No sacrifice - no victory

2008.05.23. 17:41 - címkék: - 2 komment

Statisztika kurzus, mivel ügyeletből megyek, csak az első szünetben futok be. Megkeresem az ismerősöket, ott ülnek a büfében: a Filozófus, az Exem meg a Kollégám.

isolde: - Sziasztok, srácok. Mi volt eddig, lemaradtam valamiről?
Kolléga: - Á, nem, csak a transzformációról volt szó.
isolde: - Az mi?
Ex: - Tudod, azok az autók, amik robotokká alakulnak.

Amúgy levizsgázhattam volna ma is (nyugi, tudom, mi a transzformáció), de nem mertem, mert tegnap délután tanulás helyett a koszorúslányruhámhoz várásolt anyagot juttattam el az 1. számú összekötőhöz, húgomhoz. (A Bordó Taft nyomában 2. - A nagy utazás). Húgom majd odaadja a Nórinak, aki pénteken megy Sopronba, és odaadja az anyukámnak, aki elviszi a varrónőhöz, én azért nem kellek hozzá, mert a varrónő már a múlt alkalommal lemért, és akkor egyrész megmondta, mennyi anyagot vegyek, másrészt kiderült, hogy a lakása dimenziókapu, de erről majd később.

Persze, nem emiatt nem tanultam, hanem mert húgom szekrényében egyrészt találtam olyan, régi ruháimat, amikről már rég megfeledkeztem, és gyorsan fel kellett próbálni, hogy jók-e még, másrészt hagyományainknak megfelelően húgom cipőket sózott rám, és azokat is próbálgatni, illetve megfelelően mérlegelni kellett. Mindketten utáljuk ugyanis a cipőket, de én jobban, ezért én egyáltalán nem is veszek cipőket, húgom ehelyett vesz, de nem hordja őket, hanem beteszi a szekrénybe és egy idő után megpróbálja nekem adni. Ezúttal egy pár veszkócsizmával, egy pár fekete csipkemintás balettcipővel, egy pár fekete-fehér Zara balettcipővel és egy pár magastalpú Converse Sketcher's szandállal próbálkozott, amelynek során meg kellett kérdőjeleznem korábbi dogmáimat (nem hordok balettcipőt), és hosszas mérlegelést és a lakásban fel-alá sétálást követően végülis arra az álláspontra jutottam, hogy nem, én tényleg nem hordok balettcipőt. A veszkócsizma meg csak szimplán idiótán állt.

Visszatérve a ruhavarratásra. (A Bordó Taft nyomában 3. - A dimenziókapu.) Múlt szombaton voltam Sopronban a varrónőnél, aki tipikus kertvárosban lakik, szép kis családi ház, előkert, hátsó kert, az előszobájából nyílik egy kisszoba, ahol a varrós cuccait tartja. Ott a kisszobában lemért, meg felpróbáltam egy felsőt, amihez hasonlót majd varratok, aztán hazamentem, este lett, lefeküdtem aludni, és azt álmodtam, hogy a varrónőnél vagyok, ott a kisszobában lemér, meg felpróbálok egy felsőt, amihez hasonlót majd varratok. Amikor végeztünk és indulnék haza, azt veszem észre, hogy a bejárati ajtó már nem a szokásos kertvárosi utcácskára nyílik, hanem egy teljesen ismeretlen Városra: hatalmas, klasszicista épületek egy tágas és szinte teljesen néptelen sugárutat határolnak. Ezt kissé furcsállom, de úgy döntök, mindegy, akkor majd kimegyek a hátsó ajtón a ketrbe, és a házat megkerülve jutok vissza a saját valóságomba, azonban a hátsó ajtó is ugyanarra az ismeretlen Városra nyílik. A varrónő csak vállat von, hogy néha szokott ilyen lenni, esetleg maradjak nála, amíg elmúlik, de addigra már inkább kíváncsi vagyok, és kimegyek a Városba.

Nagyon széles, egyenes sugárútra jutok, ami azonban teljesen néptelen, mintha az épületek árnyékában surranna csak néha egy-egy ember. Magas, komoly eleganciát sugalló épületek, az a furcsa, hogy egyáltalán nem vetnek árnyékot, pedig közben nagyon világos van, mintha tűzne a nap. Szél sem fúj, teljesen valószerűtlen hangulat. Eindulok az úton, aztán találomra bemegyek egy kapualjon át egy belső udvarba, ami egyébként egy kórház. Valójában embereket keresek, akit meg lehetne kérdezni, mi történik tulajdonképpen, de ápolókat nem találok, az udvar közepén elhelyezett ágyakon pedig öreg, eszméletlen, rossz állapotú betegek fekszenek hamuszürke arccal. Végül az egyik ágyon találok egy fiatal srácot, akinek csak a lábfeje van begipszelve, vele valamit beszélek, aztán elindulunk valahová valamilyen céllal, nem emlékszem, miért. Síneken kell átvágnunk és épp jön a vonat, és a legnagyobb megdöbbenésemre a fiú a sínekre teszi a lábfejét, és hagyja, hogy átmenjen rajta a vonat. Kiderül, hogy ezt itt gyakran csinálják ez emberek, ugyanis ilyenkor a nagyon erős, hirtelen fájdalom miatt néhány pillanatra egy egészen másik Valóságban találják magukat. Drogokat is lehet kapni e célra, és vannak más, bonyolult szertartások is, de akinek nincs pénze, sem különleges képességei, annak ezzel kell beérnie, bár veszélyes és fájdalmas.

Megértem, hogy az a másik Valóság a mi valóságunk, és hogy abban sokkal jobb lenni, mint a Városban, ami egyrészt tényleg lehangolóan üres, sivár és unalmas, másrészt valami megmagyarázhatatlan veszély is leselkedik az ott lévőkre, talán egy járvány, vagy egy szörny, ez nem derül ki. Később találkozunk valami öregemberrel is, aki valami szektát vezet, és lassan világossá válik a számomra, hogy a Városban élők egyáltalán nem tudják, amit én igen, hogy létezik egy ingyenes és veszélytelen átjáró a két világ között: a varrónő lakása. Azon gondolkodom álmomban, hogy mit tegyek, megmondjam-e nekik, ha igen, akkor kinek mondjam ott meg, csak néhány embernek, vagy mindenkinek, nem lesz-e baj, ha mindenki össze-vissza közlekedik majd a dimenziók között, de felébredek, mielőtt választ találnék a morális dilemmára. Teljesen furcsa hangulatú álom volt. Feliratok nem voltak benne, pedig igazán lehetett volna legalább egy utcatábla vagy valami.

Nos, igen, most is például nyugodtan csinálhattam volna valami sokkal hasznosabbat ahelyett, hogy az internetre firkálok, mondjuk tanulhatnék statisztikát. Ja, és a múltkor "Az ősrobbanástól a géntechnológiáig" feliratot egy plakáton "Az önsorsrontástól.."-nak olvastam.

Can I buy you a drink?

2008.05.22. 19:12 - címkék: - 3 komment

Esetleg az egész estés mozifilmek helyett talán teljesen át kéne térnem a 30 másodpercben nyuszikkal-változatokra. Ugyan az Indy 4-et még nem csinálták meg, csak a Frigyláda van.

Itt van amúgy eredetiben jobb képminőséggel, meg a többi, melyek közül a Casablanca az all-time kedvencem. De nehogy megnézzetek olyan filmet, amit még nem láttatok, mert totál spoiler.

 

Totál turbó*

2008.05.21. 17:49 - címkék: - 6 komment

Fáj a fejem nagyon-nagyon, pedig már sétáltam, ittam kávét, vásároltam könyveket, és bevettem többféle fejfájáscsillapítót, de még mindig. Az időjárás miatt van.

Állandóan rinyálok, hogy túl sok dolgom van, akkor vagy kevesebb dolgot kellene csinálnom, mondjuk nem kéne kutatnom, de kell, vagy nem kéne magánrendelnem, azt még el se kezdtem, vagy nem kéne pszichoterapeutaképzésre, pszichoterápiára és mozgásterápiás sajátélményre járnom, de ezeket szeretem, vagy nem kéne blogot írnom, de az jelentéktelenül kevés időt vesz igénybe (persze, nem tudom, le kéne mérni), vagy nem kéne sorozatokat nézni, de már azt is alig nézünk, vagy nem kéne aerobicoznom, nyernék mindjárt vagy heti két órát, vagy nem kéne emberekkel találkoznom / barátkoznom egyáltalán.

Ezt így mindig végiggondolom, és rájövök, hogy nincs olyan, amit abba tudnék/szeretnék hagyni, inkább valahogy jobban be kellene osztani az időmet vagy kevesebbet aludni vagy nagyobb teherbírásra tenni szert. Utoljára másfél éve sikerült abbahagynom így valamit, amikor is nem jártam tovább az Írókörbe, hosszú időre megkímélve ezzel a köztudatot irodalmi igenyességű tevékenységem papírra nyomtatott verzióitól.

Egyébként úgy látom magam körül, hogy a felnőttek nem fordítanak időt saját személyiségfejlődésükre, nem járnak el a barátaikkal és nem néznek sorozatokat, tehát valószínűleg a legtöbben ezeket a tevékenységeket húzzák ki a listájukról, de, most komolyan, valami hobbija hadd legyen már az embernek. De mondjátok meg a tutit. Te hogy osztod be az Idődet / az Életedet, kedves olvasó?

Mert azért ki kellene már valamit találni. Mert eredetileg mindegyik tevékenységet szeretem, és ezzel a túlhalmozással mindig sikerül eljutnom oda, hogy mindegyik, még a legjobb és legélvezetesebb is kötelességgé válik, és akkor neurotikus imperativizmus, nem azt mondom, hogy hétvégén szeretnék elmenni Blues Floor koncertre, hanem, hogy hétvégén még Blues Floor koncertre kell mennem, meg wellnessfürdőbe kell mennem, meg át kell ültetnem a virágokat, meg varratnom kell magamnak egy gyönyörű ruhát, meg meg kell néznem az Indy 4-et, és úgy is érzem, mintha az valami kötelesség lenne. Pedig eredetileg az úgy szólt, hogy szeretném átültetni a virágokat és alig várom már a koncertet és ti-tirittíí-títttiríí.

Apropó, menjetek Blues Floor koncertre, blues-rockot játszanak nagyon jól, pénteken lesznek a Picasso Pointban, megint a remek hangú női énekessel.

A gyönyörű ruhára visszatérve, az elmúlt napokat jobbára azzal töltöttem, hogy méteráru-boltokba jártam a Bordó Taft Nyomában, Ildikó ugyanis férjhez megy, és mi = a barátnői koszorúslányok / nyoszolyóasszonyok leszünk, egyforma ruhában, a többieknek persze már van egyforma bordó taftruhája, amit az én esküvőmön hasonló apropóból viseltek, csak nekem nincs, mert akkor rajtam fehér volt. Szóval gyalogoltam sokat a Nagykörúton a szakadó, szürke esőben, fekete cipőben, szürke nardágban, fekete-fehér esernyővel és piros kabátban a szürke épületek között, mint valami Sin City-illusztráció, de végül a 12-ik méteráruboltban volt hasonló. A méteráruboltokban egyébként (mérettől függetlenül mindegyikben) mindig három Néni dolgozik.

Meg még az van, hogy utálom Pestet, mert valamelyik nap tanúja voltam egy nagyon brutális házastársi verekedésnek a villamosmegállóban, egy másik napon meg nem tudtam aludni, mert a házban lakó valamelyik ittas, középkorú férfi majdnem egész éjszaka üvöltve ócsárolt valami büdös kurvát, feltételezem, élettársát, és egyébként is, nem normális, hogy ennyi ember él itt. A főváros irányába mutatott érzelmeim egyébként némi szezonalitást mutatnak, télen és nyáron gyűlölöm a Várost, tavasszal meg ősszel meg szeretem.

Jó, csapongok, tudjuk be a fejfájásnak. 

*Csak mert a múltkor azt mondta az L., hogy nem merek írni egy ilyen című bejegyzést, úgyhogy gondoltam, majd ha legközelebb maximumra tekerem a rinyálást, akkor jól megmutatom, hogy mennyire téved.

 

Irodalmi igényesség nélkül

2008.05.20. 20:14 - címkék: - 11 komment

Addig is, amíg én többnyire statisztikát tanulok ("statisztikát, statisztikát tanul szabadidőben"), nézegessetek képeket a Tank Girl-ből, plusz Joan Jett Cole Porter-feldolgozása. Általában is szeretem a feldolgozásokat, de ezt meg különösen. Meg a kedvenc filmem.

 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította