If you never say your name out loud to anyone, they can never ever call you by it.

2008.12.14. 00:09 - címkék: -
Hallgassunk mondjuk Regina Spektort megint.

Főleg alkoholistás hasonlatok

2008.12.13. 21:42 - címkék: -

Ma nemhogy nem tartottam offline szombatot, hanem egyenesen a múlt hétről elmaradt munkahelyi adminisztratív feladataimat végeztem, de ez nem minden, még olyan adminisztratív feladatot is végeztem, amit elég lenne a jövő héten megcsinálni. Elment az eszem, az van. Egy és fél hónapig pörögtem a tébolydában (nevezhetjük a munkahelyemet mostantól így? with all due respect), most meg szabin vagyok, szombat van, és dolgozni akarok. Hasznos dolgokat akarok csinálni. És nem is érzem magam rosszul ettől. Telihold, biztos. Mondjuk porszívózni még mindig nem akarok, úgyhogy nagy baj nem lehet. Johnnynak van amúgy erről egy elmélete, hogy amikor az ember szabadságra megy, az olyan, mint az alkoholról való leszokás: az első néhány nap delírium, időbeli és térbeli dezorientációval, nem tudod, milyen nap van, és mért nem a munkahelyeden vagy, és néha szinte a semmiből villámcsapásként eszedbe jut valami el nem végzett teendő, aztán még pár nap és jön a menetrendszerű felismerés, hogy "uramisten, mit tettem az életemmel?!", azazhogy tudniillik a részegeskedésen/a munkahelyeden túl egy gyönyörű, tágas, ismeretlen világ tárul fel, és aztán még néhány nap és az ember megfeledkezik az egészről, elfelejti az óvatosságot is, és szépen visszaesik.

Mindenesetre sütöttem áfonyás muffint életemben másodszor, és mint az élet számos területén, így itt is lassú fejlődést mutatok. Az első esetben egyáltalán nem nőtt meg a muffinom, most viszont megnőtt, szép púpos is maradt sokáig, majd közvetlenül a célszalag előtt összeesett. Bár finom.

Meg az is furcsa, hogy idén valahogy nem vágyom tárgyakra, és ez furcsa, ennyire bölcs buddhista nem lehetek. Tavaly többezer karakterben képes voltam felsorolni, miket kérek a télapótól vagy jézuskától vagy melyiktől, és persze, idén is tudok mondani dolgokat, ha muszáj, de valahogy annyira nem fontos. Jó, persze, jó lenne valami luxusarckrém, hogy fiatal maradjak örökre, meg, mittudomén, valami jó pulcsi, de tényleg annyira nem izgat. Fura. Ezzel szemben valamelyik nap bementem könyvesboltba venni könyvutalványt ajándékba, azzal a szilárd elhatározással, hogy semmi mást nem veszek, körbe sem megyek a boltban, csak a pénztárnál megveszem a könyvutalványt. Nagyjából mint amikor egy leszokott alkoholista több hónapos absztinencia után nagyon szomjas, és úgy gondolja, most már bemehet a kocsmába meginni valami üdítőt, és be is megy és kér a pultnál egy őszilét, és aztán egyszerre csak azt veszi észre, hogy nyolc üres feleses pohár sorakozik előtte, és akkor észbekap és fejvesztve kimenekül az italboltból. Ilyesmi. Pedig egy csomó könyvem van, amit még el se olvastam, és nem férnek már el a lakásban, és időm sincs olvasni és <egyéb észérvek>. Megyek is olvasni. Meg iszom egy kis csokilikőrt akkor már. 

Music mix the bourgeoisie and the rebel

2008.12.11. 18:11 - címkék: - 7 komment

Második mintavételi csoportunk egészségügyi dolgozókból tevődik össze. Így.

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Vagány ápolónő: - Hű, sok mindent, főleg popzenét, ami vidám és amire táncolni lehet, imádok táncolni. De a sramlit azt utálom.

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Vallásos ápolónő: - Én általában keresztény zenét hallgatok.

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Csinos rezidenslány: - Általában rádiót hallgatok, Juventust vagy Danubiust, bár a disco-t utálom. U2, Sting, Ákos, ilyenek.

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Klasszikus fehérköpenyes orvosnő: - Mindet. (kórlapokkal a kezében kimegy)

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Niké, pszichiáternő: - Mint te, mindenfélét, nem tudom. Mindig mást mondok.

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Rezidensem: - Húsz éves kor felett ez egy értelmetlen kérdés.

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Kislány, pszichiáternő (kislányos mosoly): - A skandináv metált.
isolde: - Agyevős, templomgyújtós?
Kislány: - Nem, nem a death metal, inkább szimfonikus progresszív metál.

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Kolléga: - Pink Floyd.
isolde (meglepetten néz, mert mindeddig azt hitte Kollégájáról, hogy elektronikuszene-rajongó)
Kolléga: - Mi? Ja, mondjak még? Rolling Stones.

And well, yeah

2008.12.10. 16:39 - címkék: - 7 komment
life has a funny way.

We're not gonna do it in America

2008.12.10. 00:13 - címkék: - 1 komment
Tehát a My Baby Wants To Eat Your Pussy nevű, kissé bizarr, ám annál viccesebb német glamrock (?) zenekar. Élőben persze sokkal jobb, de azért szalagról is élmény.

2008.12.09. 23:38 - címkék: -

Link: America @ Campus Invasion 08

Music makes the people come together

2008.12.09. 21:40 - címkék: - 7 komment

Ezzel a kérdéssel fogom mostantól mintegy kutatási céllal random abúzálni környezetemet, reprezentatív eredményeimet pedig e helyen publikálom. Az első mintavételi csoport: bloggerszerű ifjak a presszóban. Így. 

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Bright: - Semmilyet, nem szeretem a zenét.

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
L.: -  Én  "a zenét" szeretem.
i: - Ennél kicsit bővebben?
L: - Ennyi.
i: - Mondjuk ezt kérdezi tőled az új ismerős lány a bulin, akkor mit mondasz. Nincs rajta melltartó.
L: - Az ugrálósat, gyere táncolni!
i: - Na, most komolyan.
L: - Úgy vagyok a zenével, mint Gombóc Artúr. Kerek csokoládé, lyukas csokoládé...

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Suematra: - Amelyiket ismerem. Nem szeretem az új zenéket, csak ha már negyvenhétszer hallgattam. Illetve, azt el tudom mondani, mit nem szeretek, a jazzt meg az egyforma női énekeseket. 

isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Brainoiz: - Bármit, amiben van torzított gitár.

Valóban nem húzóágazat

2008.12.08. 11:00 - címkék: - 1 komment
A Labelloval egyidős, azaz idén száz éves az ország első pszichiátria klinikája. Obskurus gyógymódok, őrült festők, meleg morfinisták, tartályban lebegő agyak, és remek képek régi tébolydákról, kérem, kövessenek.

Nothing’s left that’s safe here now

2008.12.08. 10:39 - címkék: - 2 komment

Ha már itt tartunk, ez a kedvenc számom most az új Dido-albumról. Dido egyébként egy kicsit olyan nekem, mint Kundera, elsőre az összes műve meglehetősen egyformának tűnik, aztán többedszeri hallgatásra figyelek fel valami klassz szövegre vagy hogy jé, furulyaszóló, és a végén meg nem is értem, hogyan tarthattam ezeket a számokat hasonlónak.

A Grafton Street Dido apjáról szól, leginkább a haláláról, és azért vannak benne ír népzenére emlékeztető dallamok, mert a papa mindig ír zenét hallgatott és ír dalokat énekelt nekik esténként. Nagyon szép, hallgassuk.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította