Every man is evil, yes, every man is a liar

2009.08.16. 21:10 - címkék: - 4 komment

Kíváncsi lettem, ki az a David Eugene Edwards, akiről ilyeneket ír az index, hogy "libabőr és westernfilmes hangulat: egy viharkabátos idegen egyik kezében a Bibliával, másik kezében egy karabéllyal átlovagol Amerikán", úgyhogy utánanéztem. Hát elég jó.


Üdvözöllek a fájdalmak bolygóján

2009.08.16. 20:03 - címkék: - 6 komment
Azon gondolkodom, hogy miért léteznek rajongói klubok és miért nem inkább anti-fanclubok léteznek, merthiszen persze, remek dolog valamit közösen szeretni, de úgy istenigazából azért valljuk be, az kovácsolja össze az embereket, ha közösen utálhatnak valamit. Komolyan, például amióta felfedeztük Fejős Évát, már kézről kézre járnak a könyvei a társaságban, minden alkalommal beszélünk róla, és levlistánkon küldjük körbe legújabb videóit. Egyáltalán nem fogok meglepődni, ha legközelebb dedikált példányok kerülnek elő, vagy gyanútlanul elindulok a kocsmába és a szerzőnő felolvasóestjén találom magam.

It aint the job you got that makes me satisfied

2009.08.14. 15:09 - címkék: - 5 komment

És erre a számra emlékszünk? Most találtam a cédét a konyhában.

Azért az hőstett, hogy az időknek néha az ember szembeszegül

2009.08.14. 09:58 - címkék: -

Ja, egyébként vége az illegalitásnak, szereztem bloggerigazolványt, kézen-közön, protekció és korrupció révén. 

 

Some people juggle geese

2009.08.13. 09:17 - címkék: - 5 komment

A lehetséges legkevesebb motivációm volt kimenni Szigetre, inkább itthon szerettem volna ülni egy helyben és szorongani a szemem / a phd-m miatt, de sajnos (?) munkám volt odakinn s kötelezettségem. Úgyhogy összeszedtem magam végül, hogy aztán később, az este egy pontján (konkrétan az mr2 színpad közelében történt, tejeskávét ittam egyedül, és az szólt, hogy az életben nincs már több móka) rádöbbenjek, hogy tulajdonképpen egy ilyen szigetes este pontosan olyan, mint az Élet, és én pontosan úgy működöm benne, mint az Életben. Hogy mennyire veszek benne részt és mennyire vagyok kívülálló. Meg hát alapvetően szenvedés az egész és nehézségek, mert megjött a menzeszem, nem ugrálhatok a szemem miatt, kosz van, tömeg, minden drága, minden messze van, de közben meg, ahogy sodródom, néha egyedül, néha másokkal, élmények, zene, fröccs, csokisfánk. 

De nézzük el nekem a filozofálgatást, már délután azzal indítottam, hogy kerekasztalbeszélgettem különféle egyházak képviselőivel "vallás és pszichiátria" témakörben, az egyházak meglepően fiatalok és jófejek voltak, haját sok kis fonatban hordó keresztény lelkészcsaj és társai, megegyeztünk, hogy mindannyian az embereken segítünk így vagy úgy. Sajnos krisnások idén nem voltak, a három különböző zsidó sátor közül egyikből se jöttek, és rasztákat se találtunk, pedig színesebb lett volna a kép. Aztán belehallgattam a Nouvelle Vague-ba, néztem kicsit, ahogy a szőke csaj teszi magát a Nagyszínpadon, de közben fájt a fejem, ezért vettem mindent, amitől el szokott múlni és tetszőleges sorrendben alkalmaztam őket (algoflex, orrcsepp, csokis süti). El is múlt. 

Később a férjem elment Oi va voi-ra az isten háta mögé, én meg megígértem, hogy utánamegyek, bár utoljára kb hét évvel ezelőtt mentem a világzenei színpad környékére, akkor is csak azért, mert ott lehetett csapolt Guiness-t kapni. Különben régen szerettem a világzenét, úgy középiskolás koromig, aztán nem tudom, mi történt, hogy utálni kezdtem. A popkultúra kimosta az agyamat, hogy klasszikust idézzek. Szóval felkerekedtem, hogy megkeressem hű szerelmemet, még ha a világ végéig kell is gyalogolnom, még ha térdig kell is koptatnom a lábamat. Noiz elénekelte, hogy indulj el egy úton, én is egy másikon, aztán megtettem egymillió lépést, keresztülverekedtem magam rózsaszín plüss nyúlfület viselő leányokon, vízipisztollyal lövöldöző részeg németeken, és végül metálvilla segítségével megleltem hű szerelmemet, aki épp megtalálta a magyarságtudatát. Az Oi va voi különben jó volt, színesbőrű lányok ugráltak flitteres ruhában és közben énekeltek, illetve hegedültek, igazán impresszív. Visszafelé meg leszólított mindet egy orosz fiú, akinek előadtuk komplett orosztudásunkat (elvtársak, ne lőjetek, nem hiányzik senki, gyévocska, zájcsik, meg ezek), és dalokba is belekezdtünk volna (mint áll egy ifjú nyírfa vagy a közkedvelt zúg a volga, természetesen eredeti nyelven), de szegény tökre nem értette, hogy mi miért tanultunk oroszul, mondtuk, hogy kötelező volt, mire nézett döbbenten, elmagyaráztuk neki a történelmet, amiről szemlátomást sosem hallott, aztán útjára engedtük. Valószínűleg ezeknek tényleg max egy B-tétel vagyunk a töriérettségin, vagy még az se. 

A barátaink végig a Hilltopban ültek, úgyhogy őket bázisul használva elmentem Lily Allenre, szegény kiscsajt tökre megsajnáltam, látszott, hogy írtak neki pár számot, kisminkelték szépen, ráadtak egy cipőt, amiben képtelenség mozogni, ugrálni, táncolni vagy akár járni, így apró léptekkel fel-alá tipegésben és színpad szélén üldögélésben merült ki a pszichomotoros repertoárja. Annyi olyan koncerten voltam már, ahol a zenész szemmel láthatóan élvezi a zenéjét és hogy eljátszhatja, ez nem olyan volt. Aztán elmentem kávéért, ahol meghallottam a Kispált, amint a Szőkített nő című számuk közepén valami szólót nyomnak és néha kiabálják, hogy Thunder!, egész lendületes volt, nem az a megfáradt szokásos közönyös Kispál, úgyhogy ott ragadtam pár szám erejéig, és nahát. Ezeknek humoruk lett meg lendületük valami miatt. Klassz. 

Később a barátaink szomorkodtak, én meg el akartam menni Szandira, de senki sem jött, végül egyedül mentem, persze már csak a végére értem oda, de így is üdítő élmény volt. Szandi például szemmel láthatóan élvezte énekelni a dalait, még így karaoke-formában, zenekar nélkül is, különben tök jól néz ki. A koncertnek vége lett, beraktak zenét magnóról, felkapcsoltak villanyt, de a visítozó tömeg addig kiabálta egy emberként, hogy "nagyszínpad! nagyszínpad!" amíg Szandi visszajött még a Tinédzser l'amour erejéig. Vicces volt.  

Utána még összefutottam az L.-lel és két bájos hölgyével, akik elmesélték, hogy milyen csujjogatóst és ukrán guggolóst nyomtak a néptáncsátorban, és agnus hogyan ijesztette el a jóképű olasz srácot azzal, hogy szintaxisról akart vele beszélgetni. Később még olyanokat mesélt az L., hogy Beth Gibbons szólólemeze mit tesz a szívcsakráiddal, meg hogy mennyit hallgatott Pink Floydot az egyes villamoson, amikor szerelmes volt egy lányba, pedig csak azért járt abba a középiskolába, mert tagja volt a tánckarnak, meg jóban volt a konyhás nénikkel is, sőt mivel letörölte a táblát a krétaporallergiás biológiatanár helyett, így elég volt egy darab tyrannosaurust rajzolnia a dolgozatpapírra és arra is kétharmadot kapott. New Orleanssal is volt valami, erre nem emlékszem tisztán, meg még arról panaszkodott, hogy lemerült a telefonja, és most nincs nála internet. "A Valóság mezsgyéjére kivetett állat lettem" - egészen pontosan így fogalmazott. 

Nálam van viszont a fecni, amit férjem pörgetett magának az Új Akropolisz társaság sátránál, ők filozófusok, és a szerencsekerekükön pörgethetsz magadnak egy Erényt nem tudom, miért. Mindenesetre a férjem a lelkesedést kapta, és egy cetlit, miszerint "Álmodni azt jelenti, hogy megszabadulunk a középszerűségtől, amely akkor telepszik ránk, amikor életünket pusztn a túlélés legégetőbb szükségleteinek kielégítésével töltjük" /Delia S. Guzmán/, ami szerintem teljesen világosan azt jelenti, hogy el kell költöznünk a panelból, de erről nem sikerült maradéktalanul meggyőznöm a többieket. Mindenesetre később szinte mindenre azt mondtam, hogy "álmodni azt jelenti, hogy megszabadulunk a középszerűségtől", gyakorlatilag bármiféle társalgásba remekül odaillett. A fecni hátulján pedig zaklatott kézírással az szerepel, hogy "Bölcsészszemmel minden furcsa" /Noiz/, de ennek a tanításnak még nem fogom fel teljesen az értelmét, azt hiszem, ezen még tovább kell majd meditálnom. 

A piece of the scan gets filled in by hand

2009.08.12. 11:34 - címkék: - 4 komment

Voltam a profi szemésznél, aki azt mondta, "ez egy igen kényes ügy", és megműti a szememet augusztus 28-án. Kórházba kell befeküdnöm, ami izgi és félelmetes, nem nagyon voltam a betegszerepben, amióta orvos vagyok. Szerencsére csak 3 nap, annyit kibírok, a Szemésznő pedig igen normális, meggyőző, profizmus benyomását kelti, nem beszélve a PhD-járól, szóval attól nem félek, hogy ő ront el valamit, a többi meg csak kellemetlenség. 

Az jutott eszembe még múlt héten, amit shadowridernál olvastam egyszer, de meg is keresem nektek, mert fent van még a blogja, szóval itt van a szürreálisan túlpszichologizáló kérdés, tudniillik hogy  "fáj a torkod - vajon mit nem akarsz elmondani?", és hogy beteg a szemem, vajon mit nem akarok látni? Mondjuk fogalmam sincs. 

Nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma

2009.08.11. 23:37 - címkék: - 6 komment

Az új ruhám örömére gruftie-nak öltöztem estére (fekete hosszúruha, piros köröm, üveges sör, sápadt arc, karikás szem, katonazöld oldaltáska), de kiderült, hogy a mai fiatalok még csak nem is ismerik ezt a szót, nemhogy az életstílust. Később egy kósza, "vidám" pillanatban kitaláltuk, hogy írjunk fejősévát ((ezzel a linkkel óvatosan bánjunk, mert rögtön beszél!!! én mindig halálra rémülök)) lapozgatóskönyv-formában. Randi előtt Jessica felpróbálta az összes ruháját. Ha a piros, dögös felsőt vette fel, lapozz az 58. oldalra. Ha a visszafogott fehér blúzt választotta, lapozz a 47. oldalra. Esetleg ekkor Luke szenvedélyesen kigombolta a felső gombot. Ha használtál óvszert, lapozz a 102. oldalra. Ha nem, lapozz a 202. oldalra. De ezt leszámítva többnyire asztalrakönyökölve-szomorkodás folyt, olyannyira, hogy a férjem az este egy pontján rázendített, hogy hazudik a muzsikaszó. 

Itthon aztán még egy óráig röhögtem az ún. emberi tényezőn. Hogy tudniillik a tömegmozgásnak van az ágensalapú modellezése, amibe sokféleképpen próbálják belekalkulálni az emberi hülyeséget irracionalitást (pl. az emberek többnyire meneküléskor nem a legközelebb eső bejáratot választják, hanem azt ami bejöttek), de mindenre azért nem lehetnek felkészülve. Hiába számolják ki okosan egy edinborough-i diszkóra, hogy merre menekülnének az emberek, ha kigyulladna a tető, ha közben az említett diszkó "himnusza" a The Roof is on Fire c. szám, és amikor kigyullad a tető, az okos emberek nem választják egyik lehetséges menekülési útvonalat sem, hanem odabent maradnak és hiába van füst, szól a riasztó, kapcsolták le a zenét, és csöpög a mennyezetről a forró, olvadt műanyag, ők éneklik, hogy the roof is on fire. Fuckin' fire!!! Kész. A másik kedvencem a cikkből, hogy kutatócsoportoknak kell kiszámolni, hogyan ritkítsák Santa Cataliná a bölényeket: a szigeten normálisan nem él bölény, de Buster Keaton egy némafilmhez odavitt egy bölénycsordát a múlt században és ottfelejtette véletlenül. Emberi tényező.

Kívülről tudják már az összes versem

2009.08.11. 17:25 - címkék: -

Ja, és amellett, hogy vettem egy hosszú, fekete ruhát, a Gyász című könyvet hurcoltam a táskámban, az "elvitelre, rendelésre is" felirat helyett "elvitelre, temetésre is"-t olvastam. El is csodálkoztam, miért emeli ki a Fornetti a lehetséges rendezvények közül a temetést, hiszen gondolom, gyerekzsúrra és tárgyalásokra is szívesen szállítanak. Asszem én különben tényleg tök szomorú vagyok, hogy meghalt a Cseh Tamás (bár már idegesít, hogy nem megy ki a fejemből a hülye világnézeti klubos dal már két napja). Meg amúgy meghalt egy távolabbi rokonom is tüdőrákban kb. ugyanazon a héten, de azt legalább tudtam előre. 

A halál furcsa dolog.

És tessék, besétál valami Judit. Esetleg Edit.

2009.08.11. 16:14 - címkék: - 6 komment

Elintéztem egy csomó dolgot ma, szerte a városban. Emellett megvettem a Shopaholic and sister c. könyvet, meg egy fekete ruhát (az opponensi vélemény leadásakor nem vettem magamnak ajándékruhát), meg rájöttem, hogy ha azt akarja az ember, hogy a biztonsági őr is komolyan vegye a bankban, akkor nem trapézfarmerban, szakadt katonazöld kistáskával, piros körmökkel, promod-os nejlonszatyorral és citromsárga borítójú chick-littel kellene közlekedni.

Teljesen véletlenül szembejött velem az utcán a korábban említett félelmetes professzor, ragyogó mosollyal köszöntöttem, aztán kiderült, hogy nem ő lesz az elnököm, hanem a másik nő, akit nem ismerek annyira, nem tudom, kell-e tőle félni. 

És én is hadd szóljak hozzá, én is azt gondolom a hűségről, hogy egy félrelépés mindig hatással van az eredeti kapcsolatra, és vannak, akik jól bírják ezt a hatást, vannak, akik meg nem. Nekem például a tapasztalatok szerint hiányzik az a képességem, hogy miután félreléptem, meg bírjam tartani az eredeti kapcsolatot: boldogult lánykoromban két ilyen próbálkozásom is volt, de mindkét eset teljesen agyoncsapta az alapkapcsolatot, és nem (teljesen) a másik félen múlt, hanem rajtam. Nem tudom rendesen eltitkolni, ha meg kiderül, nem tudom rendesen megbánni, mindig túlzottan megszerettem a szeretőnek induló pasikat, és inkább azokkal akartam lenni, meg ilyenek. Szóval aztán beláttam, hogy én kénytelen leszek hűséges lenni, mert számomra az az egyetlen járható út. Bármennyire Claire Kenneth-esen hangzik is ez. 

Joan arcán hirtelen sötét felhő suhant át. Megtántorodott a felismerés mázsás súlya alatt, a kovácsoltvas lépcsőkorlátban kellett megkapaszkodnia, hogy visszanyerje egyensúlyát. Számára egyetlen járható út maradt csupán. Örök hűségre ítéltetett. 

Különben meg azt gondolom, és igazam is van, hogy a hűség nem valami misztikus dolog, ami úgy magától történik, vagy az embernek a tulajdonsága, hanem elhatározás kérdése. Szabad akarat van. Eldöntheted, hogy mindenkinek utánamész, akihez vonzódsz és kipróbálod, mi lesz, vagy pedig nem, ennyi. 

Elmondom egy álmomat

2009.08.11. 09:22 - címkék: - 2 komment

Felébredtem szabim első napján arra, hogy fúrnak (ez még nem az álom, ez valóság), kaptam sms-t a banktól, hogy mennyit vonnak a kártyámról a hitelem miatt, és hogy elmúlt a jó idő. Tegnap meg felhívott kedvenc témavezetőm, hogy a védési bizottságom elnöke mégsem fog ráérni aznap, ellenben küld maga helyett valakit az alábbiak közül, és felsorolt két embert, az egyiknek nem annyira ismerem a hírét, a másikuk az egyetem alatt generációkat rettegésben tartó, félelmetes és kiszámíthatatlan professzor. Nem baj, úgyis minden rendben lesz a végén, ezt már ismerem, amikor így szórakozásból szívatnak az égiek.

Persze, azért azt álmodtam, hogy végül minden opponens és bizottsági tag más volt a védésen, többnyire ismeretlenek, és elfelejtettem elvinni az előadásomat pendrive-on, és akkor álmomban eszembe jutott, hogy dehát ezt csak álmodom, és akkor azt csinálok, amit akarok, és akkor nagyon koncentráltam, hogy legyen a zsebemben egy képzeletbeli pendrive, és lett is, és beraktam a gépbe, de nem volt rajta az előadás. Úgyhogy akkor megint eszembe jutott, hogy ez csak álom, úgyhogy nem muszáj itt problémamegoldanom, hanem úgy viselkedek, ahogy akarok, ezért kirohantam hisztizve, hogy jól van, akkor mindenki bekaphatja, de aztán mégis bementem a titkárnőhöz, hogy az ő gépén az emailjeim közül hadd keressem ki a prezentációmat (először nem engedte, de akkor tovább hisztiztem), felvettem a képzeletbeli, ám üres pendrive-omra, és aztán asszem előadtam a maradék pár embernek, akik megvárták, míg visszaérek, erre nem emlékszem tisztán, de végülis teljesen mindegy. 

 

Lám csak, azért voltak nekünk élményeink

2009.08.10. 12:38 - címkék: - 4 komment

Reggel a munkahelyemen ébredtem ügyelet után, még elintéztem egy-két dolgot, aztán ácsorogtam a kezelőben, szedret és áfonyát eszegettem dobozból, nézegettem a hétfői káoszt, és élveztem, hogy én ennek már nem vagyok része, hiszen szabin vagyok. Be kéne mennem néha ezt csinálni, tök jó volt. 

Meg leveleztem a Salad Hut nevű hellyel, hogy mondják már meg, szerintük milyen idő lesz november-decemberben. Ez egy Katharina nevű svéd csaj, meg a thai férje, akik Koh Phanghanon üzemeltetnek bungalószállást jópár éve (és konkrét szcénikus emlékem van a yellow curryjükről, tudjátok, az érzelmileg hangsúlyos élmények élénkebben, több érzékszervre kiterjedve tárolódnak), szóval arra jutottam, hogy mivel ott élnek, tudniuk kell. Persze, azt írták, kiszámíthatatlan, de nem baj, mert nekem attól van jó kedvem, hogy ez a hely létezik és én csak úgy ügyeletből a kórházból emailezek a paradicsomba és válaszol nekem Katharina onnan. Hogy az élet nem csak panellakás* és egészségügy, hanem trópusi naplemente függőágyból meg pálmafák között robogózás meg koktélok meg pad thai meg banana pancake.

Meg ginger tea. Meg thai masszázs. Meg az a pillanat, amikor az ember kilép a légkondicionált bangkoki reptér ajtaján.   

*Ahol épp fúrnak, de ezen nem lepődünk meg. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította