Not that I don't like you I'm just at a party

2010.06.27. 11:23 - címkék: -

Megmondom, mi van.

Hét évig írtam blogot, azalatt azért volt időm hozzászokni a kritikus hangvételű kommentekhez, meg arra is rájöttem, hogy ezekkel edzem magam, hogy alkalomadtán le tudjam rázni magamról mások véleményét. A kommentelők a kézisúlyzóim. Néha figyelmen kívül hagyni van kedvem őket, néha van kedvem vitatkozni, néha el se olvasom, mindegy. Persze, néha rosszul esik, meg takarodjanak a köcsög trollok máshová, de én nem hiszem, hogy bármilyen kritikus hangvételű komment valaha oda tudna vezetni, hogy abbahagyjam a blogolást. Olyan, hírhedt és rettegett kommentelőkön tettem már könnyedén túl magam, akik nevét félősebb bloggerek sötétedés után hangosan kiejteni sem merik. Bizonybizony.

A probléma az nem ez. A probléma a pszichiátriával van.

Van az orvosszerepnek ez az elvárása, ami mindig is végtelenül nyomasztott engem és mindig is nehéz lavírozni benne, hogy tudniillik életedet és véredet és sose lehetsz fáradt és muszáj mindig higgadtnak, profinak, de egyben empatikusnak és elfogadónak lenni. Gondolkodtam azon is, hogy vajon csak beképzelem, hogy van egy ilyen elvárás, de nem hiszem. Tényleg van. Tényleg ezt várjuk az orvostól. Ne nyafogjon, ne idétlenkedjen. Szerintem se.

Én imádok nyafogni meg idétlenkedni. Úgyhogy ebben szépen lavírozgatok mintegy nyolc éve, hogy mennyire kell vagy lehet ellenállni az orvosszerep külsőségeinek, hogy mennyire lehet az ember egyszerre felelősségteljes és segítőkész, de közben nyafogó és idétlen, hogy lehet bakancsban is kiváló pszichoterápiás ülést tartani, hogy ugyan pántos trikóban nem vizitelek, de addig ráveszek valamit, aztán majd leveszem, és akkor még csak az öltözködésnél tartunk, hogy mennyire gondolkodhatok szabadon, az megint egy másik kérdés. A lényeg mindenesetre mindig ugyanaz, hogy mennyire maradhatok pszichiáterként önmagam és mennyire formál át a szerepelvárás. Szerintem egyébként viszonylag jól teljesítek. Pont nem játszom meg magam és nem arcoskodom azzal, hogy 'orvoslás', de azért nem is idétlenkedem el. Nem járok az operába, nincs autóm, hátizsákos turistáskodunk,  próbálok képben lenni szakmailag, a munkaidőmet a munkahelyemen töltöm, odafigyelek. Szóval működik, csak nem könnyű.

És akkor itt ez a bloggerkedés, ami nyilván nem az orvos-énem, hanem a másik oldalam, ami szintén segített abban, hogy meglegyen ez az egyensúly, hogy hülyéskedhessek és rinyálhassak és komolytalankodhassak. Én ide nem akartam beengedni a Pszichiátriát. Legalábbis ennyire biztos nem.

Persze, megpróbálhattam volna azt, hogy egyáltalán nem írok arról, mivel foglalkozom, és hogy senkinek se árulom el a kollégák közül. Ha kérdezik, letagadom, azt mondom, "mi az a blog?". Dehát vannak azok a kollégáim, akik a barátaim is egyben, és/vagy vannak azok, akik nyugodtan megismerhetik ezt az oldalamat, nem zavar, ha tudják, min rinyálok épp, vagy milyen sorozatot nézek. Akiknek megmondtam, azok közül egyet se bántam még meg, se kollégát, se mást. 
És hiteltelen lett volna úgy írni, hogy nem írhatom le a "féltekei lateralizáció" kifejezést, mert aztán majd jaj, a google engem dob ki elsőre és idejönnek és megtalálnak. Hiteltelen és megjátszás lett volna úgy írnom, hogy letagadjam, mivel foglalkozom. Nem beszélve arról, hogy anonimitás nem létezik, és előbb-utóbb úgyis idetalálnak maguktól, mind a kollégák, mind a betegek (valamint a kettő közös halmaza, ha szabad ezzel viccelnem.) Csomó ideig nem is zavart, hanem nyomattam azt, hogy én hiteles vagyok, én ilyen vagyok, én kérem rinyálok, én hülyeségeken röhögök, nekem van rossz kedvem, vagyok elégedetlen magammal, ugyanolyan ember vagyok, mint bármelyik másik. Aztán egy ponton ez túl nehéz lett. Nekem ebből elegem lett itt. Ki a faszomnak Kinek van erre szüksége.

Volt az, amikor felvetítettek a kongresszuson, az kicsit ijesztő volt, meg előtte a Szendiről szóló vita, amikor azt mondtátok, kötelességem itt véleményt alkotni és felvállalni, és végülis ezt el is fogadtam, hát akkor elolvasom a könyvét, írok róla véleményt, ha kell, akkor kell. A való életben pszichiáterként nem árt, ha van véleményem teszemazt Szendiről vagy egyéb, szakmába vágó vitás témákról. Van is véleményem, ha megkérdezik, elmondom. De isoldénak vajon kötelező az isolde.hu-n állást foglalni, utánaolvasni, véleményt alkotni? Tanácsot adni, vitázni, felelősségteljesen érvelni? Lehet az életemnek olyan területe, ahol spontán lehetek és játékos, vagy kötelességtudóan, felelősen, ésszerűen és átgondoltan kell írnom a blogomat? Mert 33 éves orvos már nem engedheti meg magának a rinyálást meg a hülyéskedést ország-világ előtt? Vagy hogy van ez?

Nem beszélve arról, hogy régen, a régi szép időkben a blogoszféra hajnalán volt egy ilyen íratlan szabály, hogy ha az ember megtalálja véletlenül egy ismerőse blogját az interneten, akkor illik megmondani neki, hogy olvasom. Legalábbis a mr.a. nekem ezt mondta, hogy a bloggeretika ezt diktálja, és hogy ismerőst titokban olvasni etikátlan. Azért is eléggé dühös vagyok, hogy ma már ez fel sem merül, és nyilván csomóan olvasnak, akikkel ismerjük egymást arccal-névvel, de ők nem vállalják be, csak kukkolnak. Ja, tudom, mennyire hangzik ez paranoid módon, tanultam pszichiátriát, köszi, de attól még zavar. Hogy nem tudom, hogy az ismeretségi körömből ki jött ide véletlenül, úgy, hogy nekem nem szólt. Igen, gyerekek, ez gáz, minimum udvariatlanok vagytok, amiért nem jutott eszetekbe szólni, hogy heló, olvaslak, vagyis, ha a tanultak szerint klasszikus énközlésben akarok fogalmazni: attól, hogy való életbeli ismerőseim láthatatlanul olvasnak, én azt érzem, hogy dühös, szomorú, kiszolgáltatott és paranoid leszek, ezért az a kérésem, hogy vagy tűnés vagy szóljatok.

Szóval kicsit az a helyzet van itt a blogommal meg a pszichiátriával, mint amikor az ember beengedi a kutyát a verandára, végülis az én kutyám, hadd jöjjön be, aztán egyszercsak arra lesz figyelmes, hogy a kutya a nappaliban lakik a kanapén, kilencet kölykedzett és azok is ott laknak, a vendégek azt hiszik rá, hogy ő a házigazda, a hűtőben alig van embernek való étel, és mindenhol minden csupa kutyaszőr. Én nem akartam ennyi pszichiátriát az életem összes területére, és különösen nem akartam ide ennyi pszichiátert meg pszichiátriát. És akkor azt a problémakört, hogy pszichoterapeutaként a betegeim is akár olvashatnak, és ez szakmailag milyen, érzelmileg milyen, nekik milyen, illetve nekem milyen, még nem is érintettem.

Úgyhogy most szünetet tartok, később meg, nem tudom, mi legyen. A probléma nyilván nem fog megoldódni, hanem mindig lesz, és ez igazságtalanság, és amikor én orvos lettem, nekem ezt nem mondták, én arra nem voltam felkészülve, hogy mindenütt kutyaszőr lesz. Mondanom sem kell, hogy rettentően hiányzik a blogom, azóta persze csomó jó sztori meg rengeteg rinyálnivaló van, amit mind le kéne írni ide.

There's no business like showbusiness

2010.06.25. 13:53 - címkék: - 8 komment

Szóval tényleg, miért is engedem én, sőt, jogosítok fel, sőt, invitálok be mindenféle válogatás nélkül arctalan idegeneket arra, hogy belebeszéljenek az életembe és értékeljék a kis dolgaimat? Erre most így hirtelen nem is tudnék válaszolni.

Az elmebetegség mítosza

2010.06.23. 14:23 - címkék: - 6 komment

Pszichológuscsaj: - Figyi, tudnál segíteni egy kérdőív validálásában?
isolde: - Persze. Mit kell csinálni?
Pszichológuscsaj: - Még kellene néhány egészséges kontroll személy. (elgondolkodva rám néz) Van olyan ismerősöd, aki normális?

Ez nem panasz vagy nyafogás

2010.06.23. 14:00 - címkék: - 22 komment

Szóval az a bajom manapság az élettel, mint ami a könyvespolcommal, a retikülömmel, a havi költségvetésemmel, a naptárammal és a ruhásszekrényemmel, vagyis, hogy nem fér bele. Nem fér bele minden, amit akarok, hogy beleférjen. Mindig ez van. Nem férnek el a könyvek a polcomon. Nem férnek el a cipőim (pedig nincs olyan sok, csak játszom az eszemet ezzel a cipőmániával). Nem fér bele a táskámba a sok notesz, pulcsi, könyv, kézkrém, mittudoménmicsoda. Nem fér bele az időmbe, hogy találkozzak ezzel vagy azzal, meg elmenjek kontakttáncra is meg edzeni meg elolvassam a könyveket (amik nem férnek el a polcomon). Mindenfélét csinálok ezekkel a dolgokkal, leselejtezem, kidobálom, ruhákat ajándékozok a bloggerlányoknak, könyveket ajándékozok a munkahelyemnek, cipőket a rászorulóknak, akkor se fogy el, lesz helyette másik, valahonnan megint előjönnek és nem férnek el. Rendet rakok a táskámban, kidobálom belőle a feleslegesen magammal hurcolt dolgokat, pár nap múlva megint tele van. Kíméletlen szigorral nemet mondok programokra, amik helyett másik három ugrik a helyükre. Félrerakok egy könyvet, hogy oké, ezt most nem fogom olvasni, mert másik hattal félben vagyok, erre felhívnak a Pendragonból, hogy megérkezett a Bentall, amit még valamikor januárban vagy mikor rendeltem és már rég elfelejtettem, meg Kislány odaad egy regényt, hogy olvassam el, mert jó. Ó, gondolkodom én mindenfélén, komolyan, hogy vajon mi ez, miért, kinek akarok megfelelni, milyen elköteleződéstől félek, miért ítélem eleve kudarcra magam, mi elől menekülök, egyéb tetszőleges pszichológus-bullshit, de teljesen mindegy, igazából titkos meggyőződésem, hogy nincs semmi bajom, csak kíváncsi vagyok, és mindenbe bele kell néznem és mindent meg kell kóstolnom. Régebben kicsit más volt, régebben egy svédasztalos vacsin is tényleg mindenből ettem egy picit, és író is akartam lenni meg thai masszőr meg jógázni is akartam meg wakeboardozni meg szörfözni meg csipkebogyószörpöt befőzni*, de régebben jobban meg volt mondva, mit csinálhatok és mit nem, iskolába kellett járni meg egyetemre, vagy nem tudom, valahogy nem volt ennyi minden, vagy nem tudtam róluk. De azért a lényeg ugyanaz, kíváncsi vagyok, meg akarom ismerni azt az embert is, el akarom olvasni azt a könyvet is, aztán az a vége, hogy szaladgálás meg pormacskák meg félig-olvasott könyvek, hát ez a helyzet**. Trianon miatt van.

*A világon a legtöbb macera a csipkebogyószörppel van, mert először is csipkebogyót kell szedni, aztán meg jön a végeláthatatlan szenvedés azokkal a kis szőrökkel, nem is csináltam soha.

**Ja, és igazából tudom, hogy majd ezeket az éveket fogom visszasírni, amikor egyedül ülök az öregek otthonában a verandán és a többiekkel nem lehet dumálni, mert mind demensebb nálam és/vagy nagyothall, és csak nézhetem egész nap, ahogy vonulnak a felhők és ördögszekeret görget a szél, hosszú snittek, szomorú, unalmas zene.

Főleg művészet

2010.06.21. 23:02 - címkék: - 2 komment

De komolyan, mikor lesz már a Goldenblogon életmű-kategória?

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította