Shopping is my cardio

2009.12.01. 21:29 - címkék: - 21 komment

Nos, három hónapig nem vásároltam ruhákat, és egész jól tűrtem (leszámítva persze a nyomasztó felismerést, miszerint az Élet örömtelen sivatag, amelyet csak néha szakít meg egy-egy ronda mocsár szörnyekkel). Meg kitaláltam a következő meg nem írt sikerkönyvemet, amely csajos humorral, ám kellő szakmai megalapozottsággal járja körbe a ruhavásárlás pszichológiáját.

A vásárlással mint örömforrással kapcsolatban személyes tapasztalataimról tudok közérthető stílusban beszámolni, illetve idézhetem a vásárlásfüggőséggel kapcsolatos, nyilván kiterjedt szakirodalmat, a lehetséges gyógyszeres, pszichoterápiás, és alternatív kezelési módokat, kellő óvatossággal kritikai húrokat is pengetve, hogy tudniillik lehetséges, hogy a ruhavásárlással járó révület is része a tudatállapotok normál szivárványának, nem kellene mindjárt medikalizálni azt a nagyonis emberi szituációt, amikor valakinek háromszáz pár cipője van és szeretne még egyet. Ebben a fejezetben emlegetnénk a tényeket, neurobiológiát, képalkotó-eredményeket, bár gyanítom, hogy még senki nem mérte le fMRI-ben, mi is folyik valójában a női agyban az olyan érzelmi hullámvasutak során, amikor a kísérleti személy 1. talál egy klassz kis ruhát, 2. meglátja a horribilis árat, 3. megfordítja az árcédulát, és látja, hogy le van árazva, 4. ekkor döbben rá, hogy nincs a méretében, 5. meglát egy másik polcon egy méretében lévő utolsó darabot, 6. (további tetszőleges izgalmak), 15. kilép a boltból boldog tulajdonosként, 16. otthon rájön, hogy már van egy ugyanilyene és azt se hordta.

Belerángatnánk némi buddhizmust és/vagy evolúciós pszichológiát, tudniillik hogy az élet szenvedés, és mi emberek kb. akármeddig tudunk depressziósak lenni vagy félni, de az öröm már sokkal bonyolultabb dolog, az tovatűnik, ugyanaz az örömforrás egy idő után már nem okoz ugyanakkora örömöt, hanem vagy megunjuk, vagy kényszeresen használjuk tovább, de már nem vagyunk tőle boldogok. Gondoljunk csak bele, milyen finom a créme brulée vörösboros körtével, de ha minden nap azt reggeliznénk, akkor egy idő után már nem okozna örömet, és így van ez a legtöbb természetes megerősítővel meg úgy kb. a teljes fogyasztói társadalommal is. Ha minden nap veszel egy cipőt, az nem akkora fless, mint három hónap böjt után megvenni az első pamutharisnyát. És ha már evolúció, akkor megkérdeznénk valami híresebb szakértőt, akinek a nevét a borítón is feltüntetjük, mit gondol a vásárlás és a vadászat aktusa közötti szembeötlő párhuzamról, hogy tudniillik 1. kitalálom, mit akarok elejteni, 2. felderítem az élőhelyét, 3. leölöm, 4. hazaviszem a barlangomba emblémás papírszatyorban; és vajon minek köszönhető, hogy a vadászat ilyetén újkori megfelelője ennyire hidegen hagyja a férfiakat és lelkesíti a nőket.

Kellene egy fejezet az öltözködésről mint kreatív önkifejezésről, itt idézném az Esztétalányt, aki szerint az emberi test és annak felöltöztetése egyaránt műalkotás, valamint megkérdeznénk a Filozófusnőt, mit gondol a posztkarteziánus filozófia arról, amikor boldogan/szomorúan nézegetjük testünket a próbafülke tükrében különféle öltözetekbe burkolva. Ez ilyen lila rész lesz, testképzavarokról, étkezési zavarokról nem akarok írni, arról már annyit írtak.

És végül kedvencem, Pavlov és kutyái, feltételes reflexek és tanuláselmélet, azaz hogy hogyan kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeink tárgyakhoz. "Csak annyit mondhatok, hogy a tárgyakban, amelyeket az emberek kedveltek és hosszú időn át használtak, és amelyekhez jó meg rossz tettek fűződnek, valami megmarad. Valami, ami több, mint maga a tárgy." Itt némi elméleti kitekintést követően történeteket mesélek arról, hányféleképpen kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeim ruhákhoz, és milyen jó a Kambodzsában vásárolt nadrágban és a New Yorkban vásárolt trikóban utazni a négyeshatoson, valahol mindig észben tartva, hogy a világ hatalmas és az univerzum a miénk (és "tenger áramlik az ereinkben és a csillagok az ékköveink"), és milyen felöltözni olyan cuccokba, amik egy boldog pillanatban voltak rajtam, és milyen epizodikus emlékek miatt kellett Hajnalkának ajándékoznom a lila szoknyámat, mert már nem akartam hordani többé. 

Persze, ez így kicsit száraz, de majd telerakjuk Becky Bloomwood-idézetekkel, felemlegetjük ifjú Werther sárga mellényét, meg megkérdezünk egy csomó külsőst, pszichoanalitikusokat, bevásárlóközponti eladókat, divatbloggereket és akadémikusokat, és lesznek vicces illusztrációk is.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította