Az összes dolog az életemben, minden jó és szép

2010.05.18. 16:36 - címkék: - 20 komment

Valahogy úgy történik, hogy délelőtt megnézem az emailjeimet, amiből kiderül, hogy melyik bekezdést írjam át a cikkemben, ami miatt az előzményben szereplő különböző logisztikai és szociálpszichológiai tényezők, valamint távolabbi anamnézisem és a jövővel kapcsolatos diszfunkcionális attitűdjeim szerencsés együttállásának köszönhetően mintegy húsz percig zokogok, közben felhívnak, hogy a kiírt időpontnál jöjjünk hamarabb vizsgázni, felöltözöm csinin, a szél kifordítja strapabíró esernyőmet, kidobom, veszek a patikában vörös szem elleni szemcseppet a rendkívül jóképű patikusfiútól, aki rám mosolyog (ezúton is köszönjük Istennek a borostás férfiakat), felmegyek, cseppentek, mosolygok, tételt húzok. Nagyon kedvesek és jó fejek velem a vizsgáztatók, ami klassz.

Kiderül, hogy nincs vizsgára bocsátó határozatom, mert a minisztérium nem juttatta el a vizsgabizottságnak, mert a dékáni nem juttatta el az egészségügyi minisztériumnak, csak nekem erről nem szóltak, hanem múlt héten és két héttel ezelőtt is, amikor óvatosságból többször kényszeresen betelefonáltam, hogy minden rendben van-e  papírjaimmal, akkor azt mondták, minden rendben. Kiküldenek a vizsgáról, hogy intézkedjek, mert addig nem vizsgázhatok, kissé rezignáltan telefonálgatok, kiderül, hogy azért nincs itt a papírom, mert nem is létezik, mert már az ahhoz szükséges papírom se létezik, nincs is grémiumi engedélyem, mert a grémium nem küldte ki, csak elfelejtettek erről nekem eddig szólni. Nem esem kétségbe, megmondom az ügyintézőnek a telefonba, hogy akkor oldjuk meg valahogyan ezt a fennálló problémát, itt vagyok a vizsgán, kihúztam a tételt, itt a grémiumelnök is, hogyan tudnánk megoldani, azt mondja, sehogyan, "elnézést kérek, de nem tudok segíteni, doktornő". Szemem se rebben, szólok a grémiumelnöknek, aki a legnagyobb szerencsémre a Mester maga, hogy van itt ez a probléma, felhívja ő az ügyintéző Hölgyet, elnézést kérnek, faxolnak, aláírjuk, visszafaxoljuk, aláíratják, átfaxolják, majd vigyem az eredeti példányt délután a hivatalba. Elmondom a tételeimet a vizsgáztatóknak. Gratulálnak. Hazafelé beviszem a papírt a Hivatalba, a Hölgy elnézést kér a félreértésért, hogy tudniillik, amikor ő azt mondta korábban a telefonba, hogy "minden papírom rendben van", akkor azt én valamiért úgy érthettem, hogy "minden papírom rendben van". Hát jól van, lényeg a happyend*.

Azon gondolkodom, miközben hazafelé villamosozom a jéghideg esőben, hogy ez vajon már annyira tragikus-e, hogy az már vicces és ironikus és nevetséges, hogy összegyűjtöttem az összes papírt, amit eredetileg terveztem az Életben, és akartam utána 5 db gondtalan, napsütéses napot, és véletlenül máshogy alakult, ez végülis csupán egy szerencsétlen véletlen, nem jelenti azt, hogy az élet szenvedés, vagy hogy "általában rossz az időjárás", vagy hogy elviselhetetlen helyen dolgozom, ahol bántanak és ahol nem lehet kibírni és ahol én nem is fogom kibírni. Valószínűleg egyébként tényleg nem jelenti ezt. Én bármikor meg tudom vigasztalni magam, és nagyon sok mindennek tudok örülni, én látom, hogy apróság miatt rinyálok, én most itt konkrétan egy fél, max másfél órás munka miatt rinyálok, water under the bridge, és igazából nem bántottak, hanem még segítenek is, és tudom látni a jó oldalát és tudok átkeretezni és perspektívába helyezni és átértékelni és helyén kezelni és realitáskontrollt gyakorolni, csak most nem akarok, most szomorú akarok lenni, és igenis megérdemlek már egy jó kis szomorkodást.

*Ja, mert ez egy vidám bejegyzés, ami arról szól, hogy már van egy második szakvizsgám is.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította