It's always the hours

2009.03.13. 17:12 - címkék: - 10 komment

Általában némi nagyképűséggel beszélt azokról az évekről, vagy legalábbis mintha büszke lenne magára: mi mindenre képes volt, mennyi akadállyal megküzdött, mégis optimista tudott maradni. Szegény volt, de vidám, és fáradt, de elhivatott, meg minden ilyesmi. Küzdelmes, de szép idők voltak, ilyeneket szokott mondani így hetven felé járva a húszas-harmincas éveiről. Elhitték neki, meggyőző volt.

Titkon valójában szörnyülködve és kissé értetlenül tekintett vissza a fiatal felnőttkorára.

Innen nézve - innen a verandáról, a fonott székből, hetvenévesen - egyáltalában nem látszott olyan dicsőnek vagy hősiesnek vagy elhivatottnak, inkább csak valamiféle kétségbeesett evickélésnek tűnt. Vadvízi evezésnek megáradt folyón éles sziklák közt. Úgy rémlett, hogy azokban az években maximum egy-egy pillanatra fogta el az a jóleső érzés, hogy maga irányítja az életét, hogy képes erre, alkalmas rá, és hogy arrafelé halad, amerre szeretne menni. Az idő többi részében inkább azzal volt elfoglalva, hogy valahogyan, bárhogyan megakadályozza, hogy a meglepetésszerűen felbukkanó örvények ne bas csapják neki a legközelebbi sziklának. Mindig volt valami, főleg munkahelyi kihívások (sose értette, miért szeretik a emberek így nevezni az erejüket meghaladó feladatokat), és többnyire bár megoldotta őket, de valójában eleve kudarcra volt ítélve, egyszerűen túl sok volt, nem volt ideje rendesen csinálni, nem volt ideje elmélyülni, csak épphogy összetákolni volt ideje, mindig elégedetlen maradt az eredménnyel.

Mindig azt hitte, minden egyes nehézségre, hogy jó, ha ezen túl vagyunk, akkor már biztos minden rendben lesz, nyugalmasabb vizek következnek, persze, erről szó sem volt, inkább csak egyre nehezedett a terep.

Eleinte még könyveket olvasott meg blogot írt meg abba a hitbe ringatta magát, hogy képes fenntartani egy komoly, felelősségteljes munkát és egy vidám, laza és fiatalos életet egyszerre. Hogy belefér az életbe, hogy kurzusokra jár, vizsgázik, dolgozik, kutat, másból vizsgázik, phd-t ír, dolgozik, egyre több feladata van, mert rájöttek, hogy úgyis megoldja, blogokat ír, mert azt meg szeret, emberekkel találkozik, mert azok érdeklik, filmeket néz, sorozatokat néz, könyveket olvas, edzőterembe jár. Teljesen értelmetlen és lehetetlen feladatnak tűnt az egész így visszatekintve, de leginkább azon tudott elszörnyülködni, hogy vajon hogyan hihette, hogy ez jó. Soha nem volt pénze, hanem hitelei voltak, több, és mindig, amikor már majdnem egyenesbe jött, történt valami váratlan kiadás vagy katasztrófa vagy válság. Mindig, amikor azt hitte, hogy már annyi mindent megtanult a szakmájában, talán már elhiheti magáról, hogy képben van, akkor nem sikerült újraélesztenie egy beteget vagy kiderült, hogy ezt az iszonyatosan fontos cikket még csak hallomásból sem ismeri.

Valami mindig volt.

Mindig, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy nem többhavi munkával van elmaradva, hanem csak olyan emberi mennyiséggel, akkor megbízták még két-három nevetséges feladattal. Egy lepukkant panellakásban élt, nem volt pénze, a férjét mondjuk szerette, de alig találkozott vele, és minden pillanatban agyonhajszoltnak és alkalmatlannak érezte magát. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy merre akar menni, mert minden erejét felemésztette, hogy egyáltalán a felszínen maradjon.

De ami a legfurcsább és leginkább érthetetlen: emlékei szerint akkoriban boldog volt. Persze, voltak nehézségek, de alapvetően ésszel fel tudta idézni, emlékezett rá, hogy akkoriban úgy gondolta, hogy boldog. Visszatekintve fel nem bírta fogni, hogyan lehetséges ez, hogyan érezhette jól magát abban a helyzetben, csak nehézségekre emlékezett és fájdalomra és problémákra, azt tudta felidézni, hogy mindig nyugtalan volt valami miatt vagy valaki miatt. Boldog...  rendben, lehet, hogy akkor boldognak érezte magát, de így utólag inkább kétségbeesettnek tűnik. Furcsa, mert az emberi emlékezet általában épp ellenkező irányba torzít, nehéz időket utólag megszépít az idő, szörnyű időszakokra vagyunk képesek nosztalgiával visszaemlékezni. Pont fordítva. 

Hátborzongató volt még visszagondolni is, örült, hogy nem kell végigcsinálnia még egyszer. Azt mondják, az öregség szenvedés, és ő becsülettel panaszkodott is az ízületeire, a sok és drága gyógyszerre, a mai fiatalokra, az időjárásra, meg az összes dologra, ami miatt megboldogult lánykora óta rinyálni szokott, de valójában semmi pénzért nem lett volna újra fiatal. Ma sem tudná máshogy csinálni, ha most visszakerülne ugyanoda, nem lenne ötlete, hogyan kellene máshogyan vinni az életét. Hogyan lehetett volna legalább valami nem túl nehéz evezőstúrát csinálni belőle. Ötlete sem volt.

Persze, könnyű mondani, hogy nemet kellett volna mondania jó pár feladatra, vagy hogy el kellett volna menni valami pénzesebb, felelőtlenebb állásba, de ahhoz nyilvánvalóan túl hiú volt. Menekülésnek tűnt volna. Szeretett fontos lenni.

Most pedig szerette, hogy már nem kell annak lennie. Bár egy csomó dolga volt persze, főleg házimunka, meg a macskák ellátása, meg mindenféle apróság, amit kitalált magának, le kell szedni az almát (vagy valakivel le kell szedetni), meg kell hámozni, be kell főzni, jajjistenem, mennyi munka az. Hát nevetségesen kevés, és nem is muszáj, csak szereti. Titkon szeretett öregasszony lenni, végre nem volt szenvedés a reggeli felkelés, hanem magától felébredt hajnali ötkor, üldögélt kicsit a konyhaasztalnál, írni már nem nagyon volt kedve, inkább olvasgatta a régi naplóit, meg egyéb haszontalan dolgokkal ütötte el az időt. Sokat kávézott a verandán, bár megtiltotta az orvos, de ugyan, mégis, hogyan vehette volna komolyan azt a háziorvos kölyköt? Ő már akkor koffeinfüggő volt, amikor az még meg sem született. 

Azért a taichi-t nem kellett volna abbahagyni, kár érte, akkor biztosan kevésbé fájna most a háta, meg egyébként is, saját almafái alatt taichizó hetvenéves öregasszony, az mekkora vagányság lenne már.   

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította