Because the night belongs to lovers

2008.10.05. 22:41 - címkék: - 3 komment

Van ez a szimpatikus kezdeményezés az interneten (via alie), bár fogalmam sincs, kik ezek a srácok, de kénytelen vagyok támogatni*, hogy október legyen a tudatos zenehallgatás hónapja. Mert a zene sokkal jobb annál, hogy max háttérzajnak használjuk valamelyik kereskedelmi rádióadót. Szóval ha esetleg eddig valami folytán nem tettük volna, akkor most októberben hallgassunk meg minden nap legalább egy számot úgy, hogy tudjuk, hogy az előadó, figyeljünk oda a zenére és a szövegre... tudjátok, ahogy az ember zenét hallgat. (*Velük ellentétben én funky-t ugyan nem akarom kitörölni a kollektív tudattalanból, akkor inkább a Boney M-et, ha már választani lehet.) 

Például hallgassunk Patti Smith-t. Bruce Springsteennel együtt írták ezt a számot, amikor (kb.) 1978-ban ugyanabban a stúdióban vették fel az albumjaikat. Helyesebben Springsteen magának írta, de mégse tetszett neki, ezért "nekiadta" Patti Smithnek, aki átírta és végül az ő albumán jelent meg, de azért Springsteen is elő szokta adni koncerteken. Meg még egy csomóan eljátszották azóta, de mi az eredetit szeretjük.

Nyaralási képek

2008.10.05. 17:49 - címkék: - 10 komment

A képek itt vannak, sokat én csináltam, sokat meg a férjem. Nézegessen felhőkarcolókat és felhőkarcolókban tükröződő felhőkarcolókat ön.

Nagyon hosszú bejegyzés New Yorkról

2008.10.05. 14:46 - címkék: - 17 komment

Inkább olyan érzés, mintha nem egy hete értünk volna haza, hanem legalább fél éve, plusz elfelejtettem írni (nyugi, ez nem tart örökké, vannak ilyen időszakok), de azért muszáj mesélnem New Yorkról valamit. Mondjuk leginkább pont olyan, mint a filmekben.

Leszálltunk a JFK-n, ahol egy rendkívül szigorú security officer rendkívül komoly és szigorú arccal és tiszteletet parancsoló egyenruhában, az útlevelünket a pulton csapdosva kikérdezett minket bevándorlásunk céljáról és ujjlenyomatot vett tőlünk és még további szigorú kérdéseket tett fel rezzenéstelen arccal, és annyira megvolt már bennünk a sztereotípia az amerikai határokon tapasztalható mérhetetlen szigorról és idegengyűlöletről, hogy tök sokára jöttünk rá, hogy a csávó egész végig poénkodik és viccből adja elő nekünk kelet-középeurópai nyaraló házaspárnak a köcsög amerikai tisztet, nagyon vicces helyzet volt tényleg. Aztán nem érkezett meg a csomagunk, szerencsére előrelátóan pakoltam kézipoggyászba két tartalék zoknit, meg az ember ilyenkor rájön, hogy tulajdonképpen az égvilágon semmi szükség nincs nagy bőröndökre, vettünk magunknak fogkefét a boltban aztán kész, meg persze kénytelen voltam pántos felsőt vásárolni magamnak a 5th Avenue-n, mert sokkal jobb idő volt, mint itthon. Már egész jól beleéltem magam, hogy a légitársaság által kárpótlásképpen fizetett napi 25 dollárból leszek kénytelen ruházkodni egy hétig, de aztán megjöttek a cuccaink két nap múlva.

Egy kétcsillagos hotelban laktunk a 71-edik utcában, mert ilyenre volt pénzünk, a kétcsillagos náluk azt jelenti, hogy a fürdőszoba a folyosó végén van, mondjuk az nem gáz, laktam koleszban évekig, de kádban kellett tusolni, amiben mindig valaki másnak a haja volt, csak hogy nyafogás is legyen a bejegyzésben. Az ablakunk pedig egy tűzfalra nézett, pont mint a filmekben, lehúzható ablakkal szemben karnyújtásnyira a szemközti téglafal. De nem voltak csótányok, a többi lakó meglepően jól szituáltnak tűnt, idős korosztály gurulós bőröndökkel, és egyáltalán, az egész hely nagyon furcsán volt egyszerre borzasztóan lepukkant és elegáns hotelszerű. Alváshoz és tévézéshez pont megfelelt.

A tévéjük okozta nekem egyébként az egyik kultúrsokkot (a másikat a kajájuk), azt gondoljuk, hogy itthon sok és idióta valóságshow meg reklám megy, de az a tömény, tömény és kivédhetetlen butaság, ami ott a tévéből áradt, az felülmúlhatatlan, én többnyire tátott szájjal és megbűvölten bámultam. Eleve az, hogy egy húszperces szitkom-epizódot kb hatszor szakítanak meg húszperces reklámblokkokkal, ráadásul minden átmenet nélkül, nincs reklámszignál vagy valami, hanem az egyik pillnatban még Phoebe beszél a halott anyjáról, a másik pillanatban meg egy öltönyös nagyonvidám barátságos fickó arról, hogy náluk fektessél be, és minden reklám végén elénekelik a telefonszámot, és a reklámblokk végén minden figyelmeztetés nélkül egyszerre csak már Joey beszél, szóval egyáltalán nem csodálom, hogy ADHD-sok, pár hónap után én is az lennék ettől. Azért vicces volt persze tévében látni a sorozatainkat, de komolyan kicsit önmaga paródiájának tűnt a tévéjük időnként.

A másik kultúrsokkot a kajájuktól kaptam, amióta hazaértünk, egyfolytában csak salátát és egészséges ételeket kívánok, mert minden édes vagy zsíros és műanyagból van. Persze, bztos megtaláltuk volna a salátabárokat, ha nagyon keressük, meg ettünk koreai kaját Little Koreában és thai kaját Chinatownban és olasz kaját Little Italyban, de a tipikus amerikai étkezdék akkor is elképesztőek a hamburgerekkel és a sütikkel. Persze hamar alkalmazkodtunk és ettünk reggelire sonkás-sajtos rántottát hagymás krumplival és zsíros kenyérrel, meg pekándiós-mézes sütit meg almás-fahéjas sütit meg diós-mazsolás cone-t meg répás cupcake-et meg körtés-banános muffint meg lemon bart meg mogyorós brownie-t meg peanut butter brownie-t, meg krémsajtos bagelt meg portobello mushroom szendvicset, a kenyerük is az a fehér tömör, édeskés műanyag tészta, nyoma sincsen az itthon megszokott ropogós és/vagy barna kenyereknek. És ettünk zöld tea és gyömbérízű fagyit Chinatownban és héjában sült krumplit és shake-eket Wendy's-ben és mogyoróvajas-csokis Haagen Dazst és rengeteg hotdogot a felhőkarcolók tövében lévő aprócska utcai árusoknál, ahol öltönyös üzletemberek vesznek hotdogot a közel-keleti külsejű árusoktól és a lépcsőn ülve eszik meg mint a filmekben. Különben tetszett nekem ez a lazaság, minden olyan könnyed és közvetlen, akárki akármikor szóba elegydik veled, és bár azt hiszem, életvitelszerűen az idegeimre menne az állandó mosolygás és have-a-nice-day-ezés, így nyaraláshoz pont jó volt.

Nagyjából egész héten Manhattanben sétálgattunk, nekem a legnagyobb élmény az egész nyaralásból az utcán sétálás, amit nem nagyon tudok közhelyek nélkül elmagyarázni, nyüzsgő, színes, élettel teli, lüktető nagyváros, felhőkarcolók, sárga taxik, mindig mindenki átmegy a piroson, kirakatok, hotdogárusok, extrém trendin és/vagy elegánsal öltözött nők kis fehér kutyákkal dizájner retiküljeikben, meg hivatásos kutyasétáltatók tizenkét különböző méretű kutyával, bohém külsejű csavargók meg fürdőző verebek meg modellfotózás a Central Parkban, mókusok mindenhol, utcazenészek Greenwich Village-ben, meg egy hatalmas, nagyon ronda macska az egyik tetoválószalon előtt, aki épp meg akart támadni, amikor egyszercsak kinyúlt érte egy atlétatrikós, nagydarab, kigyúrt, széttetovált fickó és berántotta a boltajtón. Meg a téren kártyázó kínai öregasszonyok meg autientikus halárusok Chinatownban, tűzlépcsők mindenhol, klubok és gót meg punk meg vintage cuccokat árusító ruhaboltok East Village-ben, meg azokat a fajtiszta kis kutyákat árusító kisállatboltok, vadul csaholó francia bulldogokkal és törpespitzekkel, és három gyönyörű abesszín kismacskával, akik borostyánszín szemeikkel nyugisan szemlélik a kirakatból a Lexington Avenue-t.

Megnéztük a nevezetességeket, úgy is mint Szabadságszobor, Brooklyn Bridge, Flatiron Building, Ground Zero, ahol hatalmas építkezés folyik épp az ikertornyok helyén, elmentünk Staten Islandre a komppal, hogy megcsodálhassuk onnan Manhattan látképét, ami csodálatos, meg a Szabadságszobrot, ami meglepően kicsi. Mászkáltunk meg feküdtünk a Central Parkban, megnéztük a várostörténeti múzeumot, ami nem volt nagy szám, meg a MoMát (Museum of Modern Arts), mert ott vannak mindkettőnknek kedvenc képei (nekem a Rousseau-k, a férjemnek meg van Gogh Csillagos éjszaka vagy ilyesmi című), megnéztük a Guggenheim épületét és előcsarnokát, és végigjártuk a Museum of Natural History-t, ahol Ross dolgozik, és ahol kb két emelettel több dinoszauruszcsont van, mint amire én alapból kíváncsi lennék, dehát vannak ezek a genetikus és megváltoztathatatlan dolgok a férfiakkal, amikkel kapcsolatban egy nő nem tehet semmit, maximum megtanulhat velük együtt élni és az egyik ilyen az őshüllők iránt titkolt vagy kevésbé titkolt, érthetetlen rajongás. Egyébként igazán klassz az a múzeum, láttunk 3D filmet az ősrobbanásról, és nagyon jó az ajándékboltja is.

Felmentünk az Empire State Buildingre éjszaka, ami gyönyörű volt és valószerűtlen, a sötét és a távolság miatt már nem látszottak a színek, minden felhőkarcoló sötétszürke hasáb volt alattunk apró csillagokkal, mint valami számítógépes grafika vagy a Dark Cityben a város, de semmiképpen sem valóság. Felmentünk a 102-edik emeletre is, ahol régen zeppelin-megállót terveztek, de csak egy léghajó szállt le ott, mert rájöttek, hogy nem elég biztonságos. Így, hogy este mentünk fel, nem volt annyira nagy tömeg és csak kb egy óra volt, míg felértünk, de azért elgondolkodtam, hogy bár nagyon romantikus azt mondani, hogy "találkozzunk az Empire State Bulding tetején!", ennél kevésbé romantikus három órát sorban állni, kifizetni húsz vagy harmincöt dollárt attól függően, hogy vajon a 86. vagy a 102. emeletet értjük-e inkább a teteje alatt (a 86 nyitott terasz, a 102 zárt, és oda csak nemrég lehet felmenni, tehát a klasszikus "teteje", ahol a filmekben találkoznak, az a 86), átmenni fémdetektorokon, megvárni amíg a biztonsági személyzet megröntgenezi, szükség esetén átkutatja a táskádat, keresztülmenni kötelezően az ajándékbolton, majd hatszáz tülekedő és fotózkodó turista közül kiválogatni a szerelmedet. Nekünk este tízkor egyáltalán nem volt illúzióromboló, hanem csodálatos, de úgy gondolom, nappal biztosan kissé lelombozó lehet. Aztán felmentünk a Rockefeller Plaza tetejére másnap nappal, az hatvanvalahány emelet asszem, ki van világítva a liftakna és nagyon freaky az üveg tetejű liftben nézni, ahogy egy végtelen hosszú csőben suhansz felfelé vagy zuhansz lefele, a teraszról látszik az Empire State Building, van pár pad is, ahol napozgattunk és viszonylag kevesen voltak. A legszebbek egyébként a régi felhőkarcolók, eleve a tény, hogy némelyik száz évvel ezelőtt épült, pl. a Woolsworth, meg az art deco stílusúak, mint a Chrysler Buliding, még vízköpők is vannak rajta.

Megnéztünk egy csomó popkulturális helyszínt is, ettünk a Tom's Restaurantban, amiről régen, amikor még Tom's Dinernek hívták, Suzanne Vega írta a hasonló című dalt, tényleg ott van tőle pár háznyira a katedrális, pont esett az eső, és emberek igazgatták a ruházatukat a tükröződő kirakatüvegben. Megnéztük a házat, ahol a Jóbarátok "laknak", persze nem ott forgatták, ez csak a Friends főcímben szereplő ház. Ültünk a Queensboro híd tövében, ahol a Manhattan című filmben Woody Allen és Diane Keaton ülnek (és ahol a 30 Rockban Jack találkozik a magánnyomozójával :), elmentünk a Horseshoe Bar-ba East Village-ben, ahol a Keresztapa bizonyos jeleneteit forgatták és rendkívül autentikus kocsma, kopott, fa bárpulttal, jukebox-szal, flipperrel, meglepően mélyhangú pultoslánnyal. Reggeliztem a Tiffany előtt, megnéztük a Café Wha?-t, ahol Dylan először lépett fel NY-ban, tanácstalankodtunk a 30 Rockefeller Plaza földszintjén lévő NBC ajándékboltban, ami egyébként nagyon vicces, olyanokat lehet kapni benne, mint illatgyertyák, amiket Jen gyárt az Office-ban, meg Free Earl meg Free Ryan pólókat, meg még számtalan vicces, sorozatos pólót, de női pólókat nem, ami egyébként felháborító és igenis gondolhatnának a vicces pólók iránt vonzódó sorozatrajongó nőkre, bármilyen kicsi piaci szegmens is az. Na és akkor volt, hogy odajött hozzánk két kissé zaklatott fiatalember, hogy mindjárt kezdődik a Conan O'Brien felvétele és van üres hely és akarnánk-e bejönni, és akkor csak azt vettük észre, hogy vonszolnak minket az NBC folyosóin és gyorsan megröntgenezik a táskánkat és aztán ülünk egy egészen kicsi és családias stúdióban, ahol pár percig még szórakoztat minket egy bemelegítő-ember (hogy röhögős hangulatba kerüljünk), aztán szórakoztat minket Conan O'Brien, tök hülyén néz ki, de vicces, meg egyáltalán az egész, engem simán le lehet nyűgözni celebritásokkal, hogy Alec Baldwin ott ül tőlem tizenöt méterre és tényleg létezik, meg hogy tényleg kartonlapokon mutatják a súgószöveget és villog az APPLAUSE lámpa, amikor tapsolni kell és Jamie Pressly utánozza Joy déli akcentusait az Earl-ből. Nagyon laza, de profi és pörgős az egész felvétel, egyszer sincs semmiféle leállás, este megnéztük a tévében és nem is vágtak ki belőle semmit. És megnéztük a Grand Central Terminalt, mert szép, az is volt számtalan filmben, amik közül egyet sem tudok felsorolni, de az a tipikus pályaudvar, ahol gyanús táskákat cserélnek ki, szerelmesek találkoznak utoljára és kis gyermekét veszíti el a nő a forgatagban. Meg (nem filmben, hanem a valóságban) itt találta meg az anyukája azt a skizofrén srácot, aki az egyik idősebb kolléganőm betege, krisnásokkal kiment NY-ba, ahol eltűnt, és amikor már három-négy éve nem jött róla semmi hír és nem találták, az anyja kivett két hét szabit és kiment New Yorkba és végigjárta az összes helyet, ahol a srác régebben állítólag járt vagy lakott, de sehol sem tudtak róla, és akkor kétségbeesetten és céltalanul mászkált a városban és meglátott a Grand Centralon egy magában motyogó, kiflivéget majszoló hajléktalant, aki a fia volt. És még a Planet Hollywoodban voltunk, ahol eredeti filmes relikviák vannak kiállítva, Indiana Jones kalapja meg efféle, és borzasztó illúzióromboló, kiderül, hogy a félelmetes szörnyek rosszul fröccsöntött gumifigurák és az Utolsó mohikánban átadott vadászpuska csupán egy nagyjából puska alakú fadarab, és ezeket nézegetheti az ember plexiüveg mögött. Persze, egész New York filmes helyszín, a férjem minden épületre megjegyzett valami ilyesmit, hogy "ezt dönti le a szörny a Cloverfieldben", meg "erre mászik fel Pókember", az Empire State ajándékboltja pedig tele volt plüss King Kongokkal. Ja, meg voltunk moziban is a Times Square-nél, a Burn After Readinget néztük a mozi hatodik emeletén a 25-ös teremben, nem volt rossz.

Ezenkívül még számtalan boltban voltunk, Barnes & Noble's-ben meg más könyvesboltokban is, vettem magamnak Gaiman és Yalom könyveket, mivel olcsó a könyv, meg dizájner outletben, vettem magamnak csizmát és kettő darab táskát fogalmamsincs milyen tervezőtől, de mindig is szerettem volna ilyen táskákat, amiről az ember első pillantásra nem tudja eldönteni, hogy az valójában csupán közönséges és ronda, vagy pedig merész és vagány, de talán inkább merész. Meg voltunk a világ (?) legnagyobb Virgin Megastore-jában, ahol majdnem vettem cédéket meg pink színű Dark Side of the Moon-os pólót, de aztán ellenálltam, meg képregényboltokban, meg hatalmas játékboltban a Times Square-en, ahol iszonyú jó legókat és Barbie-kat láttam, például vamp jazzénekesnő Barbie-t fekete miniruhában, csipkefelsőben, neccharisnyában, fekete tussal kihúzott dögös szemekkel és fekete kleopátra-frizurával, magas bárszékkel és mikrofonnal.

Egy-két dolog volt csak, amit meg akartunk volna nézni, de nem maradt rá időnk, például a Guggenheim-ben én megnéztem volna a gyűjteményt is, nem csak az épületet, meg van egy repülőgép-anyahajó a Hudson-on, amin régi repülőgépekből van kiállítás, de olyan, hogy a Wright-fivérek gépe, csak az épp zárva volt felújítás miatt. Aztán hazajöttünk és mindenki kérdezgette, hogy láttuk-e ezt meg azt, és egy csomó mindent nem láttunk, úgyhogy sajnos vissza kell majd még mennünk máskor is. Az időeltolódás meg borzasztó, hazaérkezésünk után én kb egy hétig nem tértem magamhoz, vasárnap este hazaértünk és hétfő reggel az én belső órám szerint hajnali kettőre kellett menni dolgozni, én meg nyolcra is alig bírok bemenni, de azért pontosan érzem, milyennek hangzik a jet lag miatt rinyálni, amikor épp hazaértünk New York-ból.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította