Meg mindig semmi ertelmes

2009.12.06. 14:02 - címkék: - 7 komment

Meglepoen huvos van Bangkokban (32 C), es igazan klassz, hogy mar harmadszor vagyunk itt es igy nem feltetlenul kell egyik nevezetessegtol a masikig rohangalni es folyamatosan fenykepezni. Voltunk a Jim Thompson hazban, best "csi" ever. Nem tudjuk eldonteni, hogy Kanchanaburi-ba menjunk-e holnap, vagy egyenesen Krabi-ba. De asszem utobbi. Mas okbol meg azert minden jozan megfontolas ellenere szomoru vagyok.

Nos, azt hiszem, most jott el az a pillanat, amikor muszaj lesz vennem egy csomo ruhat. Halistennek itt vagyok a Kao San Road kellos kozepen, ugyhogy kulonosebb nehezsegeket nem fog okozni.

Eletjel

2009.12.05. 15:46 - címkék: - 3 komment

Utolso pillanatban meg dolgozok kicsit, aztan Ferihegy 2-n sokaig rohogunk a hangosbemondo csaj higgadt szovegen, miszerint "DEAR PASSANGERS, THERE IS A NATIONWIDE TECHNOLOGICAL BREAKDOWN", persze csak a T-Mobilrol van szo, az halt le, nem az egesz orszag. Rajovok, hogy a pokolban valoszinuleg tengerentuli repulojaratok kozepso ulesen kell utazgatnunk budos, nagy helyet foglalo francia ferfiak kozott. Megnezem a gepen az 500 days of Summer-t (cuki) es az Up!-ot (halalra parazom magam).

Elmagyarazzuk a taxisnak, merre kell menni, mert teljesen nyilvanvaloan jobban ismerjuk nala a varost, veszunk fogkefet, nezunk tuzijatekot, isszuk az utcan arult 100% narancslet.

Heverunk a legkondicionalt hotelszobaban, mogyorot eszunk dobozbol, olvasom Foucault-t, kicsit alszunk, sotet lesz, eszunk curry-t, manikuroztetem a kormomet kedves kis thai lanykaval, megnezem az emailjeimet, egyik sokkbol a masikba esem. Kint megint tuzijatek van, utalok ekezet nelkul irni. December 5, a thai kiraly 82. szulinapja, este haromnegyed tiz, Bangkok.

Good bye, cruel world

2009.12.04. 09:05 - címkék: - 8 komment

Na akkor, húgom hátizsákja, néhány pántos trikó, útlevél, Lonely Planet. Nem, nem végeztem a dolgaimmal, bár annál azért talán jobb a helyzet, mint amikor legutóbb Chiang Mai-ban fejeztem be a fantasyregény-fordítást.

Két napra foglaltam szállást Bangkokba, de csak mert pont a király szülinapján érünk oda, és féltem, hogy akkor nehezebb lenne a helyszínen találni, szóval ennyi a fix pont, azután meg majd meglátjuk, pontosan hova megyünk és mennyi időre.

Ellenben itt az ideje a narratív szelf-em túlzott dominanciájából visszavenni kissé és preverbális szelférzetekre koncentrálni. Magyarul sokkal kevesebb blogot fogok írni (és több thai masszázsra járok.)

Semmi különös

2009.12.03. 21:53 - címkék: - 13 komment

Amikor néha azt gondolom a munkahelyemen, hogy ma már nem vagyok képes még egy szomorú történetet meghallgatni, akkor jön még egy-két sokkal szomorúbb. De amit igazán nem értek, az az, hogy a szomatikus orvosok (=az igaziak, akik nem a Lélek, hanem a Test betegségeivel foglalkoznak) hogyan képesek túlélni azt a sok szenvedést meg halált nap mint nap, ami náluk megy? Vagy nem mélyülnek el a történetekben, és annyi elég, hogy ne viselje meg őket? Vagy megszokják? Végülis, én is mondhatni megszoktam mind a téveszméket, mind a szomorú történeteket. Vagy nem tudom, megszoktam-e. De komolyan nem tudom, milyen lehet úgy élni, hogy az ember se szenvedéssel, se őrülettel, se halállal ne találkozzon a napi munkája során. Jó? Kényelmes? Felszínes? Gondtalan?

Mindegy, egyszer eljött a munkaidőm vége, akkor hívtam egy taxit az orchideámnak (mégsem hurcolászhatom a bkv-n!), aztán könyveket meg bútorokat rakodtam át a város egyik végéből a másikba, aztán kiadtam a lakásomat, kötöttem utasbiztosítást, elolvastam egy cikket, takarítottam, és a könyveimet nézegettem, hogy mit vigyek az útra és abból mennyi legyen szakmai. Ez van, el kell utaznom a bolygó másik végébe, hogy nyugodtan hagyjanak végre olvasni. Kicsit sajnálom már, hogy ki fogjuk hagyni a karácsonyt, de egyszer ki kell ezt próbálni.

Mit keres egy körömreszelő a konyhában?

2009.12.03. 16:02 - címkék: - 8 komment

Egyébként a másik megíratlan sikerkönyvem a térrendezés művészete európai kultúrkörre adaptálva. Vasárnap voltunk ezoterikus nagyszüleimnél, ahol szóba kerül a feng shui, és hogy nálunk otthon rossz a csí a sok könyv miatt. Ezzel vitatkozni próbáltam (hogy tudniillik nem feltétlenül  a könyvek miatt rossz a csí, mint inkább a panelház szerkezeti felépítése, az összefirkált lift, a vasrácsos ajtó és az alacsony belmagasság miatt, plusz maga a ház sem egy zöld völgyben van, ahol előtte tó, mögötte hegy), mire a kezembe kaptam egy feng shui könyvet és elég alaposan elmélyültem benne, egész érdekes volt. Például kiderült, hogy ha gyereket szeretnék, akkor előtte meg kellene kérni egy, a Sárkány évében született, fiatal, szűz férfit, hogy hemperegjen meg a hitvesi ágyban.

A feng shuiban két dolog tetszik nekem, az egyik az az elképzelés, hogy lakó-, illetve munkakörnyezetünk hatással van a hangulatunkra. Aki lakott már Sopronban családi házban, meg Pesten északi fekvésű bérelt cselédszobában is, annak gondolom, nem kell sokat magyarázni. Nem beszélve a beteg épület szindrómáról, meg a brit kutatókról, akik kimutatták, hogy a nagy belmagasság kedvez a kreatív munkának, az alacsony viszont megöli azt. A másik, ami bár hülyeség, de tetszik, a feng shuinak az a része, hogy kvázi szimbolikusan megoldjuk az életünkben lévő problémát. A mágikus gondolkodásnak azért megvan a varázsa.

De. A könyv azt írja, hogy a fából készült könyvespolc rossz, a műanyag könyvespolc jó csí. A szárazvirág rossz, a művirág jó csí. Én el tudom képzelni, hogy Ázsiában ez megállja a helyét, de az európai embernek egészen biztos, hogy rossz csí a műanyag bútor és a temetőket idéző műanyag virág. Nekünk a kezeletlen tömörfa bútorok és a mestergerendáról lógó szárított levendulacsokrok biztosítják az életenergia megfelelő áramlását. A könyv szerint a hálószobában többek között azért nem szabad tükröt tartani, mert ha az ember meglátja benne magát reggel, akkor máris rossz típusú energiákkal indul a nap. Lehetséges, hogy bizonyos kultúrkörben ez igaz, de az egocentrikus nyugati társadalmakban az emberek szeretik magukat, mint egyéniségeket. Nekünk meg kell nézni magunkat a tükörben reggelente (nem beszélve a hálószobatükör egyéb lehetséges életenergia-növelő alkalmazásairól.) Valamint konkrétan az a felháborító mondat szerepelt a könyvben, hogy "az art deco rossz csí, míg az art nouveau jó csí", ami nyilvánvalóan pont fordítva van, és egyébként ezt hogy csinálják, egy ősi kínai feng shui-mesternek végigmutogatták a különböző korstílusokat és az kiértékelte őket? Bele sem merek gondolni, mit gondolhatott szegény a gótikáról.

És akkor a csodaállatok. A feng shui-ban szerencsét vagy gazdagságot vagy mit hozó háromlábú béka nekünk varangy, ami rossz csí. A mandarinrécét fel se ismerem, delfinnel csak Disney-filmekben találkoztam, és a sárkány is mást jelent számunkra, akik hétfejű sárkányos-kiskirályfis történeteken nevelkedtünk. Nekünk megvannak a saját, jó csí-t, erőt, szerencsét, lendületet jelentő csodaállataink, szarvas, griffmadár, medve, táltos ló. Gerlepár, szorgos hangya, őszi avaron rohanó komondorok. Csak találgatok, nyilván nem ártana kikérni egy jungiánus néprajzkutató segítségét. És persze nem bambuszerdőt ábrázoló metszet, hanem napraforgómezők. (Jó, legyen búza.)

Nem is ragoznám tovább, nyilvánvaló, hogy a művirág, tükör nélküli hálószoba és asztal sarkára helyezett háromlábú béka komoly melléfogás, és ha már átvettük ezt az egész koncepciót, legalább adaptálni kellene végre a saját kultúránkra. A lényeg maradhat ugyanaz: kényelmes, jól használható belső terek jó fényviszonyokkal, valamint kuruzslás csodaállatokkal, csak a részleteket kell megváltoztatni. Persze, ez akkor lett volna bestseller, amikor a feng shui-divat először elharapódzott idehaza, de talán még nem késő, odaadom ingyen az ötletet.

Valaki mondja meg, mért ilyen

2009.12.02. 17:21 - címkék: - 2 komment

Valamit mégis rosszul csinálok, mert még el sem indultunk nyaralni, de én már most az egzisztenciális krízisnél tartok és alig bírom elviselni a gondolatot, hogy majd vissza kell jönni.

Shopping is my cardio

2009.12.01. 21:29 - címkék: - 21 komment

Nos, három hónapig nem vásároltam ruhákat, és egész jól tűrtem (leszámítva persze a nyomasztó felismerést, miszerint az Élet örömtelen sivatag, amelyet csak néha szakít meg egy-egy ronda mocsár szörnyekkel). Meg kitaláltam a következő meg nem írt sikerkönyvemet, amely csajos humorral, ám kellő szakmai megalapozottsággal járja körbe a ruhavásárlás pszichológiáját.

A vásárlással mint örömforrással kapcsolatban személyes tapasztalataimról tudok közérthető stílusban beszámolni, illetve idézhetem a vásárlásfüggőséggel kapcsolatos, nyilván kiterjedt szakirodalmat, a lehetséges gyógyszeres, pszichoterápiás, és alternatív kezelési módokat, kellő óvatossággal kritikai húrokat is pengetve, hogy tudniillik lehetséges, hogy a ruhavásárlással járó révület is része a tudatállapotok normál szivárványának, nem kellene mindjárt medikalizálni azt a nagyonis emberi szituációt, amikor valakinek háromszáz pár cipője van és szeretne még egyet. Ebben a fejezetben emlegetnénk a tényeket, neurobiológiát, képalkotó-eredményeket, bár gyanítom, hogy még senki nem mérte le fMRI-ben, mi is folyik valójában a női agyban az olyan érzelmi hullámvasutak során, amikor a kísérleti személy 1. talál egy klassz kis ruhát, 2. meglátja a horribilis árat, 3. megfordítja az árcédulát, és látja, hogy le van árazva, 4. ekkor döbben rá, hogy nincs a méretében, 5. meglát egy másik polcon egy méretében lévő utolsó darabot, 6. (további tetszőleges izgalmak), 15. kilép a boltból boldog tulajdonosként, 16. otthon rájön, hogy már van egy ugyanilyene és azt se hordta.

Belerángatnánk némi buddhizmust és/vagy evolúciós pszichológiát, tudniillik hogy az élet szenvedés, és mi emberek kb. akármeddig tudunk depressziósak lenni vagy félni, de az öröm már sokkal bonyolultabb dolog, az tovatűnik, ugyanaz az örömforrás egy idő után már nem okoz ugyanakkora örömöt, hanem vagy megunjuk, vagy kényszeresen használjuk tovább, de már nem vagyunk tőle boldogok. Gondoljunk csak bele, milyen finom a créme brulée vörösboros körtével, de ha minden nap azt reggeliznénk, akkor egy idő után már nem okozna örömet, és így van ez a legtöbb természetes megerősítővel meg úgy kb. a teljes fogyasztói társadalommal is. Ha minden nap veszel egy cipőt, az nem akkora fless, mint három hónap böjt után megvenni az első pamutharisnyát. És ha már evolúció, akkor megkérdeznénk valami híresebb szakértőt, akinek a nevét a borítón is feltüntetjük, mit gondol a vásárlás és a vadászat aktusa közötti szembeötlő párhuzamról, hogy tudniillik 1. kitalálom, mit akarok elejteni, 2. felderítem az élőhelyét, 3. leölöm, 4. hazaviszem a barlangomba emblémás papírszatyorban; és vajon minek köszönhető, hogy a vadászat ilyetén újkori megfelelője ennyire hidegen hagyja a férfiakat és lelkesíti a nőket.

Kellene egy fejezet az öltözködésről mint kreatív önkifejezésről, itt idézném az Esztétalányt, aki szerint az emberi test és annak felöltöztetése egyaránt műalkotás, valamint megkérdeznénk a Filozófusnőt, mit gondol a posztkarteziánus filozófia arról, amikor boldogan/szomorúan nézegetjük testünket a próbafülke tükrében különféle öltözetekbe burkolva. Ez ilyen lila rész lesz, testképzavarokról, étkezési zavarokról nem akarok írni, arról már annyit írtak.

És végül kedvencem, Pavlov és kutyái, feltételes reflexek és tanuláselmélet, azaz hogy hogyan kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeink tárgyakhoz. "Csak annyit mondhatok, hogy a tárgyakban, amelyeket az emberek kedveltek és hosszú időn át használtak, és amelyekhez jó meg rossz tettek fűződnek, valami megmarad. Valami, ami több, mint maga a tárgy." Itt némi elméleti kitekintést követően történeteket mesélek arról, hányféleképpen kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeim ruhákhoz, és milyen jó a Kambodzsában vásárolt nadrágban és a New Yorkban vásárolt trikóban utazni a négyeshatoson, valahol mindig észben tartva, hogy a világ hatalmas és az univerzum a miénk (és "tenger áramlik az ereinkben és a csillagok az ékköveink"), és milyen felöltözni olyan cuccokba, amik egy boldog pillanatban voltak rajtam, és milyen epizodikus emlékek miatt kellett Hajnalkának ajándékoznom a lila szoknyámat, mert már nem akartam hordani többé. 

Persze, ez így kicsit száraz, de majd telerakjuk Becky Bloomwood-idézetekkel, felemlegetjük ifjú Werther sárga mellényét, meg megkérdezünk egy csomó külsőst, pszichoanalitikusokat, bevásárlóközponti eladókat, divatbloggereket és akadémikusokat, és lesznek vicces illusztrációk is.

Nézzétek az ég madarait

2009.11.30. 15:42 - címkék: - 1 komment
Viszont legalább gondot visel rám az Univerzum, kaptam ajándékba egy lila harisnyát és egy szürke szoknyát, pedig nem is kértem.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította