy nem figyelek rá, de mindig jelen van. Valamennyire mindig jelen van. És most ne legyen jelen, most legyen egy kis nyugi, legyen az, amikor mindenfélét ideírok és utána nem kapok visszajelzést. Vagyis nem annyit, meg nem azonnal, meg nem feltétlenül, meg nem kötelező jelleggel.

Mindemellett félre ne értsünk, én nem akarok leszokni az elismeréskeresésről, szerintem annál a világon nincsen jobb, mint amikor az emberek szeretnek, büszkék rád és elismernek, és szerintem klassz, hogy olyan vagyok, aki tud az ilyesminek örülni és motiválódni tőle. Én nem hiszek abban, amikor az emberek így rájönnek, hogy "az a baj, hogy mindig meg akartam felelni másoknak", hát persze, hogy meg akarunk felelni másoknak, úgy mégis mi más cél vagy öröm lenne az életben azon kívül, hogy a Mások büszkeségtől csillogó szemmel imádnak minket, és szerintem Mancikának volt igaza a Csinibaba c. filmben, amikor azt mondta, hogy "engem virággal dobáljanak, engem imádjanak!!"* Vannak persze végletek, meg vannak árnyalatok, meg vannak szomorú történetek, amikor az ember feladja a saját vágyait a mások kedvéért és aztán utálni kezdi emiatt a másokat, ésatöbbi, de nem erről akartam beszélni, hanem kifejezetten a kommentelésről.

*És utána disszidált, hogy celeb lehessen, és tényleg a csehszlovák kísérleti tévéhíradó tartalékos bemondónőjeként tért vissza nyitott tetejű piros sportkocsin.

Ilyen-olyan lelkizés

2010.08.24. 19:31 - címkék: -

Ez a nyár, ez milyen jó volt, szerettem. Azzal töltöttem az egy hónap szabimat, hogy takarítottam, találkoztam új, régi, elhanyagolt és egyéb barátaimmal, kocsmákban, kertekben, ebéddel, vacsival, gyerekkel, anélkül, megírtam pár választ egy cikkhez, olvastam némi szakirodalmat, sajnos nagyságrendekkel kevesebbet a tervezettnél, de be kell látni, hogy mindig túltervezem, kirándultunk Sopronban, főztem be baracklekvárt, voltunk Szigeten, voltunk betegek (arról Kislány tippje alapján épp ma valószínűsödött, hogy Mycoplasma-fertőzés, ezért hosszantartó és atípusos és nem hat rá a szokványos antibiotikum). Laza volt, klassz volt.

Rájöttem Új Dolgokra az Életemmel Kapcsolatban, ahol élet alatt a munkahelyet értjük, és persze, ki tudja, megváltoztatnak-e ezek a felismerések a jövőben bármit is, vagy sem, majd utólag kiderül. Meglátjuk. Valamennyire rajtam kívül eső tényezőkön múlik.

Rájöttem még arra is, vagyis egy napon feleszméltem rá, hogy jaa, tudom már, mi a bajom nekem, az, hogy én nagyon szeretnék kertes házat meg elköltözni a panelból meg saját almafákról szedett almából sütni almatortát, és mégsem ennek érdekében cselekszem. Mert hát azért megoldható lenne, ha annyira akartam volna, dolgozhattam volna Cégnél (egy volt kolléganőm konkrétan ezért ment el gyógyszercéghez, mert házat akart, azóta lett neki), vagy mehettem volna külföldre, vagy magánrendelhetnék többet vagy csak azt, és ezek közül egyik sem csodamegoldás és ingyenpénz, de még ezeket se csináltam, hanem a kertes házam helyett kizárólag az elismerésre hajtok. Hogy engem okosnak tartsanak, rám büszkék legyenek, engem szeressenek, engem olyan kolléganőnek tartsanak, akire lehet számítani, meg emberséges, meg tisztességes, meg okos, meg széles látókörű, minden tekintetben szuper. Ezek nem rossz célok, ezek klassz célok, csak ezek között elveszett egy dolog, ami nekem fontos volt, amilyen életet én magamnak elképzeltem. Az alkohol- és drogfüggőség egyik diagnosztikai kritériuma, hogy "jelentős idő és aktivitás irányul a szer megszerzésére", vagyis naponta sok órát tölt az ember azzal, hogy a drogjára való pénzt, majd a drogját beszerezze, én naponta túl sok órát töltök azzal, hogy a többi ember jó véleménnyel legyen rólam. Túl sok órát. Egy drogos vagyok. Erre így rájöttem, aztán pár napon belül visszaestem persze.

Meg még arra is rájöttem, hogy - már megint - megette az agyamat a pszichiátria basszus. Arra a jelenségre gondolok, ami gyakran inkább pszichológusoknál, pszichoterapeutáknál szembetűnő, hogy normális emberi érzéseket tünetnek neveznek, ezt csinálom újabban magamon. Nem újdonság, világéletemben túlzásba vittem az önreflexiót, de idén nyáron azt vettem észre, hogy hülyeségeknek örülök, vajon miért? Mi állhat emögött, milyen projekció, hasítás, fixáció? Hogy dühös vagyok, hm, biztosan azért, mert amikor ő így viselkedik, az arra emlékeztet, amikor apám úgy viselkedett és ezért az nem normális, hogy dühös vagyok. Hogy embereket megszeretek vagy utálok és azon gondolkodom, hogy vajon miért pont erre az érzésre van szükségem pont itt és ez milyen személyiségpatológiámra utalhat? Ilyeneket veszek észre, hogy ilyeneken agyalok, én, aki ráadásul semennyire sem így gondolkodom, teljesen távol áll a felfogásomtól az ilyesfajta gondolkodás, és erre tessék. Mi lesz velem így még tíz meg húsz meg ötven év múlva? Még szerencse, hogy észrevettem. Hát, ez az örök kérdésem, hogy mennyire változtat meg a pszichiátria, mit csinál az emberrel, szörnnyé változom-e megfelelő számú év után, vagy mivé. Az általam ismert negyven-hatvan közötti pszichiáternők mind nagyon érdekesek, némely vonásaikat szívesen örökölném, de teljes egészében egyikükre sem akarok hasonlítani majd annyi idősen. Félek ettől, mindig. Hogy csinál velem valamit ez a munka, amit én nem szeretnék, és nem fogom időben észrevenni.

Visszatérve a lényegre, ez a nyár ez klassz volt, bebizonyosodott számomra, hogy amint kikerülök a Munkakörnyezetből, azonnal regenerálódom és a régi vagyok, és ez jó, és talán nem is lenne feltétlenül muszáj ebben mindig elbizonytalanodnom.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította