Voltam szemésznél, azt mondta, jól vagyok. Még van a szememben buborék meg csík, jelenleg úgy látok, hogy osztott képernyő, a felső háromnegyedben látok, az alsó egynegyed pedig olyan, mintha sötét vízen néznék át, és a kettő között mozog a szint. Az alsó rész fokozatosan csökken, és ha elmúlik, és még mindig a helyén marad a retinám, akkor hepiend. Mondjuk, amíg vártam a szemészre, abban a két órában a világ összes horrorsztoriját végighallgattam folyosón ülő betegtársaimtól, komplikációkról és gyógyíthatatlan, ám bejósolhatatlan betegségekről és szövődményekről és retteneseten hangzó műtéti technikákról. (De tekintettel vagyok hipochonder olvasóimra, így a részletek ecsetelésétől most eltekintek.)
Különben már lenne kedvem jobban lenni, de még nem vagyok a toppon teherbírásban, én ennél sokkal többre voltam képes, és ez idegesít nagyon, és ettől idegeskedek. És nem akarom azt csinálni, amit szoktam, hogy úgy teszek, mintha jól lennék és bátor mosollyal szemem se rebben teszem a dolgomat, de azért nagy a kísértés. Hősies szeretek lenni és omnipotens és klassz, nem pedig nyámnyila nyomadék.
Mindenesetre holnap, ha minden jól megy, megveszem magamnak az ajándékomat a PhD-ért. Régen ugyanis minden vizsgám után áldoztam valamit az isteneknek, egy időben sikeres vizsga után Fedél nélkül-t vettem, máskor sütit sütöttem a szobatársaimnak, vagy takarítottam, vagy elajándékoztam valami jó cuccomat. De most idén nyáron úgy döntöttem, hogy a sikereimért én érdemlek jutalmat (vagy legalábbis, én is érdemlek), és ezen a PhD-n tulajdonképpen én dolgoztam egy csomót és én gyártottam leleményesen másolatokat a tesztből és vagdostam saját kezűleg kis kockákra és vettem fel számtalan résztvevővel és értékeltem ki és vittem be az adatokat és írtam belőle cikket és disszertációt és posztert és tézisfüzetet és előadást. Egy nagy csomó rendes ember segített, a gyakorlati megvalósításban, az elméleti megalapozásban, a lelki támogatásban vagy a statisztikában, de attól még én is csináltam valamit, és azért jutalmat érdemlek. És olyat, amit én szeretnék, akkor is, ha másoknak nem tetszik, vagy kapuzárási pániknak vagy más hülyeségnek tűnik, de ha én éppenséggel bordó Martens bakanccsal óhajtom magam jutalmazni a saját eredményeimért a saját pénzemből, akkor azt mért ne lehetne. Persze, azért, mert nincs a méretemben, de azt mondták a boltban, holnapra lehet, hogy lesz.
Azért ez milyen, hogy régen bátor mosollyal, vidáman vettem a nehézségeket, és ha nekem sikerült valami, akkor önzetlenül másokat jutalmaztam. Most meg a szomorú dolgokon szomorkodom, és a nehéz dolgok nehézséget okoznak, és a sikereimért magamat akarom megjutalmazni, hát látjátok, hova vezetett az a rengeteg önismereti célú pszichoterápia.