Főleg afféle lelkizés

2009.04.26. 11:16 - címkék: - 12 komment

Voltam megint asszertív tréningen, a múltkorinak a folytatásán, megint klassz volt, csak mégis rossz, mert ahogy a múltkor rájöttem, miket csinálok jól, most rájöttem, miket csinálok rosszul. És én úgy szeretnék tökéletes lenni, de komolyan, most olyan nagy kérés ez?

Szituációkat játszottunk el, ahol két ember előre megbeszélt időpontban találkozik, de az egyik annyira elkésik, hogy a kívánt eseményt (barátjuk esküvője, testvérük ballagása stb.) mindörökre és visszavonhatatlanul teljes egészében lekésik. Először csak simán eljátszottuk ezt a helyzetet, egyéb instrukció nélkül, ekkor szinte mindenki vagy hibáztatta a késő személyt, vagy egyáltalán semmi neheztelőt nem mondott neki, mert már úgyis mindegy, akkor meg minek vitázni. Ezután ugyanazt a szituációt úgy is el kellett játszanunk, hogy a cserbenhagyott fél csak és kizárólag énközlésekben beszél (azaz ahelyett, hogy a másikat szidná, egyes szám első személyű mondatokban elmondja, hogy ő mit érez, mennyire dühös, szomorú, satöbbi). Ezt külső megfigyelőként nagyon lehet szakérteni, a többieken minden hibát rögön észrevettem, voltak, akik érthetetlen módon alig bírtak énközléseket mondani, hanem akaratuk ellenére is eltértek a feladattól, és mindenféle mást mondtak, pl. megbocsátottak, vagy mégis a másikat szidták, vagy csak képtelenek voltak akár egy darab érzést is megfogalmazni. Holott azért egész nyilvánvaló, hogy aki két órája vár és emiatt lemarad a barátnője esküvőjéről, az dühös és szomorú és csalódott. 

Aztán jöttem én, mondtam, ami tőlem telt, majd visszanézve a videón kiderült, hogy én is alig bírok énközléseket mondani, épphogycsak két mondatom volt az, a többi más. Igaz, hogy nonverbálisan remekül kifejeztem, hogy mennyire szomorkodom, de a mondatok szintjén alig, és ettől teljesen meglepődtem, mert én ugye azt gondolom magamról, hogy beszélni nagyon tudok, nonverbálisan pedig ritkán mutatok érzelmet. Ezek szerint beszélni sem tudok olyan nagyon. 

A fordított szituációban - én késtem el, és a partneremnek kellett elmondania, mennyire szomorú és dühös - ismét meglepődtem, a partnerem ugyanis elképesztően profi módon csinálta az énközlést. Én jöttem mindenféle kifogással felvértezve, hogy ha majd hibáztat, akkor miket mondok, miért nem az én hibám, hogy késtem, de ő csak mérhetetlenül szomorú és kissé dühös volt, és csak ezt ismételgette, azzal pedig nem lehet mit kezdeni, mint állsz szerencsétlenül és szégyelled magad, valamint bocsánatot kérsz. Itt kiderült, hogy ebben is fejlődhetnék még, mert csak néhány mondat erejéig bírtam nézni, hogy ő hogy szomorkodik, és egy idő után elkezdtem viccelődni, majd amikor az sem használt, inkább vitát provokáltam, holott ésszerűbb és célravezetőbb lett volna még néhányszor elmondani, hogy ne haragudj, tudom, hogy az én hibám. Szóval, nekem ebből az a tanulság, hogy ha az ember késik két órát, akkor utána vállalja fel, hogy a másik miatta szomorú és csalódott, és ezt el kell viselnie akár több percen keresztül is. Bár ez utóbbi szituációval kapcsolatban az az érzésem, hogy az életben azért nem vagyok ennyire hülye, hanem képes vagyok valódi bűntudatot mutatni, de persze, ezt nem tudhatjuk.

Aztán voltak másfajta helyzetgyakorlatok is, a végén pedig két másik lány eljátszott egy olyan szitut, amikor családtag kér tőled szívességet és vissza kell utasítani. Mivel nekik nem jutott eszükbe konkrét példa, az enyémet használták, hogy ti. le kell fordítnom egy levelet apukámnak azonnal, de épp nem érek rá, és hát ezt végignézni mások előadásában, leginkább freaky. A pszichodráma az a pszichoterápiás módszer, amibe sosem jártam és nem is olvastam róla, de tényleg érdekes lehet. 

És nem beszélve arról, hogy videón is megnézhettem remek frizurámat, és ott sem tetszett; utána pedig megnéztük a Szörnyek az űrlények ellen c. filmet 3D-ben, én még sosem voltam 3D-s vetítésen és inkább idegesítő volt, mint jó, a film maga meg szintén csalódás. 

Végülis kénytelen vagyok belátni, hogy most egy olyan életszakaszon megyek keresztül, amikor a legkisebb sikerért is nagyobb erőfeszítést kell tenni, és amikor valami sikerül, akkor rögtön két dolog nem, és nem szeretem, ahogy kinézek meg ahogy reagálok dolgokra, van egy olyan bosszantó érzésem, hogy egy idegesítő hisztérika vagyok. A múltkor oktattam nálam okosabbakat és csak olyanokat kérdeztek, amire nem tudtam a választ, mert nem olvastam el az idevonatkozó szakirodalmat, mert nem volt időm, vagy azért, mert túl sokat kell dolgoznom, vagy azért, mert nem vagyok elég elkötelezett, és kettő darab Dollhouse-rész megtekintése helyett épp elolvashattam volna azt a hat-hét cikket, de én este már túl fáradt vagyok ilyesmihez, persze, lehet, hogy szimplán túl alacsony a teherbírásom, egy penészvirág vagyok, aki egész télen depressziós, egész tavasszal fáradt, egész nyáron allergiás és egész ősszel neurotikus. És basszus még énközlésekben beszélni sem tudok rendesen. Az ember azt hinné, hogy három év önismeret után már nincsenek ilyen "időszakok", ehelyett pedig vannak, csakhogy már nem gondolom, hogy ez baj lenne, nem képzelem magamról, hogy mindenre képesnek kell lennem, csinálom tovább a dolgaimat amennyire tőlem telik, néha higgadtan, máskor hisztizve, és ennyi. Csak műveljük kertjeinket, ha ugyan lenne kertem, ami nincs. Viszont ugyan nagy orrom van a videón (valószínűleg ezen azért lepődöm meg mindig, mert az életben nem látom magam profilból), de a testsúlyommal igazán semmi probléma nincs, ennek örülünk.  

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította