Isn't it good? Norwegian wood.

2008.03.02. 15:52 - címkék: - komment

Basszus, délután négy és hálóingben vagyok. Cool. Úgy gondolom azonban, megérdemeltem egy kis pihenést, miután a minap ügyeletben négy órát aludtam két részletben. De nyugalom, már megyek is cikkeket olvasni, csak megmutatom a mostanában kedvenc jazz-számomat, külön köszönet L.-nek fáradhatatlan kultúrtitkosügynöki munkásságáért. Patricia Barber, magamfajta ex-Beatles-rajongóknak különösen ajánlott. (Vannak amúgy manapság is Beatles-rajongók, úgy értem, rendes igazi rajongók, vagy ezt az ember általában kinövi?)

 

 

My Overkill

2008.03.02. 00:20 - címkék: - komment
Inkább mégsem vasalok, hanem hirtelen felindulásból Scrubs második évadot nézek. Még mindig nagyon jó. Még mindig Jordan a példaképem. 

Akkor megírom a saját blogomba

2008.03.01. 22:42 - címkék: - 7 komment

Pedig én amúgy szeretem a Vihart, csak az a baj, hogy itthon a lakásban is hideg van, mert átfúj az egészen a szél, a fűtés pedig központilag szabályozott. Szerintem a 21. században nevetséges, hogy nem tudom följebb csavarni a fűtést, de most komolyan. Bezzeg nagyanyáink még rakhattak a tűzre. Amúgy is azt gondolom, hogy az egyszerűsödés helyett inkább egyre bonyolultabbá válik az életformánk a technikai fejlődésnek köszönhetően, de erről majd máskor rinyálok.

Most a filmről fogok mesélni, megnéztük a Papírsárkányokat (The Kite Runner), és szerintem elég jó volt. Kezdjük ott, hogy engem többnyire zavarni szokott, ha valamilyen furcsa, idegen nyelvet beszélnek a filmben, ebben pedig az idő nagy részében pastu nyelven beszélnek, de egyáltalán nem volt zavaró. Néha beszélnek angolul is, és nagyjából akkor, amikor a történet szempontjából ez valóban hitelesnek tűnik (néha máskor is, de ennyi még elmegy). Másrészt pedig öreg cinikus vagyok, akit ritkán kavarnak fel az úgynevezett felkavaró filmdrámák, különösen cinikus bírok lenni szülő-gyermek kapcsolatokra, ebben a filmben azonban volt jó néhány rész, amit összeszorult torokkal néztem, minden elismerésem érte.

A sztori: 2007. Kalifornia. Amir nevű fiatalember épp megkapja első megjelent regényének a tiszteletpéldányait, amikor felhívja idős férfihang, hogy jöjjön haza Afganisztánba, mert lenne ott némi dolga. Aztán máris 1970-valahányban vagyunk Kabulban, Amir és Hassan kisfiúk (hat évesek kb?), sárkányt eregetnek, nagyon jó barátok, mindemellett igazából Hassan Amir szolgálója is egyben. Aztán történik valami, amitől a barátságuk kicsit, nos, megváltozik, aztán jönnek orosz megszállók is, míg végül eljutunk a jelenbe, és kiderül, milyen, nem éppen veszélytelen feladata van Amirnak az éppen tálib uralom alatt álló volt hazájában.

Afganisztán, különösen a gyermekkori részekben, amikor még nem barmolták szét az oroszok, majd a tálibok, gyönyörű, hangulatos, és oda akarok utazni most. Nagy, okkersárga sziklák tövében nagy, piros gránátalmákat termő almafa, meg nyüzsgő, zsúfolt piacok, hóban bicikliző öreg afgánok, koszos kisgyerekek, lapos tetők ezrei felett lebegő papírsárkányok, hólepte hegyormok, kék ég. A kedvenc szereplőm Amir keménykötésű apja, aki igazi ellentmondást nem tűrő, bátor, kemény ember, kissé diktatórikus ugyan, de kvázi megtörhetetlen, nagyon jó a színész, hitelesen öregszik a film során, és tetszik, ahogy viselkedik a különböző élethelyzetekben és helyszíneken (nem akarok sok mindent lelőni, ezért nem részletezem ezeket), egyáltalán nem mindig szimpatikus, sőt, ellenben nagyon… hiteles. És nagyon bejött nekem az alapkonfliktus, tudniillik, hogy Amir, apjával ellentétben, alapból egy gyáva fiú, majd gyáva fiatalemberré érik, ám folyton olyan helyzetekbe kerül, ahol bátran kellene viselkedni. Én is alapból egy gyáva vagyok, és bár nyilván helytelenítem egyes húzásait, valahogy mégis teljesen érthetőek és egymásból, illetve a srác személyiségéből következnek. Most olyanokat tudnék még írni, hogy „hátborzongatóan emberi”. Szóval alapvetően szerettem a filmet, jól egyensúlyozik a felszínesség meg az arcomba nyomott mély tanulságok között, valahol azon a vonalon, ami még pont belefér.

Kivéve az utolsó kb tizenöt percet, ami már nem annyira jól egyensúlyozik ezen a vonalon, hanem kiakasztja durván a lelkizés-mutatót. Jó, közben is kissé vontatott néha, de még bírhatóan, az utolsó jónéhány jelenetet azonban egy az egyben le kellett volna vágni a filmszalag végéről egy nagy ollóval. Úgyis pont annyival hosszabb a film a kelleténél, és akkor nem a torkomon lenyomott közhelyek szájízével jövök ki a moziból, hogy képzavar is legyen. Meg, tudom, mi nem tetszett még: hogy eléggé azt sugallja a film, hogy Amerika az álmok hazája, és ott mindannyian biztonságban vagyunk. Egyáltalán, hogyan kaptak vízumot?
De azért így is megért egy mozijegyet.

Meg lehet itt fagyni, basszus. Megyek és vasalok egy kicsit, hátha az segít.
(Update: na jó, lehet, nem kéne rinyálnom, hogy fázik a lábam, amikor most látom, hogy másutt komplett háztetőket vitt le a szél.)

Az akut osztály kemény hely

2008.02.29. 16:12 - címkék: - komment
Itt egy érdekes cikk az ÉS-ben a magyar pszichiátria mindennapjairól. Olvassuk el, csak két oldal, humorosan tragikus, néha kicsit thriller-szerű, épp, mint a valóság.

REM, szörnyek, hepiend

2008.02.29. 01:41 - címkék: - komment

Valamelyik nap meg azt álmodtam, hogy egy börtönszigeten voltunk, ahol egy emberkísérletnek voltunk a résztvevői, vagyis elszenvedői. Nagyon szigorú szabályok voltak, zárkákban laktunk, alig kaptunk kaját, megmondták, ki, mikor, hova mehet és mit kell dolgoznia, kivel beszélhet, sőt, a társaidban sem lehetett bízni, mert nem lehetett tudni, ki a besúgó. A társaink közül ugyanis a legtöbben hittek a kísérlet nemes céljában, ezért ők nem akartak lázadni vagy megszökni. A szigeten rajtunk, embereken kívül még mutáns szörnyek és zombiállatok voltak, akik néha ránk támadtak, vagy előlük kellett menekülni, nagyon sokfélék voltak, volt kicsi, piranha-szerű, de nem hal, hanem csak úgy előugrott a fűből, és voltak hatalmas, loncsos, szőrös, vad, nagyfogú szörnyek is, amik a sötétből ugrottak rád. Nagyon gyakran öltek meg közülünk valakit. Mindez valahogy része volt a kísérletnek. Minden barna volt vagy fekete, a falak, az ételek, a ruháink, a szörnyek is.

Senki sem tudta, pontosan hol van ez a sziget, de nekünk valahogy tudomásunkra jutott, hogy nincs is olyan messze a parttól, és hogy merre kellene úszni a szárazföld felé. Ezért megterveztük, hogy elszökünk hárman, a férjem, én, meg még egy barátunk. Éjszaka volt, először is kimenekültünk az épületből, ott attól kellett félni, hogy a többiek észrevesznek, aztán futottunk tök sötétben valami mezőn, ahol üldöztek többféle szörnyek és néha elkaptak és meg is haraptak, de sikerült kiszabadulni, aztán pedig vaksötét vízben úsztunk, ahol szintén üldöztek valamik a víz alatt, és a barátunkat el is kapta egy olyan valami és megette. Végül mi ketten kiértünk a partra, de ott sem voltunk még biztonságban, mert nem szabadott, hogy észrevegyék, hogy mi a sziget felől érkezett szökevények vagyunk, mert akkor visszatoloncoltak volna minket vagy megölnek (gondolom, nehogy a világ tudomására hozzuk, hogy mi folyik ott a szigeten). Szóval az lett a vége, hogy az utolsó jelenetben nagyon koszosan, kimerülten és több sebből vérezve sikeresen elhagytuk a kikötőt és eltűntünk valami sikátorban a férjemmel, és tudtuk, hogy megmenekültünk. Szörnyű volt, hogy a barátunknak nem sikerült, és tudtuk, hogy azért nem, mert mi ketten fedeztük egymást, ő viszont egyedül jött, és ezért tudta meglepni a szörny, jobb lett volna, ha kettesével tudunk jönni, de nem találtunk mást, aki hajlandó lett volna szökni vagy akiben bízhattunk volna. (Sorry, dehát be kellett áldozni egy szereplőt, mégiscsak hogy nézne ki egy full hepiendes rémálom?)

Látjátok, milyen következményekkel jár, ha az ember hónapokig nem jár moziba?? Kénytelen az agyam álmában magának kitalálni a B-filmet.

Időjárás, cuki gyerekek, nyafogás

2008.02.29. 00:54 - címkék: - 3 komment

Fáj a fejem, rossz. A munkahelyemen vagyok, nem annyira rossz, de azért szokatlan. Holnap március 1. lesz, ilyenkor hagyományosan pezsgőt szoktam inni a tavasz kezdetét megünnepelendő, pedig már nem is szeretem a pezsgőt, de a hagyomány az hagyomány. Jövő héten meg esni fog a hó. Igen, tudom, hogy a tavasz valójában márc 21. vagy mikor kezdődik.

Sétáltam olyan barátnőimmel a napokban, akiknek kis gyereke van, csináltam róluk képeket a mra gépével. Én főleg irigykedtem és rinyáltam, hogy dolgoznom kell meg a karrieremet építeni, és bárcsak otthon maradhatnék egy gyerekkel, és nézhetném, ahogy rügyezik az aranyeső a ház előtt, ők meg irigyeltek, amiért dolgozom és a karrieremet építem, ahelyett, hogy otthon dekkolok a gyerekkel. Dehát ez az élet rendje, majd ha gyerekem lesz, én is arról fogok álmodozni biztosan két pelenkacsere között, hogy bárcsak írhatnék egy cikket a végrehajtó funkciókat mérő teszt faktoranalíziséből és bárcsak le kéne adnom egy absztraktot ma estig, és bárcsak kongresszusi előadások miatt kellene paráznom, nem pedig amiatt, hogy vajon alszik-e ma délután a gyerek legalább fél órát, hogy addig hajat moshassak.

Szóval nagyon cukik voltak, először is Lilla gyerekét sétáltattuk a Hegyen Ahová Ritkán Jár A Busz, és láttunk egy vizslát a tetőn, meg megérdeklődtem az ingatlanárakat arrafelé, nem akarjátok tudni. Aztán Alaine gyerekeivel voltunk játszótéren, a kicsivel ugyan nem sikerült felvennem a kontaktust, mivel végig alvást tettetett, a nagy ellenben iszonyú cuki, Alaine pedig, nemblogger létére, meglepően tájékozottnak bizonyult bizonyos underground körökben, kb mindenkit olvas, és olyanokat kérdezett, hogy "és a Suematra élőben is jó fej?" meg "és a Human hogy néz ki?".

Klassz volt találkozni velük, ha még nem mondtam volna, borzasztó, hogy az emberek így eltűnnek a szülés környékén, és egyelőre még nem látom biztosan, hogy visszatérnek-e valaha. Meg amúgy is zavarban vagyok kissé a kismamákkal, alulfejlett érzelmi intelligenciámból kifolyólag soha nem tudom, mennyire kell őket zargatni, hívogatni kell-e őket társaságba, vagy inkább hagyni kell, úgysincs erejük még velem is beszélgetni. Szóval el is határoztam, hogy ha majd gyerekem lesz, rendkívül egyértelműen és nyíltan kommunikálni fogom barátaim és üzletfeleim felé, hogy éppen mit akarok, hívogassanak-e vagy se.

Amúgy pedig lubickolok még kicsit a télvégi depresszióban, "mély barlangokba ránt az örvény és szélfútta papírként sodródom hosszú folyosókon és kezemet a falhoz kell tapasszam, hogy ellenállhassak." Á, igazából nem pont így érzem magam, csak le akartam írni ezt a mondatot, mert nagyon szeretem, milyen gyönyörű már. Aztán jövő héttől visszatérek rendesen dolgozni és visszakattan medrébe a világ.

Ooh mother I didn't know life was this hard

2008.02.27. 12:08 - címkék: - komment

Azt vettem észre, hogy általában minden tavasszal rám tör az a felismerés, hogy az élet egyszerűen túl nehéz. Mármint, nem az, hogy nem tudok megoldani valamit, mert persze igen, csak... senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. És akkor még ráadásul okom sincs rá, hogy ezt gondoljam, mert nagyjából minden rendben van az életemben (anyagi helyzetemet leszámítva, dehát az mikor volt rendben), jó dolgok történnek, meghívnak előadni, megjelenik a novellám.

Nem tudom, én valahogy azt hittem (még mindig azt hiszem igazából), hogy ha valamelyest megszabadulok a gyermekkori félelmeimtől, akkor majd sokkal könnyebb lesz az élet, mármint, könnyebbnek is fog érződni. Meg, hogy ha elérek egy szintet akármiben, vagy legyőzök egy akadályt (szakvizsgázom, pl.), akkor utána cserébe könnyebb lesz. Vagy nem is tudom, mit várok, vagy mi bajom van egyáltalán. És ugyan frusztrál, hogy nem rinyálhatok szabadon a blogomban, mert mindenki olvas, tulajdonképpen nem is tudom, miről rinyálnék, mert semmi konkrétumról nincs szó, csak a szokásos télvégi túl nehéz az élet feeling. És már depressziós sem lehetek csak úgy, hiszen felnőtt vagyok, racionális, tapasztalt, nem sajnálhatom magam, amikor nincs miért, nem foghatom arra, hogy nekem még gyenge a prefrontális kérgem, ugyebár.

Nevezzük tavaszi fáradtságnak, és akkor beveszek rá C-vitamint meg ginzenget.

I am on a lonely road and I am travelling

2008.02.26. 22:30 - címkék: - 1 komment

Tessék, ha már ennyire rajtunk a tavasz, régi kedvenc szerelmes számom. Pulóvert akarok kötni neked, milyen aranyos már.

I wanna have fun
I wanna shine like the sun,
I wanna be the one that you wanna see
I wanna knit you a sweater
I wanna write you a love letter
I wanna make you feel better
I wanna make you feel free


Valaki

2008.02.26. 16:33 - címkék: - 6 komment
mondja meg, legyen szíves, hol lehet piros cipőfestéket venni. Vagy olyan susztert, aki befesti a piros cipőm lekopott orrát pirosra. Nem, a susztert nem akarom megvenni.

The Blair Witch Project

2008.02.25. 16:08 - címkék: - 3 komment

Aktívan pihenek, nagyon stresszes, ma is például egy csomó mindent akartam csinálni, amikre nem maradt időm. Hétvégén ellenben gyalogoltam sokat, először is meglátogattam nagyszüleimet Fertőrákoson, Sopronból mentem gyalog az erdőn keresztül (kb. 10 km), másnap meg felvonszoltam a férjemet a Károly-kilátóhoz. Nem színes még az erdő, lévén február, úgyhogy sok képet nem csináltam, meg azok se sikerültek, de azért jó volt.

Mindenki azt kérdezte, hogy nem féltem-e (mivel Rákosra egyedül mentem le), én pedig egy csomó mindentől félek, azok azonban főleg a szakmai kihívások, a szociális helyzetek és/vagy az ízeltlábúak köréből kerülnek ki, az erdei séta nem tartozik közéjük.

Háttérben a kék csík a Fertő-tó. Vidékre kéne költözni.

Ghost Rider

2008.02.25. 16:03 - címkék: - 8 komment

 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása