2008.10.25. 17:48 - címkék: -

És (bizonygatom tovább, hogy nem vagyok alapból embergyűlölő) néha meg szoktam dicsérni idegeneken is, ha jól néznek ki, például a postán a pult mögötti lány extrémvagány fülbevalóját, vagy az intersparban a pénztárosnő remek bordós-lilás garbóját. Egy férfitől ez talán tolakodónak hatna, de én nő vagyok és cseppet sem tolakodó, hanem visszafogott, és biztos örülnek. Bár a pénztárosnő garbóját legalább 50%-ban önös érdekből dicsértem, tudniillik meg akartam kérdezni, hogy hol vette, hátha olcsón a szomszéd butikban és még van nekik a méretemben, de nem, anyukája szekrényében találta és elkérte tőle, mert anyukája már úgysem hordta.

Ezt a nagymamámtól tanultam, aki képes volt embereket leszólítani az utcán, hogy hol vette azt a szép sálat, és amíg kb négy ruhaüzlet volt Sopronban és senki nem mehetett külföldre, akkor ennek volt is értelme. Egyébként (félreértések elkerülése végett, eszemben sincs visszasírni a régi rendszert, de) mekkora kaland volt öltözködni, anyukámnak például volt egy piros dzsekije, a barátnőjének meg ugyanaz zöldben, iszonyú vagányság volt, csak nekik volt a városban, ugyanis a barátnő fuvarozó apukája csempészte be nekik nyugatról a szén között.

Valamint keresőszavak best of:
mire lennék alkalmas
terhes vagyok?
jaj a szörnyek
mit vegyek karácsonyra a pasimnak?
mi az a stréber?
hány évesen számít vénlánynak?
műkörmösnek az elméleti része mit kell tudni a?
milyennek kell lennie egy jó bugyinak?

De most komolyan, én rögtön megsajnálom az embereket, mindegyik mögött egy tragikus történetet sejtek, szegény, basszus, a google-be kell beleírnia végső kétségbeesésében, hogy mire lenne alkalmas? Rohanó, elidegenedett világunkban az internettől kell megkérdeznünk, hogy milyen egy jó bugyi, vagy hogy ha öregszünk és magányosak vagyunk, meddig tart a szingliség és honnantól leszünk vénlány? Ó, istenem, ez tragikus. Bár remélem, mindegyik filmes/könyvidézet, és valójában nem kérdésre akart választ kapni az illető, hanem az idézet forrását kereste. De azért elmondom.

A "vénlány" nem annyira korhoz kötött, mint inkább életérzés, lehetsz te negyven/ötven/hatvanévesen is független nő, meg huszonötévesen is vénlány. Jó bugyi csak a platoni ideák világában létezik, a valóságban különbséget kell tennünk a tekintetben, mire legyen jó a bugyi, ti. vagy dögös vagy kényelmes, de a kettő fordítottan arányos. (A "dögös" többnyire csipkés tangát jelent, míg a "kényelmes" klasszikus fazonú pamutbugyit, bár nyilván ezektől egészen eltérő ízlések és preferenciák is léteznek.) A stréber az tanulógépet jelent, de kissé átkeretezve lehet inkább nerd vagy geek, ami ugyanaz, mint a stréber, csak trendi (forrásaink* szerint már legalább1997 óta). A pasidtól kérdezd meg, miket szeretne, karácsonyig még egy csomó idő van, úgyis elfelejti, mit mondott, vagy pedig hurcold magaddal plázákba és figyeld meg alaposan, melyik boltban mit néz meg / vesz le a polcról és tesz vissza, mert olyasmit szeretne. A terhességet a forgalomban lévő terhességi tesztek általában nagyobb biztonsággal mutatják ki a keresőmotoroknál, a műkörömhöz végképp nem tudok hozzászólni. És aki beírta, hogy jaj a szörnyek? Azt már meg is ették biztos.

*Buffy: - Wow. That was boring.
Xander: - I don't feel that boring covers it.
Buffy: - No, boring falls short.
Willow: - Even I was bored. And I'm a science nerd.
Buffy: - Don't say that.
Willow: - I'm not ashamed. It's the computer age. Nerds are in. They're still in, right?

 

"Embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél"

2008.10.23. 13:12 - címkék: - 14 komment

A pszichológusom szerint olyan embertársunkkal vitázunk sokat, aki bennünk is megvan, egy számunkra nehezen elfogadható részünket képviseli, mert valójában magunkkal vitatkozunk. Ha valakinek csak egyszerűen más a véleménye, azzal kevésbé foglalkozunk, azt le lehet üvölteni és/vagy otthagyni, de általában nem annyira érdekes, hogy órákat töltsünk véleményeink ütköztetésével. Ez esetben akkor én a lelkem mélyén egy fölényeskedő bölcsészfiú vagyok, akit érdekelnek a pszichedelikus élmények, elfogadható megoldásnak tartja az öngyilkosságot és aki el bír olvasni teljes Nádas Péter-regényeket, ugyanis gyakorlatilag egyetlen olyan beszélgetésünkre sem emlékszem, amikor mi ne vitáztunk volna.

Egyébként ez teljesen így van, kivéve, hogy semelyik részem sem képes olvasni Nádas Pétert.

Még szeptemberben a vonaton, útban a temetésre meg vissza, írtam erről a fejemben egy szomorú blogbejegyzést, aztán másnap elutaztunk New Yorkba és az eléggé kitörölte az agyamból a történteket. Az a szívszorító-döbbent-fajta szomorúság már nincs is meg, vagy megbeszéltem magammal, hogy ne legyen. Egyébként az utóbbi időben az életemben nagyjából minden a búcsúzásról szól, befejeződik a mozgáscsoportom, akiket szerettem, decemberig járok a pszichológusomhoz, lehullanak a levelek, ó, a szárnyas idő hirtelen elrepül, minden míve tűnő szárnya körül lebeg, minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész. Különben egyszer Berzsenyiről is vitatkoztunk, hogy értékelhető-e a költészete vagy csak átlag unatkozó földbirtokos nyafog a fiókjának-jelenség, és konkrétan nem emlékszem, hogy melyik véleményt képviseltem én. Petrarcára emlékszem, akit ő szeretett, én utáltam, meg Hoffmannra, akit ő, hogy szépen fogalmazzak, nem tartott az irodalmi kánonba valónak, nekem meg az egyik all-time kedvencem. És egyébként is általában csapnivalónak bizonyult az ízlésem a vele való viták során, énnekem tetszett az Angyalok városa, meg Vavyan Fable, és Remarque-ot is jó írónak tartom, és akkor a női magazinokról ne is beszéljünk.

Megmutatta nekem a verseit is egyszer, egy tetszett nekem a kb. tíz közül. A lényegről szólt, a Véletlen c. versszakát szerettem, de már elfelejtettem, a kristálytiszta gondolattalanság, végtelenben összecsapó fraktálkarjai, ez volt benne, meg az űr kíméletlen matematikája. Meg az egyik, szimbolista József Attila-paródiában az, hogy "te a lábadat borotválod / kicsikekis törpék kalapálnak / most akkor szeretsz-e vagy mi van", ami onnan ered, hogy egyszer bejött hozzám a koleszba, hogy nem megyünk-e moziba, de én nem mentem, mert a lábamat epiláltam épp. De amellett, hogy a lábamat epilálom, hobbim a vásárlás, női magazinok, chick-lit, hollywoodi filmek, azért bármikor szívesen vitatkoztam pszichotikus élményekről, akár tudatállapotok-szivárványa-kontextusban is, vagy például legutóbb a vonaton az aktív-éber hipnózisról, és meglepően okos voltam. Van az, hogy az önképünk a más emberekkel való szociális interakciók során alakul ki, és nekem az az igen meghatározó imidzsem, hogy én a komoly, de komolytalan, buta, de okos lány vagyok, az szerintem legnagyobbrészt az ő hatása. Hogy én harisnyablogot írok meg fittneszterembe járok és szeretem a zombihorrort, de ez nem akadályoz meg impact-faktoros cikkek közlésében és a magasirodalom esetenkénti értékelésében és megszámlálhatatlan pszichológia-pszichoterápia-könyv elolvasásában, és fordítva. Én erre egy kicsit rá is játszok, mert szeretek ilyen lenni, és szerintem az egészet középiskolában kezdtem a "titkos barát"-levelezésünkben: Bedebunk Sária néven leveleztem vele az élet nagy kérdéseiről meg könyvekről, amelyek terén tizenéves létemre értelmesnek bizonyultam, néha játszásiból összekevertem Rimbaud-ot Ramboval, és emlékszem, mennyire megdöbbent, amikor kiderült, hogy végtelenül csitri, de sziporkázóan intelligens levelezőtársa az évek óta ismert nagyorrú, félénk osztálytársnővel azonos.

Volt egy idő, amikor neki tetszettem, mint nő, és akart járni velem, én meg nem akartam, de azt viszont akartam, hogy legyünk barátok, ez egy ideig érdekelte őt, aztán meg már nem, és én iszonyú dühös voltam a köcsög önző férfiakra. Ti. amíg él a remény, hogy egyszer hátha mégis meg lehet dugni, addig érdekel a lenyűgöző személyiségem, de amikor már nyilvánvalónak tűnik, hogy nem lesz ebből párkapcsolat, akkor hirtelen nem is vagyok már olyan érdekes ember. Ezt akkor gondoltam így, azóta velem is előfordult a fordított helyzet és kissé árnyalódott a fejemben a kép. Azért volt egy emlékezetes berúgásunk, ugyanis ő még nem volt előtte részeg, úgyhogy e konkrét céllal megvásároltunk három félliteres üveg pálinkát, a metrón ittuk az üvegből a kevertet és vitáztunk az élet nagy kérdéseiről. Csókolóztunk is, úgy két és fél üveg magasságában. Nem volt jó másnap.

Aztán volt pár év, amikor rendszertelenül, de azért találkoztunk néha, például megmutatta nekem valami vizsgafilmjét, akkor én már dolgoztam és szerettem a munkámat, és akkor pár óra vita után gyakorlatilag minden neheztelés nélkül nagyjából megszakítottuk a kapcsolatot, mert annyira máshogy gondolkodtunk. Ez lehet, hogy furcsának hangzik, de nem volt rossz. Nagyjából az volt a lényeg, hogy én betagozódtam a társadalomba, nyolctól négyig dolgoztam és kispolgári örömök töltötték ki az életemet, néha egy könyv, mozi, vettem új kenyereskosarat vagy sötétítőfüggönyt sivár albérletembe, nem kerestem Válaszokat, hanem haladtam okosan jól kijelölt utanom, mindemellett drogprevenciós alapítványban dolgoztam elkötelezetten. Én jó kislány vagyok. Ő meg Író akart lenni, akinek ki kell vonulnia a társadalomból, a távolból megkérdőjelezni azt, és az volt a jövőképe, hogy a világtól elzárva él majd, két íróasztala lesz, az egyiknél olvas, a másiknál Ír (most erre mit mondjak?), a pszichedelikus élmények pedig elengedhetetlen tapasztalatokkal gazdagítják az embert. Én már nem akartam váltani a világot, ő meg igen, és kiderült, hogy olyan távol kerültek egymástól a nézeteink, amit már nem lehet közelíteni, és valószínűleg nem is kell. Nekem a példaképem Hoffmann, aki hivatalnok volt és ez nem akadályozta meg fantáziavilága kiteljesedésében, szerintem a társadalomba betagozódva megtalálni önmagunkat nehezebb feladat, mint Kivonulni, ő meg homlokegyenest az ellenkezőjénél tartott. Egyszerűen fel kellett függeszteni ezt a vitát és tiszteletben tartani, hogy úgysem fogjuk meggyőzni a másikat, hiába tudjuk teljes biztonsággal, hogy tévúton jár.

Utána meg - pár év eltelt megint - összefutottunk az utcán, akkor adta le a szakdolgozatát és ünneplésképpen vettünk neki egy piros kapucnis felsőt, nagyon viccesnek tartottam, hogy komoly, bölcsész, irodalomkritikákat publikáló férfiak is vásárlással ünnepelnek. Beültünk a Centralba kávézni, meséltem a blogomról, szokásos lekezelő kacaj. Különben ez egy csomó közös ismerősünket idegesítette, a fölényeskedő hangnem, de engem nem, egyrészt mivel kedveltem és azért mögé lehetett ennek látni, ha ismersz valakit, a stílus nem minden, másrészt meg a nárcisztikus férfiak nekem vörös posztó, nekem azonnal meg kell mutatnom, hogy okosabb / ravaszabb / akármilyenebb vagyok náluk és ez izgalmas kihívás. Aztán találkoztunk a tízéves érettségi találkozónkon is, amikor én azzal sokkoltam a hallgatóságot, hogy férjhez mentem, és rém szórakoztatónak találtam, hogy ez mennyire felháborítóan kispolgári, de annyira jól nézek ki, hogy mégsem férhet kétség a lépés helyességéhez. Akkor kikötöttünk több kocsmát követően a Pub Fiction nevű helyen, ők hárman a haverjaival, meg Anikó meg én, rózsaszín 'Relax mit mir!' feliratú párnákkal fetrengtünk a nemdohányzó rész kanapéin, dohányoztunk és hülyeségekről vitatkoztunk.

Még azt is mondta egyszer a pszichológusom, hogy vannak emberek, akiknek az élete "műalkotás", és van, aki a halálát teszi azzá. És tényleg, nem lehet nem észrevenni a regénybe való fordulatokat, tényleg meg kell adni, hogy stílusos volt. Még a temetés is, feketébe öltözött, döbbent-elveszett emberek kis csapata a hatalmas fenyők alatt, a pap elmondta, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek, porból lettünk és porrá leszünk és a kettő között is a szélben sodródó porszemek vagyunk csupán és semmilyen befolyásunk nincsen semmire (ezt már nem ő mondta, csak én gondoltam). Asszem életemben először éreztem magam igazán rettenetesen szomorúnak temetésen. Én egyébként azt szeretem képzelni (és nem is beszéltem azóta erről senkivel, nehogy meggyőzzenek az ellenkezőjéről), hogy nem kétségbeesett volt vagy ilyesmi, hanem hogy a halál akkor valamilyen helyénvaló megoldásnak tűnt. Mint amikor Martin Eden a Jack London-könyvben beugrik a tengerbe: előtte sokáig depressziós és érthető módon nem találja a helyét az életében, és amikor egy Swinburne-idézet olvasása közben eszébe jut, hogy dehiszen tényleg, hiszen a halál az egy Megoldás, az a könyvben tényleg egészen megnyugtató.

He looked again at the open port. Swinburne had furnished the key. Life was ill, or, rather, it had become ill - an unbearable thing. "That dead men rise up never!" That line stirred him with a profound feeling of gratitude. It was the one beneficent thing in the universe. When life became an aching weariness, death was ready to soothe away to everlasting sleep. But what was he waiting for? It was time to go.

Az nagyon zavar, hogy nem vitathatom meg vele ezt az öngyilkosság-témát, basszus, szerintem egy baromság volt, de gyere ide és győzz meg az ellenkezőjéről, tessék, akkor magyarázd el kérlek fölényesen, mért volt igazad és én elmondom, miért nem. Persze, sajnos nem hiszek a vezeték nélküli internetkapcsolattal rendelkező túlvilágban. Úgyhogy kénytelen vagyok ebben a vitában és ezentúl az összes további vitában a fejemben élő nárcisztikus bölcsészfiúra hagyatkozni és annak sorakoztatni fel brilliáns ellenérveimet képzeletbeli viták során.

Genius loci

2008.10.23. 11:54 - címkék: -

H: - És nem félsz, hogy húgod, miután végez a főiskolán, majd külföldre költözik és itthagy téged a... (körülnéz a Marximban) ... a szocializmus romjain?

This is how we roll

2008.10.21. 23:39 - címkék: - 2 komment

Most jövök a kocsmából, mivel Niké és Kislány ma leszakvizsgáztak, ezért eddig olyanokat hallgattam sör mellett, hogy jövőbeli tervek: nyitunk egy éttermet, az lesz a neve, hogy Seroton Inn, lesz a hallban csokiszökőkút; nyitunk egy rock-klubot, az lesz a neve, hogy Kata Tone, copfos kislány lesz az emblémában. Hogy a neglect szindróma valójában a soha vissza nem térő alkarom, és hogy az USA-beli amish közösségben leírt összefüggés a bipoláris zavar genetikájával később nem igazolódott, az első vizsgálatban amis eredmények születtek. Emellett a Mini Mental State nevű rövid tesztben szereplő egyszerű instrukció, miszerint "csukja be a szemét", könnyen értelmezhető úgy is, hogy valamilyen kapucnis nő egy köcsög (ti. Csuklya Bea szemét). És még sorolhatnám (ha meg bírtam volna jegyezni az összes hülyeséget). Igen, ezek egy szűk célcsoport számára viccesek csupán. Egyébként az amish-os szóviccet a vizsgáztató prof mondta a vizsgán. 

Különben a soha el nem készülő cikkemet írtam ma, és haladtam is vele valamennyit minden önszabotázs ellenére, amely utóbbit egyébként tréningeken kellene tanítanom. Elengednek a munkahelyemről cikket írni, de én bent írom, mert ott jobb az internet (olyan cikkekhez is van hozzáférés, amihez itthon nincs, de erre a világon semmi szükségem, mert már minden idevágó cikket hónapokkal ezelőtt kinyomtattam, az internetet csak arra használom, hogy haladéktalanul meg kelljen néznem az emailjeimet/az időjárást/az argentin tőzsde állását/bármilyen felesleges dolgot negyedóránként). Hogy néha kimegyek a szobámból "kávézni" és az osztályon grasszálok, mert mindig akad teendő vagy hozzátartozó, aki beszélni akar velem azonnal, az még rendben van. De hogy előző nap levágtam a körmöm és a jobb középső ujjamon, amivel gépelek, kicsit belevágtam véletlenül, úgyhogy most korlátozottan tudok csak gépelni? Erre mondjátok, hogy nem kreatív. Persze mostanra már rendbejött.   

És még

2008.10.20. 23:50 - címkék: - 9 komment
(húgommal főzünk és mesélem a kedves fiút a liftben)
isolde: - ... és akkor megkérdezte, hogy mire kell a vízkőoldó.
Húgom: - De mért nem azt felelted neki, hogy: És anyád? Hogy van?
isolde: - Az nem udvarias. 
Húgom: - Akkor: Anyád hogy van, salakmotorozik még?

Leavin' on that midnight train to Georgia

2008.10.20. 22:24 - címkék: - 3 komment

Gondolkodtam még ezen a dolgon, mitől függ, hogy szóba állok-e idegenekkel, mert néha szóbaállok. Például amikor megismerkedtem a vonaton a Lacival. 18 éves voltam, lementem Pécsre felvételizni az orvosira, másnap volt a felvételim Pesten, és vonatoztam Pécsről Budapest felé egy személyvonattal, ami öt óra. Tavasz vége-nyár eleje volt, és én szeretek vonatozni, és utálom, ha megzavarnak benne utastársaim. Oda is ült hozzám valami huszonévesforma kedves fiú azonnal, és megkérdezte, merre utazom, én rámordultam, hogy Budapest, felvettem a walkmanemet és írni kezdtem a naplómat. Ő meg nézegette a tájat, és látszott, hogy mindenképpen beszélgetni fog velem, csak az alkalomra vár, nincs menekvés. Különben helyes fiú volt, szép zöld szemekkel, csak én félénk vagyok, és komolyan nem nagyon tudtam elképzelni stresszesebbet annál, mint öt órán át beszélgetni vadidegen helyes fiúval. Kb fél óra után fogyott ki a walkmanemből az elem, akkor elgondolkoztam, hogy ülhetnék végülis Pestig fülhallgatóval, de tök kényelmetlen, úgyhogy levettem, hátha a napló is megállítja, de nem, azonnal megkérdezte, mit olvasok/írok, és akkor végigdumáltunk pár órát a vonaton Jesse-and-Celine-style az élet nagy kérdéseiről, és nem volt kényelmetlen vagy kínos, hanem nagyon klassz. Vallásról beszéltünk, szerelemről, párkapcsolatokról, egy csomó másról, amire nem emlékszem, és hogy jó hely-e az Alföld (én képviseltem az ellenvéleményt).

Cseréltünk is címeket, mégpedig úgy, hogy megmondta a falu nevét, ahol lakik, és megígértem, hogy majd írok neki képeslapot Párizsból, ti. egy akkora faluban élt, hogy elég volt ráírni a srác nevét meg a település nevét, mert úgy is megkapta. Utána elmentünk nyaralni Párizsba és írtam neki lapot, amire ráírtam a saját címemet, és így. Azután pedig engem felvettem az egyetemre, és ősszel találkoztunk még 1-2-szer Pesten, de addigra én már összejöttem Barnival, és mintha neki is lett volna valami nője, és nem találtuk meg egymás helyét az életünkben, vagy hogy mondjam. Nem érdekeltük egymást az adott szituációban, én azzal voltam elfoglalva, hogy csoporttársak meg egyetem, beilleszkedjek de a régi barátaimtól se szakadjak el, plusz a szerelmem katona volt egy másik városban, ő meg nem tudom, mivel. De nem baj, mert én mindent, amit az életről tudok, más emberektől tanultam meg, néha függetlenül attól, hogy mennyi ideig tartott az ismeretségünk, szóval Lacitól megtanultam, hogy ne legyek mértéktelenül bizalmatlan, hogy a Tiszántúlon nem csak bunkók élnek, és hogy nemcsak képes vagyok arra az embert próbáló feladatra, hogy órákig beszélgessek fiúkkal, de még jól is esik. Igen, későn érő típus vagyok, tudom. Igen, ez lehetett volna egy szívszorító romantikus történet, de nem az volt, igazából csak egy jó találkozás volt inkább.

When I was a young man I carried my pack

2008.10.20. 20:13 - címkék: - 5 komment


Jó, elmagyarázom kicsit ezt a számot. Az And the band played waltzing Matilda c. szám egy háborúellenes folkdal, Eric Bogle írta, June Tabor futtatta be, de mások is feldolgozták azóta. Az első világháborúban részt vevő ausztrál katonákról szól, illetve a Suvla Bay partraszállásról, bár ott a valóságban britek szálltak partra az internet szerint, de ebbe ne is menjünk bele, mert csak kiderül, hogy fogalmam sincs a történelemről. A lényeg, hogy a dalban szereplő "Waltzing Matilda" az egy másik dal, az ausztrálok legkedvencebb folkdala és egyes források szerint nemhivatalos himnusza is egyben. Érdeklődők kedvéért itt van például. A "to waltz Matilda" kifejezés kb. azt jelenti, hogy az összes cuccod pokrócba tekerve a hátadon és azzal járni a vidéket, tágabban hátizsákkal csavarogni. A Waltzing Matilda dallamát indulónak is játszották az I. vh-ban, illetve egy nem-háborús trivia: Pratchett egyik Korongvilág-regénye, The Last Continent című egy Ausztrália-szerű kis földrészen játszódik és a könyvben kissé parodizálva megtörténnek a dalban szereplő események (ti. hogy egy csavargó csávó megpróbál lenyúlni valami birkát, de végül őt dobják a tóba, kb ennyit értettem belőle).

Visszatérve, a June Tabor-dal az egyik régi kedvenc számom, és egy ausztrál srácról szól, aki sokat csavarog, aztán besorozzák, közben szól a waltzing Matilda c. dal, elmegy a háborúba a törökökkel harcolni, ott levágja a lábát a gránát, no more waltzing Matilda for me, hazamegy, és nem érti, minek vonulnak fel évente a veteránok, amikor a háború nem dicső, hanem szenvedés. Tudom kívülről a szöveget és ezt szoktam énekelni magamban a megállóban, amikor hideg van és nem jön a villamos/busz, ugyanis ez egy elég hosszú szám, ezért a végére majdnem mindig megérkezik még a ritkán járó jármű is. Beteszem a szöveget a tovább után.

Tovább olvasok »

Sziget, terhesség, tésztaszósz

2008.10.20. 16:52 - címkék: - 3 komment

Voltunk sétálni a Hajógyári Szigeten tegnap, hát, mit mondjak, meghatározó élmény volt életemben először úgy látni a szigetet, hogy nincs rajta fesztivál, azonnal be akarok lépni valami, a Hajógyári Sziget természeti értékeinek védelméért harcoló zöld civil szervezetbe. Basszus, ez tök szép, itt nincs is fullasztó porfelhő és mocsár, nincs is hatvanezer részeg ember, se karaoke-sátor, itt nem is lesz fekete a taknyod néhány óra után, hanem kék ég van, zöld fű, meg aranyló platánok alatt kergetőző spánielkölykök. Persze, ezt az ember sejti magától is, de azért egészen más volt a saját szememmel látni. Egyébként jobban tetszett nekem, mint a Margitsziget, valószínűleg mert kevésbé civilizált, és nem is nagyon értem, hogyhogy eddig oda jártam sétálni és a Hajógyári soha eszembe sem jutott.

Ez még nem minden, ma azt álmodtam, hogy szültem egy gyereket tegnap, vasárnap délután, nagyon-nagyon valóságos volt az álmom, hazamentünk még aznap, ugyanott laktunk, ahol a valóságban, elgondolkodtam, hogy basszus, kilenc hónapig nem vettem észre, hogy terhes vagyok és nem is vigyáztam, hanem NY-ba meg mindenfelé utazgattam meg dohányoztam, dehát semmi jele nem volt. Plusz fel sem vagyok készülve, fogalmam sincs a gyerekgondozásról, és semmi cuccunk sincs, kéne venni pár könyvet meg egy kiságyat, vasárnap úgyis nyitva van az Ikea, és van az a nem túl drága rácsos ágy, amilyet asszem Susie-éknál láttam - gondoltam álmomban. (Sniglar rácsos ágy, 7990 Ft. A szerk.) És be kell telefonálnom a kórházba, hogy nem jövök és valaki vegye át a betegeimet meg tartsa meg az óráimat, basszus, hogy fogják ezt nekem elhinni, hogy egy hétvége leforgása alatt kismama lettem.  A szülésre nem nagyon emlékszem, mert epidurális érzéstelenítést kaptam és attól elkábultam kissé, viszont ezért a férjemtől kérdezték meg, mi lesz a baba neve, és ő Ágostont mondott, ami nekem egyáltalán nem tetszik, pedig Ferencet beszéltünk meg eredetileg (egyébként tényleg). Le is csesztem ma reggel, hogy hogy mondhatott más nevet, de nem láttam rajta igazán a bűntudatot. Különben nem volt rossz álom, csomó problémát okozott az esemény váratlansága, de ezek mind megoldható problémának tűntek. Azért eléggé megkönnyebbültem, amikor felébredtem. Basszus.

A kedves sráccal meg másnap is összefutottam, csak ő épp beszállt a liftbe, én meg ki, "Sziaaaa, hogy sikerült a buli?" Lehet, hogy tényeg valami szinglicsajos-kombinés párnacsatát képzelt el, pedig szolid vacsora volt, párok részvételével, Suematrától nemrég tanult tésztaszósszal és szolid vörösborokkal. Bár húgom és én a tésztaszósz elkészítése közben pálinkáztunk, illetve én még söröztem is, de ez azért van, mert remek szakácstehetséggel és gasztronómiai kreativitással megáldott apánk egy időben Keith Floyd-rajongó volt, és akkor elég sokat láttunk mi is, és a Floyd minden főzés alatt elég rendesen eliszogat azért úgy szolidan, de hatékonyan.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította