The Pessimistic Astrologic Prognostication

2009.09.26. 15:27 - címkék: -
A horoszkópom meg azt írja (két helyen is!), hogy még kevesebb pénzért leszek kénytelen dolgozni. Hát ha a szeptemberi fizetésemnél kevesebb pénzért fogom ugyanezt ugyanitt csinálni, akkor már tényleg lőjetek fejbe. Na jó, ha csak az étkezési jegyünket veszik el, akkor még ne.

The Doomsday Armageddon Apocalipse

2009.09.26. 13:24 - címkék: - 40 komment

Amúgy épp az a helyzet, hogy most aztán tényleg összeomlik az egészségügy végre, mivel sokkal kevesebb pénzt szánnak rá az utolsó negyedévben, és már eddig is eléggé omladozott. Ennek megfelelően zöld szalagot tűzünk ki és zöld zászlót tesznek ki az egészségügyi intézmények, hátha ezzel rábírhatjuk a kormányt, hogy mégis több pénzt adjon. Mondjuk számomra nem teljesen világos, pontosan hogyan vesszük rá ezáltal, válságstábot hívnak össze vasárnap reggel a Parlamentben, hogy "basszus, gyerekek, ezek három napja zöld szalagot viselnek, ez így nem mehet tovább, tennünk kell valamit"? Legalább akkor tűztünk volna halálfejes zászlót, az mégis fenyegetőbb, meg jobban kifejezi a lényeget. 

Persze, ha a zöld zászló nem hozza meg a kívánt eredményt, akkor rendes sztrájk is lesz, amikor csak a sürgős eseteket látják el, mondjuk ezt én még sosem láttam működni és nem is tudom elképzelni, pláne pszichiátrián. Bejön egy beteg, aki nincs akut veszélyeztető állapotban, akkor nem adunk neki gyógyszert, ezt még el tudom képzelni (bár némely esetekben borítékolható, hogy ha most nem adunk, akkor a jövő hétre nagy eséllyel sürgős esetté fog ez változni.) De beszélhetek a beteghez? Pszichoterápiás intervenciók? Mondhatom a pánikbetegnek, hogy "nyugodjon meg és lélegezzen mélyeket"? Vagy semmit sem mondhatok, csendben ülök? De ha csendben ülök, és csak meghallgatom, és attól jobban lesz, akkor sztrájktörő vagyok? Mondjuk én eleve nem tudok nemet mondani, szóval jobb, ha engem simán bezárnak a szobámba ezalatt az idő alatt. Jó, persze, most itt viccelődöm, de valóban nehezen elképzelhetőnek tartom ezt a valóságban. 

Ha pedig ez sem működik, akkor az egészségügyi intézmények vezetői éhségsztrájkolni fognak, úgyhogy azt találgatjuk egy pár napja, hogy nálunk vajon ki fog éhségsztrájkolni, és hogyan. Izgalmas. Részemről nagyon kíváncsian várom a fejleményeket.

Update: Sulemia írt erről egy remek bejegyzést, itt van

The Infinite Metaanalytic Lamentation

2009.09.22. 10:32 - címkék: - 46 komment

Különben az van, hogy nem szeretem most ezt a blogot épp megint, mert az interneten van és  túl sokan olvassák (persze, persze, imádom, hogy sokan olvassák, ez egy ilyen paradoxon) és emiatt tisztában vagyok vele, hogy a betegeim és a főnökeim is előbb vagy utóbb olvasni fogják, ha eddig még nem tették volna, ami még mindig nem baj, de ezért ebben a tudatban kell írnom, és ez meghatározza a stílusát. Nem olyan dolog, ami ellen tenni lehetne. Nem szeretnék másik blogot indítani valahol, hogy gyorsan írjak egy kicsit az érzéseimről, mielőtt odatalálnak az emberek. Meg hát az anonimitás az interneten amúgy is csak illúzió, utoljára Jake Smilesnak sikerült, neki is csak részben. 

Most itt azt lehet csinálni, hogy nyafogok, meg viccelődöm a világ jelenségein, meg rinyálok, meg okoskodom. Közben egyrészt hiányzik az a fajta naplóírás, amikor az ember csak úgy leírja az érzéseit cenzúrázatlanul - 13 évig csináltam, tudom, mit beszélek. Még egy kicsit azt is gondolom, hogy az írásaival az ember valamelyest meghatározza önmagát, és amíg titkos füzetbe írtam a naplóimat, addig a csendes, kissé magányos, füzetbe író lány voltam, most meg a nyafogó, okoskodó, internetre író bloggercsaj lettem, és ez néha bosszant. Bosszant, hogy isoldévá változtam. Most komolyan ilyenekről írok, hogy a biciklisek átmennek a Margit hídon, meg "a szomszéd néni odaszoktatja a gangra a galambokat"? Nem akarom, hogy ilyenek foglalkoztassanak, arról akarok írni, hogy milyen érzés betegnek lenni, meg milyen érzés, hogy egyre gyakrabban bukkan fel a környezetemben a halál, meg milyen érzés, hogy a mozgáscsoporton a terapeutám a tanárom, meg milyen hülyeségeket álmodom, meg milyen érzés, amikor egy kolléga nem szól egyáltalán hozzám, meg milyen, amikor a másik meg szemmel láthatóan aggódik értem, meg milyen, amikor a betegem azt mondja, hogy okos vagyok. Milyen pszichoterápiát csinálni (nagyon összetett érzés), milyen hallgatni másokat és mikor szimplán megterhelő, és mikor van az a klassz érzés, hogy most nem irányítottam erőszakkal semerre sem a pácienst, hanem a segítségemmel pont arra megy, amerre ő szeretne. Meg mikor vagyok magabiztos a munkámban és mikor nem, és mikor sértődöm meg a főnökömre, és milyen érzelmi szálak fűznek a munkahelyemhez, ami miatt (meg nyilván gyávaságból) még mindig itt dolgozom. És mennyire érzem magam hasznosnak és "alkalmasnak" így betegen (kevéssé), és mikor meg mégis. És milyen fordítani egy pszichoterápiás szöveget, miközben minden bekezdésről vagy saját, vagy barátoktól vagy betegektől hallott szomorú történetek jutnak eszembe, és néha legszívesebben felhívnám az illetőt ("szia, épp a csökkent értékűség - szégyen sématartományt fordítom, és erről te jutottál eszembe, hogy vagy?"), és mennyire nem tudok most még fordítani se, alkalmatlan vagyok. 

Meg a barátaimról is írnék, hogy mi esett rosszul kitől az utóbbi időben és miért, és mi esett kitől nagyon jól, és mennyire érdekes, hogy kire hogyan lehet számítani, és hogy ez nem egy eldöntendő kérdés, nem úgy van, hogy számíthatsz valakire vagy nem számíthatsz, hanem igen különböző jellegű dolgok. Meg hogy húgom elutazott Londonba, vagy örökre, vagy két hét után hazajön, mert nem talál munkát, ki tudja, és hogy milyen, amikor az embernek húga van és az Londonba utazik el. 

És nem, nem gyávaság, hogy nem ilyenekről írok, hanem mindenkinek van egy határa, hogy mennyire exhibicionista és mennyire akarja kiteregetni a kis lelkét, én ennyire. Valamint másrészt tiszteletben kell tartani a másik oldalt, a szereplőim mind valódi emberek, a betegeimről nyilván nem írhatok. De ez megint megérne egy külön bejegyzést, hogy mennyiben rontja a pszichoterápiádat, ha olvasod a terapeutád naplóját, az én véleményem szerint eléggé. A többi ember pedig... nem tudom, vannak dolgok, amiket elmondok nekik a kapcsolatunkról vagy a viselkedésükről, és vannak, amiket nem. Most ha azokat, amiket nem, beleírnám a blogomba, és ott elolvasná az illető, mert tudom, hogy olvas, akkor mennyivel lennénk előbbre? Nem, nem egy konkrét esetre gondolok most, hanem általánosságban. 

Szóval, nem tudom. Végtére is lehetnék meghökkentően őszinte és végtelenül kitárulkozó, biztos nagyon bátor dolog lenne, és nagyon hiteles arc lennék tőle, hogy lám, pszichiáter, és mennyire felvállalja önmagát és érzéseit és kutyafüle. Vagy írhatok arról a blogomban, hogy valamelyik nap meg egyenesen robogóval láttam egy asszonyt átközlekedni a járdán a Margit hídon és ezért tart itt ez az ország és milyen jó sorozat a Castle, alig várom az új részt, és képzeljétek, felfedeztem a Sport szelet Tuning-ot, legfinomabb a diós tuning, de a kekszes is jó, és milyen érzés, hogy nem veszek magamnak ruhákat. És hogy tegnap azon röhögtem, hogy ugyanaz az angol szó (flounder) jelenti azt, hogy "ügyetlenkedik, belezavarodik" és hogy "lepényhal".

Végülis eleve azért szerettem ezt a blogot, mert itt lehetek felszínes.  

The Clotharian Restriction Protocol

2009.09.21. 08:09 - címkék: - 3 komment

Egyébként eddig remekül haladok a projekttel, miszerint nem veszek ruhákat szeptember 1. és december 1. között. Azt hiszem, valójában azért csinálom, mert kíváncsi vagyok, képes vagyok-e rá. Eddig egyrészt igen könnyű, mert nagyon kevés pénzem van ebben a hónapban, valamint fél szemmel utálok tömegbe menni, kellemetlen érzés, és a plázákban tömeg van. Másrészt megvan a PhD-m, megérdemelném a jutalmat, de megműtötték a szememet, nem olvasok, nem sportolhatok, és az élet egyéb örömei közül is nélkülöznöm kell néhányat, kézenfekvő lenne tehát, hogy ruhavásárlással önjutalmazzak / vigasztalódjam. 

Két necces pillanat volt eddig, múlt héten majdnem vettem nejlonzoknit (necces, értitek), mert az egyik őszi cipőmhöz az való, de aztán sorbanállás közben úgy döntöttem, hogy a nejlonzokni is ruha, másrészt, mint minden épeszű ember, én is gyűlölöm a nejlon térdzoknit, úgyhogy kell a fenének. A másik tegnap volt, amikor egy klassz pólót akartam rendelni az internetről, és először rájöttem, hogy a hitelkártyámon nincs pénz, úgyhogy majd jövő hónapban, és akkor rájöttem, hogy jövő hónapban sem vehetem meg, sőt, még az azutáni hónapban sem. Hogyan fogom kibírni nélküle, nem tudom. 

Ellenben az Univerzum, úgy tűnik, nem hagy cserben és küld nekem ruhákat, az egyik nővér a múltkor vett magának egy felsőt az egyik kedvenc boltomban, de neki nagy, és most behozta, hogy nekem adja ajándékba. (Persze, nekem kicsi.)

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította